Önkéntesként pakoltuk a homokzsákokat a Margitszigeten, ahol a víz már közel jár a part tetejéhez. A szervezők kedvesek voltak, a munkának volt értelme, és még a labradorok csipőproblémájáról is lehetett értelmesen beszélgetni. Az egyetlen probléma, hogy túl sok a segítő kéz.

Az önkéntest mindig valahogy úgy képzeltem el, hogy menő haverok és jó csajok társaságában, nagy hahotázások közepette festi újra az állatmenhelyek falát, vagy éppen sikálja le a graffitiket a padokról. A fejemben a Fanta-reklámok életérzése párosult az ország megmentésének magasztos gondolatával, talán az sem véletlen, hogy ez a szó eddig sértetlen maradt a Magyarországon zajló verbális polgárháborúban, és nem került a kompromittálódott civil és közösségi szavak sorsára.

Ahogy feltehetően bárki más, kisebb-nagyobb közösségekben már én is segítettem önkéntesen, de egészen a mostani árvízig nem vitt rá semmi, hogy ismeretlenekkel dolgozzam azért, hogy egy rám közvetlen hatással nem lévő dolgot akadályozzak meg. Amikor viszont elképzeltem, ahogy a homokkupacok mellett egy lapátra támaszkodva, magamat lányok után füttyögő építőmunkásnak érezve tehetek az ország megmentéséért, akkor éreztem, hogy eljött az időm.

Mindenki jó arc

Hogy az elhatározás valósággá váljon, jó kiindulópont volt az a Google-térkép, ahol összesítik, hol van szükség önkéntesekre. Így jutottam el a Budai Önkéntes Polgári Védelemhez, ahol a fesztiválhangulatban lévő diszpécser biztosított arról, hogy bármikor, bármiféle kötöttség nélkül mehetek homokot lapátolni a Margitszigetre. Mikor odaértem, akkor tudtam meg, hogy a sziget le van zárva, csak az árvíz elhárításán dolgozókat engedik be. Hirtelen meg is ijedtem attól, hogy regisztráció híján nem fognak beengedni, de mintha a szigetnél posztoló rendőr is elfelejtette volna a bürokrácia mindenhatóságát, ugyanis helyettem válaszolt arra a kérdésére, hogy márpedig nekem a személyi igazolvány számom is le van adva bent.

"Arra tovább, csinos csajszik vannak" - terelt tovább nagyot nevetve saját jófejségén a következő rendőr, majd pár méterrel később megérkeztem a margitszigeti focipálya mellett lévő sátorba. A vöröskeresztesek és a katasztrófavédelmisek közösen intézték itt a regisztrációt, és kifejezetten kedvesek, még ha csinos csajok nem is voltak. Ki kellett töltenem egy papírt az adataimról, illetve arról, hogy önkéntesen és saját felelősségemre segítek.

Homokzsákok a Margit-szigetenForrás: Ostyáni János - Origo

A velem egyeztető katasztrófavédelmis kimondottan segítőkész volt, mondta, hogy valószínűleg 20-30 percet várnom kell, mert épp öt perce vittek el három másik önkéntest, és ennyi időbe telhet, amíg néhányan megérkeznek. Öt perc sem telt el, betoppant három, 67 százalékban Harcos-pulcsit viselő fiatal srác, így már indulhattunk is egy katona kíséretében homokot lapátolni az uszoda mellé, sőt az utolsó pillanatban egy lány is csatlakozott hozzánk.

Nők a gáton

Miután megérkeztünk, körbe sem tudtam igazán nézni a helyen, már azon kaptam magam, hogy lapát van a kezemben. A velünk tartó lány, Orsi jött oda hozzám, és kérdezte, hogy jó-e az, ha ő a zsákot tartja, én pedig lapátolom a homokot. A munkafolyamat nagyjából úgy nézett ki, hogy mi, önkéntesek körbeálltunk egy hatalmas homokkupacot, kettesével töltöttünk egy zsákot, amelybe 3 lapátolással nagyjából 15-20 kiló homokot tettünk, amit végül a katasztrófavédelmisek felpakoltak egy kisebb markoló gémjére.

Alapvetően fizikai munkáról lévén szó, meglepetésként hatott, hogy az önkéntesek között alig volt kevesebb nő, mint férfi. Ötven körüli nők is lelkesen, órákon keresztül emelgették a lapátot és a homokzsákokat. Nehéz lenne általánosítani, hogy milyen emberek vettek részt a munkában, de az biztos, hogy egy villamoson őket kezdeném megfigyelni utoljára, külsőre a legérdekesebb egy fültágítós srác volt.

Túlkínálat

Nagyjából 10 perc után fáradtam el, és untam meg egyszerre az egészet, és ez volt az a pillanat is, amikor picit jobban átéreztem, hogy miért van az, amikor egy építkezésről mindig az a kép jut eszembe, hogy két ember csinál valamit, a többiek meg körbeállva nézik őket. Picit visszavettem a tempóból, és elkezdtem dumálni Orsival, akiről kiderült, hogy 2002-ben ugyanitt önkénteskedett.

"Most sokkal jobban meg van szervezve" - mondta, példaként felhozva, hogy egy sárga karszalagot is kiosztottak nekünk. Még soha nem ismerkedtem meg senkivel homoklapátolás közben, de kiderült, hogy egy első randinak is tökéletes lenne, ugyanis számtalan téma adódik a helyzetből, kezdve attól, hogy ki, hol, mikor önkénteskedett, honnan hozhatják azt a sok homokot, vagy éppen mi történhet vele, ha lemegy az árvíz. A szomszédban még azt is kiszámolták, hogy 60 ezer homokzsákra lenne szükség a sziget megvédéséhez.

A géppel gyorsabb a töltés, mint lapátolássalForrás: Ostyáni János - Origo

Miután az agyam beletörődött, hogy órákon keresztül nem fogok mást csinálni, mint hármasával lapátolni egy homokkupacból, elkezdtem élvezni az egészet, és Orsival (akitől ezúton szeretnék elnézést kérni az inkognitóm megóvását célzó füllentéseimért) is olyan témákba mélyedtünk el, mint a labradorok csípőproblémái vagy a dél-afrikai feketék munkamorálja.

Közben mindenki tette a dolgát, a napi 10-12 órát dolgozó katasztrófavédelmisek bármilyen laikus kérdésre mosolyogva és készségesen válaszoltak, még poénokkal is igyekeztek minél távolabb kerülni a befeszült közszolga archetípusától. Jó érzés volt megélni, hogy nem volt fölösleges okoskodás vagy fontoskodó túlszervezés, senki nem próbált úgy csinálni, mintha bonyolultabb lenne a feladatunk, mint amilyen valójában volt. Nem volt fölösleges várakoztatás, az ember nyugodtan érezhette magát annyira hasznosnak, amennyire hasznosnak szerette volna magát érezni az érkezése előtt.

Három óra lapátolás után az agyam teljesen lekapcsolt, totálisan elmélyedtem a monoton mozdulatokba, egy beszélgetésre is nehezemre esett koncentrálni. Végül délután 4 körül jöttem el, kifelé menet láttam, hogy a regisztrációs sátor megtelt. Az emberek arra vártak, hogy a többi önkéntes kijöjjön, és bemehessenek lapátolni.