Egy fehér kontyos nénikét inkább megmentenek, mint egy meztelen férfit

Nem akarok hónapokig tanúskodni járni, nincs semmi hasznom belőle, ha segítek, soha nem érnék be a munkahelyemre, ha minden földön fekvőtől megkérdezném, hogy mi a baja. Mi van, ha nagyobb kárt okozok, mint, ami van, és minek menjek oda, vannak még itt mások is? Mentségek, amelyekkel takarózunk, ahelyett, hogy segítenénk a szemünk előtt elvérző emberen.

Vasárnap interjút adott az Origónak az a férfi, aki állítása szerint a sok szemtanú közül egyedül próbált segíteni a Blaha Lujza térnél, a sarki szálloda előtt fekvő meztelen férfin. Azt mondta, azért mesélte el, hogy pontosan mi történt, mert szeretné elérni, hogy "az emberek egy kicsit változtassanak magukon, hogy ilyen helyzetekben ne legyen szégyen segíteni, hanem szégyen legyen bámulni és nem tenni semmit".

Ferenczi Gábor szavai megosztották az olvasókat: sokak szerint nem volt igazságos, hogy pálcát tört azok felett, akik nem segítettek, miközben magából nemzeti hőst csinált. Mások viszont azt mondták, hogy Gábor a közönyössé vált magyar társadalom egyik utolsó erkölcsös, jóérzésű embere, akiből még nem hunyt ki a segíteni akarás szikrája.

A pszichológia szerint kifogás mindig van rá, hogy miért nem segítünk. De vajon ezek a kifogások mennyire elfogadhatók a saját lelkiismeretünk vagy mások előtt? Összeszedtünk párat a lehetséges magyarázatok közül, feltételezve, hogy a meztelen férfi körül ácsorgók nem csak azért nem mozdultak, mert ennyire közönyösek mások bajai iránt.

Majd valaki segít

Az egyik legtöbbet emlegetett szociálpszichológiai elv, hogy a másiktól várjuk a kezdő lépést. Amíg másra várunk, hogy segítsen, addig fel is mentjük önmagunkat: ha bármi történik, nem én vagyok a felelős, mert ott voltak még mások is, miért nem segítettek ők? Minél kevesebb a szemtanú egy balesetnél, annál nagyobb az esély arra, hogy valaki abbahagyja a tétlen nézelődést, és segíteni kezd. Szombaton nem működött ez az elv, hiszen Gábor nem csak, hogy elkezdte a cselekvést, de erre határozottan fel is szólította a többieket, mégsem történt semmi.

A pszichológus szerint erre magyarázat lehet, hogy egy meztelen férfiról volt szó, aki furcsának, idegennek tűnt, nem tudtak vele mit kezdeni. „Egy, a földön fekvő idős, jól öltözött asszony, kezében a táskájával teljesen más érzéseket vált ki az emberekből, mint egy földön fekvő, meztelen alak” – mondta.

Kitty Genovese Forrás: Wikipedia / Genovese család

Az 1964-ben meggyilkolt Kitty Genovese esete a tipikus tankönyvi példája annak, milyen tragikus következményei lehetnek, ha a másikra várunk. A 28 éves lány 1964. március 3-án, New York Queens negyedében leparkolt az autójával, és gyalog indult haza. A sötétben rátámadtak, megerőszakolták, többször megszúrták, majd a helyszínen hagyták. A rendőrségi jegyzőkönyvek szerint az esetet 38-an nézték és hallgatták végig a szomszédos házak ablakaiból, ennek ellenére a rendőrséget csak több mint fél órával a támadás után hívták fel. A tanúk mindannyian azt mondták, hogy azért nem hívták a rendőrséget, mert azt hitték, hogy más már telefonált nekik.

Még a végén én kerülök bajba

„Én egyszer fölszedtem a villamossínekről egy ájult pasit, mentőt hívtam, aztán a szétszóródott táskájába elkezdtem belehajigálni a holmiját, a végén menekülnöm kellett, mert magához tért, és folyton meg akart ütni, mert szerinte kiraboltam” – írta egyik olvasónk. De hasonló gondolat mentén talált kifogást a tétlenségre egy másik olvasónk: „A közöny érthető. Kinek lenne kedve hetekig, hónapokig, vagy akármeddig bíróságra és rendőrségre járkálni? Erről nem csupán az egyszerű emberek tehetnek, hanem sajnos jól ismerjük azt a bürokratikus hercehurcát, ami ezzel jár. Egyszer egy törött orrú emberen segítettem, mert egy alkoholista poénból bevert neki egyet. Egyszer a kórházba, egyszer a rendőrségre, kétszer a bíróságra kellett mennem miatta. Nagyon megérte, tényleg! Ezek után soha többet.”

Hasonlóan járt egyik kollégánk is, akit a rendőrségen vontak kérdőre, amiért segített két ausztrál lánynak, akiket – állításuk szerint – egy járőr lökdösött a vita hevében. „Megírtam a nyolcadik kerületi rendőrségnek, hogy mi történt, behívtak egy hónap múlva, és még én voltam lekapva a tíz körmömről, hogy márpedig ilyen nem történt” – mesélte. Ő ennek ellenére legközelebb is segíteni fog, de valakiből a bürokrácia megpróbáltatásai pont az ellenkezőjét váltják ki.

Kínos a szituáció

Megdöbbentő volt, hogy sokan a segítségnyújtás helyett nekiálltak fotózni, videóra venni a meztelen férfit, rajta poénkodtak. A katasztrófaturizmus egyik legékesebb példája ez a magatartás, sokan csak egy jó bulit látnak ilyenkor, és nem érzékelik, hogy valójában egy tragédia szemtanúi. „Megjelenik a ha én egyszer elmesélem a klubban hozzáállás” – mondta a pszichológus, aki szerint érettség kérdése, ki minek látja, ami a szeme előtt történik.

A 4-es villamos elgázolt egy hajléktalant Fotó: Tuba Zoltán – Origo

Előbbi magatartásra nincs mentség, az azonban, ha valaki egy számára zavarba ejtő helyzetben, például egy temetésen nevetgél, nem feltétlenül az érzéketlenség jele. A nevetés ugyanis egy kényszercselekvés, aminek evolúciós gyökerei is vannak. Például a majmok is nevetgélnek, ha zavarban vannak.

Csak bajt okozok

Az emberek félnek attól, hogy nem értenek az elsősegélynyújtáshoz, nem tudják pontosan, hogy egy földön fekvő embert hogyan szabad – és szabad-e egyáltalán – mozgatni. Van, aki attól tart, hogy egy ilyen helyzetben nevetségessé válik, megszégyenül a többiek előtt. A körúton fekvő férfi esetében egyik kollégánkban az is felmerült, hogy a nyilvánvalóan törött gerincű embert óriási butaság volt mozgatni.

Dr. Fehér Gabriella pszichológus szerint ebben a szituációban nem lehetett bajt okozni. Más, ha valaki beszorul egy autóba, és onnan kell kihúzni, akkor jogosan okozhat dilemmát, hogy meg merjük-e mozdítani. „Ezzel védekezni semmi más, mint önfelmentés” – mondta. Fehér szerint van egy módszer, amivel biztosan nem okozunk kárt, de biztos, hogy segítünk, ez pedig, ha beszélünk a bajbajutotthoz, amíg kiérkeznek a mentők vagy a rendőrség.

Fel sem tűnik

Jó indok lehet az önfelmentésre az, hogy a nagyvárosokban sok hajléktalant vagy részegen az utcán fekvő alakot látni, így sokaknak már a szemük sem rebben, ha ilyennel találkoznak. „Délutánig nem érnék be a munkahelyemre, ha mindenhol megállnék, ahol épp üvöltözik, fetreng, pénzt kér vagy megszólít valaki. Nem hiszem, hogy ettől rossz ember lennék” – írta egyik olvasónk.

Nem akarom sokkolni magam

Egy vérző vagy leszakadt végtagú ember látványa sokakból akkora viszolygást vált ki, ami miatt képtelenek odamenni és segíteni. Van, aki attól fél, hogy nem tudna megbirkózni a látvánnyal, ami akár még évek múlva is kísértené. „Én sem álltam volna meg segíteni, neki akkor már úgyis mindegy volt, én meg nem akarok egész életemben azzal a rémképpel élni, hogy valaki véresen, összezúzva, a kezeim között hörögve hal meg. Kösz, de inkább továbbmegyek. Gyáva lennék? Ez van. Szerencsére vannak olyanok, akik bátrabbak, mint én” – írta hozzászólásában egyik olvasónk.

Nincs hasznom belőle

Szakirányú tankönyvekben és játékelmélettel foglalkozó írásokban rendszeresen felbukkan az egyik legismertebb társadalmi csapdahelyzet, a hiányzó hős csapdája. Ennek lényege, hogy vasárnap este autók ezrei haladnak egy keskeny, kétsávos úton hazafelé. Az egyikről leesik egy kempingágy az úttestre, ezek után az autók csak úgy tudnak továbbjutni, ha megkerülik a kempingágyat, ám ez a szembejövő forgalom miatt meglehetősen körülményes dolog. Percek alatt óriási torlódás lesz az úton.

Az emberek türelmetlenek, bosszankodnak, mégsem segít a dolgon senki. Azok, akik már szerencsésen túljutottak a kempingágyon, örülnek, hogy ismét gyorsabban haladhatnak, és sietnek haza. Akik még valahol hátul vannak a torlódásban, nem tudják, miért halad ilyen lassan a sor, nem segíthetnek. Ahelyett, hogy bárki kiszállna, és arrébb húzná az akadályt, a könnyebb utat választjuk: mi sem állunk meg, hanem sietünk haza.

Fehér Gabriella szerint az emberek nagy többsége igyekszik minél kisebb energiával megoldani a helyzetet, a nyugágy odébb vonszolása pedig pluszkiadást jelentene a láthatatlan zsetonokból, úgy, hogy neki magának már nincs belőle nyeresége. "Kevésbé tudományosan ezt hívhatjuk önzésnek is."