Németországba eljutni, Bicskét elkerülni – ezt volt a céljuk azoknak, akik pénteken indultak útnak Budapestről az M1-es autópályán Bécs felé. Az Origo munkatársa Zsámbéknál csatlakozott hozzájuk, és elkísérte őket az osztrák határig.

„És most mi lesz? Osztrák táborba visznek a buszok?”

Az ősz szakállas rendőr nem először hallja a kérdést a kamionterminál parkolójában kialakított ideiglenes pihenőhelyen. Meredten a kérdezőre néz, és kissé emelt hangon, de higgadtan válaszol. Olyan meggyőzően, ahogyan a történelmileg csak németül beszélő egyenruhások tudnak.

„Nem. Nincs tábor. Nem táborba mennek, hanem a pályaudvarra, a vonat meg elviszi Németországba.”

„Németországba hova? Ott hova kell mennünk?” A magát szíriainak mondó nem adja fel.

„Nem tudom. Ahova akarnak. Münchenbe vagy Hamburgba vagy bárhova. Az nem a mi dolgunk.”

Mehetnek, ahova akarnakForrás: MTI/Mohai Balázs

Pár perc múlva három afganisztáni hazara szólít meg: „Innen táborba visznek a buszok?” Azt mondják, valamivel több, mint két hét alatt jutottak el a határ osztrák oldalára, és úgy tűnik, most már nem adják fel. Úgy tudom, nincs tábor, mondom, mehetnek Németországba. Hiszik is, meg nem is. Péntekről szombatra virradóra több mint száz autóbusznyi ember Budapest és Hegyeshalom között két dolgot akart: eljutni Németországba, és elkerülni a menekülttábort.

Pihenés

A menekült felnyög, amikor a hasára lépnek. Nem a testes operatőr hibája: a sötétben alig lehet látni, ki hol hever. A Budapestről gyalog Ausztriába menetelők az M1-es autópálya zsámbéki lehajtójáig jutottak. Este, 27 kilométernyi gyaloglás után táboroztak le, szétszóródva a lejtőn, a fák és bokrok között. Akadt, aki közvetlenül az út mellett feküdt, és nehéz volt megmondani, a kupac embert rejt-e.

Nem látni, ki kicsodaForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Az alkalmi táborhelyen a karitatív szervezetek önkéntesei és teljesen civil magyarok és nem magyarok igyekeznek segíteni. Hoznak vizet, takarókat, babakocsikat, gyümölcsöt – annyi segítség érkezik, hogy aggódni kezdek, nehogy embercsempészet legyen ebből a végén.

A felhajtón öt fehér, „Különjárat” jelzésű busz parkol. A Máltai Szeretetszolgálat vállalta, hogy meggyőzi a menekülteket: szálljanak fel a buszra, a budapesti kormány megnyitotta előttük a határt, elmehetnek Ausztriába és Németországba.

Bizalmatlanság

A menekültek, hogy úgy mondjam, fenntartásokkal fogadják a számukra kedvező híreket. Ez talán nem meglepő azok esetében, akiknek vonatjegyet adtak el fejenként 120 euróért, majd nem engedték őket felszállni a vonatokra. Ha pedig mégis felszállhattak, a kocsijukat Bicskénél lekapcsolták. Most meg azt mondják nekik, szálljanak fel a buszokra, mehetnek Ausztriába. A térkép ott van mindegyik telefonon: az autópálya Bicske mellett megy el, és mi a garancia, hogy nem a táborba viszik őket? Mi a garancia, ezt mondja meg valaki!

Mindegy, hova, csak ne BicskéreForrás: MTI/Bodnár Boglárka

Az egyik hangadó kéri, kövessük. Beszélni akar a buszsofőrökkel, azt akarja, hogy a sofőrök kamerák előtt mondják ki és ígérjék meg: Hegyeshalom az úti cél. Ezen teljesen elképedtem: ezek szerint még vannak emberek, akik szerint a sajtó még igenis számít. A világnak még van olyan szeglete – mert ez az ember egyenesen onnan jöhetett –, ahol azt hiszik, hogy ha valamit felvesz a kamera, akkor az mindjárt igaz is lesz. Ám hamar kiderült, hogy azért ők sem hülyék: „ha megpróbálnak átverni, mindent szétverünk”.

Viszont a sofőrök nem voltak felkészítve az ilyen váratlan médiaszereplésre. „Nekem azt mondta a diszpécser, a médiának semmit se mondjak. Meg hát hogy ígérhetek bármit.” Az első busz mégis megtelik. Aztán a második és a harmadik is.

Ekkor jön Ahmed.

Meggyőzés

Ahmed üvöltve jön, és olyan meggyőzően érvelhet, hogy két busz pillanatokon belül kiürül. A máltaiak embere félrehívja, hosszasan beszélgetnek, de Ahmed hajthatatlan. Neki ez átverés. A máltai új partner után néz, és a megafonossal kezd tárgyalni. „Én nem a kormánynak dolgozom” – mondja – hanem egy segélyszervezetnek. Az a dolgunk, hogy eljuttassunk benneteket Ausztriába, onnan pedig Németországba mehettek. Az önkénteseink végig veletek lesznek.”

Viszonylag gyorsan megállapodnak, és az első busz elindul. A többiek ezt kísérletnek veszik: ha az első busz átjut a határon, elindulhat a többi is.

Nehezen hihető megváltásForrás: MTI/Bodnár Boglárka

Ám Ahmed kitartó. Újra és újra agitál: úgy tűnik, neki ez az egész nagy átverésnek tűnik. A többiek azt magyarázzák neki, hogy van GPS-ük, észre fogják venni, ha nem Ausztria felé viszik őket. És akkor, ugye, kő kövön nem marad.

Közben a sofőr telefonál valakivel. „Önként vállaltam, látni akartam, milyen ez. (…) A határra, igen. (…) Te, ezek engem megölnek, ha nem oda viszem őket.” Az út végére aztán felenged ő is, a menekültekkel megbeszélik, hogy az autóipar alkotott már remekebb szerkezeteket a kínai autóbuszoknál.

Beszállás

„Menni fog” – mondja a máltais ember, amikor újra beszállunk a buszba. Az első helyek egyikére ülhetek, kapok enni, inni. A menekültek ragaszkodnak ahhoz, hogy újságírók kísérjenek minden autóbuszt. Úgy gondolják, szükségük van ránk, bár egy pillanatra feltámad bennem a kétely. Nem tudom eldönteni, hogy túsz leszek-e, vagy szemtanú.

Győzelem

Két dolognak hamar híre megy. Az egyik, hogy a Keletinél is beszállnak az emberek. A másik, hogy az al-Dzsazíra is beszámol róluk. Lehet menni Ausztriába. Arra várunk, hogy a Keletitől megérkezzenek a buszok, mert csak együtt hajlandók továbbmenni.

Csak együtt mennek továbbForrás: MTI/Mohai Balázs

Márpedig az akaratérvényesítő képességük elég jó. Ki gondolta volna – én például biztos nem –, hogy félnapos gyaloglás után buszokat kapnak, és szabad elvonulást. Jó, lehet, hogy nem emiatt jöttek a buszok – de ki hiszi ezt el most már? A rendszer mattot kapott, legyőzték. Gyalogoltak, és közben kitartottak, a határt a kormány megnyitotta, itt vannak a buszok, és a segélyszervezetek fogadkoznak, hogy nem eshet bántódásuk. Szabadon távozhatnak. Németországba.

Próbáltam megfejteni, hogy mit jelent nekik Németország. Nem jutottam sokra. Ott van munka, ott új életet kezdhetnek, ott Angela Merkel megvédi őket, és Németország nem Szíria. Mellesleg nem is Pakisztán, nem Afganisztán, Szomália, Banglades: a szíriaiakkal tömött buszon vannak mások is. „Körülbelül három hét” – mondja a pakisztáni férfi. Ennyi idő alatt jutott el Pesavárból a zsámbéki felhajtóhoz. De a Mogadishuból indult férfi is a szíriaiak közé vegyülve menne tovább.

NémetországbanForrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Sven Hoppe

Indulás

A Keletiből érkező buszokra várunk még, amikor újra jön Ahmed. Nem adja fel, és a többiek elveszítik türelmüket. Az egyik sárga sapkást úgy fogják le, amikor nekirontana.

A csuklós buszok érkezését gyér taps jelzi. Utána pedig tovább nő a feszültség. Ölemben egy kislány ül, tarkómat egy babakocsi kerekei ütögetik, a tömött buszra újabb családok szállnak fel. Várjuk az első busz jelzését.

Az értesítés megérkezhetett, mert a busz besorol a konvojba, és az erősödő esőben elindulunk Bécs felé. Csend lenne, de az egyik kislány fel-felsír. Az öccse szörnyen köhög, elég nehezen lélegzik.

Megkönnyebbülés

A bicskei lehajtó után oldódnak valamelyest: már kezdik elhinni, hogy tényleg nem a táborba viszik őket. Van, aki állva alszik. A bajuszos férfi a busz padlójára fekszik, gyereke ráfekszik, betakaróznak. A sárga sapkás sorolja, hány országon át tart útja, Törökország, Görögország, Macedónia, Szerbia, Magyarország, Ausztria. És Németország.

A bizonytalanba tart – őszintén, fogalmam sincs, tényleg szíriai-e, és arról sem, mennyi esélye menedéket kapni –, de a testtartása mindenesetre megváltozik. Talán már egy kicsit kevésbé aggódik.

Óvatosság, túlontúlForrás: MTI/Bodnár Boglárka

Ezt bárki megérti, aki menekült már háború elől, aki elhagyta otthonát, aki ült már buszon azon aggódva, hogy átjut-e a következő útakadályon. Átjut-e majd a hídon ellenőrzés nélkül, vagy megállítják? Aki ült már buszon rettegve, hogy megtalálják, leszállítják, bántják, visszaküldik, kényszerítik, megölik. Ilyen egyszerű.

Másnap

A határon óriási dugó, három sorban állnak az autók és a buszok, másfél óra araszolás. Férfi fut a buszhoz, kezében doboz. Tejet hoz, bedob néhányat az ajtón, és rohan tovább. A magyar rendőr üvölt vele, hogy takarodjon a buszoktól, de a férfi leszarja, és viszi tovább a tejet. Újabb férfiak bukkannak fel, zsákokban friss szezámmagos péksüteményt hoznak. Beadják az ajtón, és közlik, hogy ők törökök, és most ezt tudják adni. Vendégként megkapom az első perecet.

A következő török szappant hoz, törlőkendőket, intimbetétet, konzerveket, banánt. A törökök után osztrák önkéntesek jönnek, néhányan összeszedik a szemetet. Igen, sok szeméttel jár a menekülés, és a buszokban is nagy felfordulás marad.

Nagy a felfordulásForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Nem tudom, talán majd Németországban elkezdenek aggódni a globális felmelegedés miatt, de most mások a prioritások. A busz mellett vizelünk, utoljára osztálykiránduláson volt hasonló élményem. Akkor sem szerettem.

Búcsú

A határ magyar oldalán leszállunk: a máltaiak már itt vannak, teát osztanak, gyümölcsöt, segítenek, amiben kell. Innen kell átgyalogolni az osztrák oldalra, ahol szintén teával, takarókkal, orvossal várják őket. És buszokkal, a rendőr szerint húsz jármű szállítja majd őket Miklóshalma, avagy Nickelsdorf pályaudvarára, onnan indulnak Bécsbe. „És most mi lesz? Osztrák táborba visznek?”

„Nem. Nincs tábor. Nem táborba mennek, hanem a pályaudvarra, a vonat meg elviszi Németországba.”

Meglepne, ha nyaralni visszajárnának a Balatonhoz.