Egy ország, ahol nincs állami korrupció

2014.10.21. 14:35

„Bár az egész világ hülyének nézte ezt az országot, amiért a tömeggyilkos Anders Breivikre nem szabhatott ki 21 évnél hosszabb idejű büntetést, itt mégis azt gondolták: hiba lenne egyetlen ember miatt az egész törvényt módosítani. Ha ugyanis ezt megteszik, bármikor előfordulhat hasonló eset. Egy szilárd demokráciában, ahol mindenki betartja a szabályokat, ilyen nem történhet meg.” Mindezt Korányi Balázs olimpikon, volt válogatott atléta mesélte, aki ma a Reuters oslói irodájának vezetője. A fiatal magyar újságíró beszélt arról is, hogy Norvégiában miért nincs állami korrupció. Indokai itthon értelmezhetetlenek, de mégis megfontolandók.

Cáfolja vagy erősítse meg a Norvégiáról keringő egyik közhelyet. Itt tényleg benne van a telefonkönyvben a király lakástelefonszáma?

Nincs, és nekem sincs meg az uralkodó elérhetősége, ellenben gyakran találkozom vele. A legutóbb a kocsijában láttam, és meglepő módon nem ő ült a volán mögött. V. Harald amúgy autómániás ember, általában saját maga szokott vezetni. Ami még meglepő, hogy a kocsijának rendszáma A2. Elképzelni nem tudom, kié lehet az A1. Abból pedig, hogy korábban az A5-ös rendszámú kocsiban is ült már, arra következtetek, hogy egy egész autóarzenál állhat a garázsában.

A Reuters irodavezetőjeként abban az értelemben ön mindenképpen részese a világhírnek, hogy az ágazat egyik legerősebb cégének a munkatársa, s így benne van mindabban, ami a bolygónkon történik, sőt, ennél többet is tesz. Híreket ír, interjúkat készít, és egy-egy anyagával akár a világ tőzsdéinek számait is tudja befolyásolni. Szóval, szerintem befolyásos ember. Ezért mertem érdeklődni az uralkodó telefonszámáról.

A nagy norvég cégek vezérigazgatóit ellenben bármikor felhívhatom, és rendszerint ők is veszik fel a telefont. Nem a titkárnők. De mondok mást. A tavalyi választások után új kormány alakult. A kabinet sajtósa viszont a régi maradt. Nem cserélték le, miként a minisztériumi dolgozókat sem. Sőt, Erna Solberg miniszterelnök az elődjét, Jens Stoltenberget javasolta a NATO főtitkárának. Magyarra fordítva olyan ez, mintha Orbán Viktor Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont ajánlotta volna valamely nagyon fontos nemzetközi tisztség betöltésére a 2010-es hazai választások után. Ami a beosztásomat illeti, azt nem misztifikálnám túl, de volt már olyan eset, amikor a gomb megnyomása, azaz a hír kiadása után a másik monitoron mozogni kezdtek a vonalak, azaz a tőzsdei árfolyamok. Ez egyfelől kicsit nyomasztó, másfelől viszont felemelő érzés. És óriási felelősség. Épp a múlt héten esett meg egy szokatlan történet. Hetek óta készültünk arra, hogy ki nyeri az idei Nobel-békedíjat. Bekészítettünk vagy 50 nevet, az esélyesek életrajzával. Erre kiderült, hogy ketten kapják, megosztva (az indiai Kailás Szatjárthi és a pakisztáni Malala Juszafzai), ráadásul az egyikükről semmilyen információnk nem volt. Még azt sem tudtuk, hogyan kell leírni a nevét. Iszonyatos munka kezdődött, hiszen hírügynökségként nem késlekedhettünk. Nem lehet hibázni. Ha ezt elrontod, az egész világ előtt szégyenben maradsz.

Könnyű dolga van egy gazdasággal foglalkozó újságírónak a világ egyik leggazdagabb országában, Norvégiában?

Igen is, meg nem is. Egyrészt Norvégia senkinek sem lehet példa, mert ami itt van, az nem duplikálható. Elmesélek egy történetet, hogy ezt megérthessük. A hatvanas években az ország egyetlen szénbányájában, fent a Spitzbergákon történt egy szerencsétlenség, amelyben sokan meghaltak. Jött egy vizsgálat, és kiderült, hogy a bányaigazgatóságban csupa inkompetens ember ült. Állami cég volt, ahol a haverok egymásnak osztogatták a pozíciókat. A robbanás után látszott, hogy a cég vezetése nem végezte jól a munkáját. Ebből akkora botrány lett, hogy lemondott a kormány, és a következő teljesen átalakította az igazgatóság összetételét. Nemcsak a bányáét, hanem az összes norvég állami vállalat valamennyi vezető testületét. Akkor hozták meg azt a törvényt, hogy innentől állami cég vezetésében az állam nem képviseltetheti magát. Csak független igazgatók. Ez azóta is így működik. A Telenornál is, amely szintén állami vállalat.

Korányi BalázsForrás: Origo

Két éve a Telenort felügyelő miniszter megpróbált beleszólni a működésükbe. Annyit üzentek neki vissza, hogy semmi köze hozzá. Ezért tudnak az élet minden területén felelős döntéseket hozni, ezért nincs korrupció. Szakemberek ülnek mindenhol. Állami cégek, de mind hihetetlenül versenyképesek.

Jó, hogy említette a korrupciót. Ebben az országban létezik a Norvég Olajalap, amelyben annyi pénz van, hogy azt a hétköznapi ember el sem tudja képzelni. Ennek a működését sem árnyalta be soha semmilyen korrupciós szándék?

Nem. És azt sem gondolná senki, hogy az Olajalapnak a vezetője fizetéscsökkentést kért. Nem másnak, magának. Ez az ember 850 milliárd dollárt felügyel. Ez a norvég éves GDP duplája. Ilyen volumenű pénzalap nincs a világon. A mostani vezérigazgató a belépésekor azzal akart példát mutatni, hogy a saját jövedelmét csökkentette azért, mert szerinte a világ bankárai túl sokat keresnek.

Novotny Zoltán rádióriporter mesélte nekem, hogy 1970. október 6-án egy olajos fapadlós pályaudvarra érkezett ide, Oslóba és amikor kilépett a csarnokból, egy közepes méretű faluban találta magát. Ennek 44 éve. Mi történt itt azóta? Rá lehet fogni mindent az olaj megtalálására és a halászatból származó bevételékre?

Szerintem nem. Mindig azt mondom, hogy ha Norvégiának nem lenne olaja, lenne valami mása, és ez az ország akkor is itt tartana. Vagy ha nem is itt, akkor ott, ahol Dánia és Svédország. Nem százezer dollár lenne az egy főre jutó GDP, hanem „csak” hatvan-hetvenezer. Amikor a hatvanas évek végén az amerikaiak megtalálták norvég földön az olajat, ebben az országban nem volt senkinek szaktudása ahhoz, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Alapvetően a jenkik csináltak mindent egészen addig, amíg Norvégiában meg nem jelent az a szakembergárda, amely vissza tudta venni az amerikaiaktól az olajjal kapcsolatos munkákat. Emberek százait küldték egyetemre, hogy kialakuljon az a hozzáértő csoport, amelyik aztán sikerre tudja vinni ezt az üzletet.

Magyarországon manapság az átlagemberek és a híreket fogyasztók Norvégiát az otthoni civil alapokkal és támogatásokkal, az úgynevezett „norvég pénzekkel” hozzák a leginkább kapcsolatba. Az elmúlt egy-két hónapban a Norvégiából érkező támogatások kérdése alaposan felkavarta a magyar közéletet.

Amióta itt vagyok, egyszer kellett Magyarországgal foglalkoznom, és az természetesen az ön által említett ügyek miatt volt. Felhívtam Vidar Helgesen EU-ügyi minisztert, akivel egy órán belül megszerveztek nekem egy interjút. Helgesen természetesen diplomatikusan beszélt, de elmondta, hogy bár régi motoros ebben a szakmában, ilyesféle problémával még sosem találkozott, holott Norvégia közel száz országnak folyósít különféle támogatást.

Odahaza, amikor valakinek beszélek erről az országról, azonnal jön a replika: na, de Breivik és az ő tömeggyilkossága. Ahol ilyen esemény megtörténhet, az nem lehet tökéletes hely.

Tökéletes hely nincsen. A lényeg az, hogy egy Breivik volt, és szerintem a világ bármely országában élhet egy „másik Breivik”. Én végigültem a tárgyalást, és ahogyan az ország reagált, az volt számomra példamutató. A magát felvilágosultnak mondó Európa azt mondta, hogy a norvégok nem voltak erre felkészülve, hogy a 21 év börtön nevetséges ítélet. Életfogytiglan vagy halálbüntetés kellene itt – harsogták a kívülállók.

De a norvég társadalom konszenzusra jutott abban, hogy egy ember miatt nem fognak törvényt változtatni, mert ha ezt megteszik, akkor az egész demokráciát ássák alá. A tárgyalás éppen ezért volt pontosan olyan, mint itt bármelyik másik. Ez is példaértékű volt nekem, aki végigültem az egész bírósági procedúrát.

Ébredjünk szerintem fel, vagy álmodjunk tovább. Pontosabban idézzük fel élete nagy álmait az 1996-os és 2000-es nyári olimpiai játékokat, amelyeken középtávfutóként vett részt.

Ha ránéz a lakásom falára, láthatja, hogy mekkora becsben tartom azt a két trikót, amiben Atlantában és Sydney-ben futottam. 1651 és 2054. Ezek voltak a rajtszámaim. Az, hogy ezek itt vannak bekeretezve, azt is jelenti, hogy minden ébredés után látom őket. Jócskán a visszavonulásom után esett meg velem Budapesten, hogy egy kávézóban vártam a cappuccinómra, amikor a pincér egy olyan kávét tett elém, amelyre kakaóporral rászórták, hogy 1.45:39. Ez az én akkori 800 méteres országos csúcsom időeredménye volt, amelyet tavaly döntött meg Rietiben Kazi Tamás. Ebben a kávézóban egy vadidegen ember, 10 évvel a karrierem befejezése után megismert, és tudta az én rekordomat. Ez majdnem akkora élmény volt, mint a két ötkarikás játékokon versenyezni.

Magyarként és középtávfutóként nem lehetett esélye arra, hogy olimpián a dobogóra állhasson. Ha vívó vagy öttusázó, sokkal nagyobb esélye mutatkozott volna erre. Nem bánatos emiatt?

Kis szomorúság volt bennem, de ma már kár ezen agyalni. Utólag néha szoktam ezen gondolkodni, de szerintem az is óriási dolog, hogy eljutottam két olimpiára. Nekem ugyanis gyerekkorom óta ez volt az álmom. Általános iskolásként borzalmasan fegyelmezetlen, már-már deviáns voltam – persze az akkori szocialista nevelés és magyar felfogás szerint. Anyám elvitt öttusázni és kajakozni is, de egyikben sem ragadtam meg. Kajakban utáltam a téli edzést, nem mentem le, kirúgtak. Aztán 1987-ben, 13 évesen kikerültem az Egyesült Államokba. Ott egy olyan gimnáziumi matematikatanár kezei közé kerültem, aki imádott futni, szerette a sportot és ő vett a szárnyai alá. Ő terelgetett az atlétika felé, és ma már elmondhatom, hogy sikerrel tette. Fedett pályás világbajnokságról van egy negyedik helyem, meg egyszer bronzérmes lettem 2000-ben szintén a fedett pályán Gentben.

Ugyanakkor Sydney-ben még csak 26 éves volt, de az olimpia után befejezte az élsportot. Pedig ebben a pályafutásban benne lett volna még legalább egy olimpiai szereplés.

Ez igaz, csakhogy akkor én már belekóstoltam a jelenlegi szakmámba, az újságírásba. Tisztában voltam azzal, hogy a sportolói élet után valami új kezdődik, és ha nem lépek időben, akár megélhetési gondjaim is lehetnek. Azért ugyanis senki sem ad a közértben kenyeret, mert egyszer a római Golden Gala versenyen országos csúcsot futottam. Ma, 40 évesen úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok, mégsem hiszem azt, hogy magyar újságíróként valamelyik magas hegy tetején üldögélnék. Egyrészt, onnan mindig lefelé vezet az út. Másrészt, ebben a szakmában is akadnak magasabb hegyek, amelyeket még érdemes lenne megmásznom. Viszont itt jön be az a kérdés, hogy érdemes-e mindezt megtenni? Az ikerfiaim, Dani és Boldizsár hatévesek. Ők ugyanúgy vágynak az apjukra és az én időmre, mint más hasonló korú gyermekek.

Korányi Balázs a 240 kilométeres gyaloglás közbenForrás: Origo

Norvégia ebből a szempontból is tökéletes ország, mert egyensúlyban tudja tartani a munkát és a magánéletet. Úgy tudom ezt az irodát vezetni, hogy ehhez nem kell heti 60-70 órát dolgoznom, hogy ha nem veszem ki a szabadságomat, akkor elzavar a HR, és még sorolhatnám. Kilencen dolgozunk a Reuters oslói kirendeltségén, nem kell nekem éjjel-nappal ott ülnöm a kollégák szoknyáján. A cégnél egyetlen olyan munkatársam van, aki kelet-európai. Ő nem képes arra, hogy előbb hazamenjen, mint én, a főnöke.

A családjával Ausztráliából érkeztek Norvégiába. Ráadásul a „vonal alatt”, azaz Sydney-ben bármennyi ideig maradhatott volna. Miért döntöttek úgy, hogy két év után otthagyják sokak álmát, Ausztráliát?

Amikor vége lett a 2000-es olimpiának, elmentem Sydney legszebb tengerpartjára, Manly Beach-re. A kompon előttem volt egész Sydney, az Operaház, a hajó mellett delfinek ugráltak, sütött a nap. A part annyira gyönyörű volt, hogy elhatároztam, egyszer itt szeretnék élni. Aztán eljött az a nap, amikor a cégem meghirdetett egy nagyon jó állást odalent. Ausztrál barátaim egymás után hívtak telefonon, hogy láttad? Jössz? Nem láttam. Megnéztem. És elindultunk. Gyönyörű történet nem? Elmegyünk, ott vagyunk, élünk és boldogok vagyunk, míg meg nem halunk. Gondoltam én. Csak amikor már hetek teltek el, jöttem rá arra, hogy mindentől és mindenkitől nagyon messzire kerültünk. Az emlékeinktől, a barátainktól, az otthonomtól, a szülőhazámtól, azaz Magyarországtól. És bár lehet, hogy ezért kinevetnek most, de mindez kezdett iszonyatosan nyomasztó lenni. A családom sorsa engem sem kerülhetett el. Nagyszüleim a húszas években kivándoroltak Amerikába, és mégis hazaköltöztek. Édesanyám, aki New Yorkban született, kétszer jött haza. Ez a mi sorsunk, és ez ellen nem érdemes, és nem is szabad küzdeni. Úgyhogy egyszer mi is véglegesen haza fogunk menni.