Lovasi András: A magyar állam olyan, mint egy hisztis nő

Lovasi András hétfőn írt nyílt levelet L. Simon Lászlónak, a parlament kulturális bizottsága fideszes elnökének a zenészeket megillető jogdíjak újraosztásáról. Lovasi levelét itt, L. Simon válaszát itt olvashatja. A nyilvános vitához azt a feltételt szabtuk a szerzőknek, hogy egy körben elmondhatják véleményüket, egy második körben pedig reagálhatnak egymás észrevételeire, ha akarják. Alább Lovasi András viszontválaszát olvashatják.

Tisztelt L. Simon László!

Elfogadom javaslatát, tisztázzuk akkor, min vitatkozunk, bár úgy látom, kicsit elbeszélünk egymás mellett, de azért engedje meg, hogy talán jobban kifejtve az álláspontomat, újra vitába szálljak az ön állításaival.

Az Artisjus a magyar szerzők egyesülete, 11 895 jogtulajdonos bízta meg, hogy törvény adta szerzői jogait érvényesítse a magyar piacon, emellett a külföldi szerzők jogait is kezeli, és - mint az egyetlen komoly adatbázissal és apparátussal rendelkező jogkezelő Magyarországon - nem csak a szerzők keletkező bevételeit gyűjti be, hanem az előadók (EJI) és a kiadók (Mahasz) jogdíjait is. Ha így nézzük - és szerintem ez az egyik neuralgikus pontja a vitánknak -, akkor az Artisjus több tízezer művészt képvisel, amikor begyűjti, majd a szerzők számára fel is osztja a jogdíjakat.

A szóban forgó üres hordozói díjakból idén például 58 ezer szerző 204 ezer különböző művére fizettek. Ez a több tízezer ember (és ebben még nincsenek benne az EJI művészek, ők még többen vannak) lenne az ön által említett viszonylag kis számú kedvezményezett? Akkor hol a többség? Azt valamely másik egyesület képviseli? (Gondolok itt arra, hogy beléphet egy magyar művész a német vagy a román jogvédő egyesülethez is.) De valószínű, nem ez a megfejtés, ön talán inkább arra céloz, hogy bár a többség is tagja az Artisjusnak, az EJI-nek stb., de viszonylag kis számú kedvezményezett teszi el a többség pénzét egy olyan elosztási rendszer szerint, ami igazságtalan.

Lehet, hogy így van, nem tisztem eldönteni, de kérdezem: az elnyomott többség miért nem változtat rajta, annak rendje és módja szerint. El kell menni a közgyűlésre, igen, a fiataloknak is, ha változtatni akarnak, beszavazni azokat, akik képviselik az érdekeiket, aztán a maguk kedvére formálni a felosztást, ha nem tetszik nekik, és kisöpörni a gyöpös öregeket. De mivel a szerzőtársadalom többsége még nem változtatott ezen, önnek ha tetszik, ha nem, a demokrácia játékszabályai szerint ezt illene elfogadnia, és nem kívülről, felülről megváltoztatni egy olyan elnyomott többségre hivatkozva, amit én sehol nem látok (kivéve persze a kocsmák mélyén a rengeteg sértődött embert, akinek mind megvan a saját összeesküvés-elmélete arról, hogy mi lehetett volna belőle, ha Azok ott akkor Őt nem). Ha viszont nem vonjuk kétségbe, hogy ez a három egyesület több tízezer embert képvisel jól-rosszul, akkor adódik pár kérdés, és máris ott vagyunk levelének első pontjánál:

1. Önök, a magyar kulturális élet politikai irányítói, ha egy olyan döntést hoznak, amely a magyar szerzők-előadók tízezreitől vesz el több-kevesebb pénzt egy tollvonással, nem gondolják-e (kérdezem újra), hogy legalább annyit mondhattak volna, mint injekció előtt a figyelmes orvos a páciensnek, hogy most fog fájni, de utána jobb lesz (esetleg ismertethették volna a készülő NKA-s terveiket). Mert szerintem, ha partnernek tekintenek bennünket, akkor ez lett volna a minimum. Nem véletlenül írta alá egy szombat-vasárnap több mint 1400 művész a döntésük ellen tiltakozó levelet, és nem az a szokásos 50-60 ballib értelmiségi aktivista, aki már rutinból tiltakozik minden döntésük után. Szerintem - már ne bántódjon meg -, de ez egy otromba, autoriter lépés volt, nem egy viszonylag kis számú kedvezményezett ellen, hanem igenis az előadó-szerzői társadalom túlnyomó többsége ellen.

2. Mindegy, mennyire jól, szakmailag korrekt módon, átgondoltan költi majd el a pénzünket az NKA. A lényeg, hogy az a mi pénzünk. A szerzőké, az előadóké és a kiadóké. Magánszemélyeké, akik nem az állam kegyességéből kívánnak élni, esetleges állami pályázatokból, hanem a munkájuk után járó leadózott jövedelmekből, amelynek egy részét egy olyan egyesület gyűjti be számunkra, amely kénytelen valamiféle magyarázattal szolgálni, és nem megsértődni, ha valami nem tetszik nekünk a munkájában, és ha nem tetszik a magyarázkodása, el lehet zavarni a képviselőit, és újabbakat választani. Az NKA-val ezt nem tehetem meg, az a pénz papíron már nem az én pénzem, önöket nem én választom, nem is küldhetem el, önök nem nekem vannak kiszolgáltatva, hanem én vagyok önöknek. Nagy különbség.

Magyarország egy olyan hely, ahol az emberek megszokták, eltűrik a korrupciót, miután az általánossá vált az elit köreiben. Miért csodálkozik, hogy mindenkivel bizalmatlanok vagyunk, aki a pénzünket akarja, főleg a közmondásosan nem hatékony, kontraszelektív állammal szemben? Az NKA lehet, hogy egy üde folt a magyar égen, de miért kéne nekem ezt tudnom? Bizony előítéletesek vagyunk, és gyanakodva nézzük már csak azért is, mert a könnyűzenész-társadalom nem azért pályázik-pályázott ritkán az NKA-hoz, mert nem szereti a pénzt, hanem azért, mert az a történelmi tapasztalata, hogy nem kap onnan pénzt. Kivéve persze az idei pályázatot, amikor az Artisjus és az NKA közösen döntött az Artisjusból még 2 éve elvont 7 százalék sorsáról.

Tehát ez egy új fejlemény, hogy pár száz könnyűzenei pályázat között osztották fel azt a pénzt, amit addig az Artisjus osztott fel pár száz könnnyűzenei pályázat között. Mindenesetre leveléből azt látom, hogy nem elégedett a bizottság munkájával. Remélem, nem azért, mert én is nyertem. De idősebb kollégáim nem véletlenül tanácsolták anno: "ha oda pályázol, meg ne írd, mit akarsz csinálni, írjál be balettzenét vagy valami más lila izét, arra talán adnak". Tehát az NKA hagyományosan az úgynevezett magasművészeteket pártfogolja, ezzel talán nincs is nagy baj, mondtuk, hogy majd mi megélünk a piacról, ha már nekik nem megy. Ez volt a koncertbevétel (ha volt néző), a playbackhakni (akinek volt gyomra hozzá, de annak is vége nagyjából) és a lemez utáni pénz (na, ez sincs már). Maradtak a jogdíjak (na, ez volt az, amiből a többség kihúzta, ha épp betegség, lemez, egyebek miatt nem volt koncert, ez volt éveken át a legtöbbünknek az ún. tartalék).

3. Szóval, higgye el, a legtöbbünk nem a tervezett új kocsit nem tudja most megvenni, és pont nem azokat sújtották ezzel, akik ellen vélhetően a levelében beszél, a szűk kisebbséget, a legtöbb jogdíjat kereső kb. 3-4 tucat szerzőt, ők kibírják e nélkül a pár százezer, 1-2-3 millió nélkül is (ez csak tipp), amit most fejenként buktak. Hanem a derékhad, az ön által oly szívesen emlegetett többség, a fiatalok, a pályakezdők - nekik okoz majd gondot, hogy miből pótolják a kieső, eddig viszonylag biztosan érkező pár tízezer, esetleg 1-2 százezer forintot. De nem akarok itt az olvasók szociális érzékenységére nagyon rájamenni. Megoldják-megoldjuk persze, túléljük, csak olyan unalmas, hogy mindig mindent túl kell élni, fárasztóak a folyamatos felülről vezényelt "nagy horderejű változások", amit minden kurzus belenget, ahelyett, hogy végre békén hagynának bennünket, mert nem túlélni, hanem élni, tervezni, hosszú távon építkezni csak így lehet(ne). A magyar állam olyan, mint egy hisztis nő: akkor érzi jól magát, ha mindenki riadtan nézi, most mire készül a drága. Na, de valahogy mindig volt. Nyilván pályázunk is majd. Önökhöz a pénzünkért.

U.I.:

Végül nézzük, jár-e nekünk üres adathordozói jogdíj? Egyelőre azon jogállami minták szerint, amiket követve Magyarország is bevezette ezt a termékdíjat, jár. Ezt a pénzt ugyanígy beszedik az EU-ban, mint világszerte, persze van néhány ország, ahol nem, de ezekben szerintem egyikünk sem lenne szívesen se politikus, se zenész. Maradjunk az EU-nál.

Az európai bírósági döntés, amire ön hivatkozik, valóban úgy szól, hogy Ausztriában az üres hordozói díjak 50 százalékát szociális-kulturális célokra kell fordítani, de ezt nem egy állami alap teszi majd a jogkezelő helyett, hanem, ahogy ön is idézi, ez úgy történik, hogy a jogtulajdonosok számára átlátható módon a jogkezelők alapítványai tehetik majd ezt. Tehát még egyszer hangsúlyozom, nem veszik ki a pénzt a jogkezelő rendszeréből, hanem minden szerző-előadó számára hozzáférhető módon a jogkezelő az általa működtetett alapítványokon keresztül visszajuttatja azt a művészeinek. Amit önök tettek, arra sehol, semmilyen példa nincs az EU-ban, pont azért, mert sérti a jogtulajdonosok (szerzők-előadók) felügyeleti jogát a pénzeik felett. Lehet ezt verbálisan elkenni, de ez egy teljesen tiszta helyzet.

Mint már említettem, szerintem a popművész-társadalom nagy része, ha látna bármilyen koncepciót műfajának felvirágoztatására, szívesen lemondana akár ekkora összegről is, főleg ha egy olyan szervezet osztaná, amit ők hoztak létre, ami nekik tartozik elszámolni a rájuk bízott pénzzel, és aminek beleszólhatnak a vezetésébe. Ha valóban ez lett volna az önök vezérlő gondolata, nem pedig az NKA kínzó forráshiányának gyors kezelése, akkor szerintem már el is készültek volna a mosolygós fotók, és mindenki várná, hogy eljön a magyar pophajnal. Ne legyen igazam, de nem jön.

Üdvözlettel: Lovasi András

(Ja, és a kocsmában a tv-nézés is jogdíjköteles!)