Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Van ez a jó tejes novám, még csak kotlós bor ugyan, de mán üt rendesen. Ténnap átgyött a Pityu, belétőtöttem négy háromdécis pohárra’, úgy esétt által a motorron hazafelé ménet, hogy öröm vót nézni. Erre úgy húsz pérc múva hív az Andi, hogy té Zsótti, mi van a Pityuva’, itten áll az udvar közepén és fődhő vagdossa a bukósisaktyát.”
Egymás térdét csapkodjuk a nevetéstől, azután tovább beszélgetünk az öregedő gazdával, Zsolttal a 2010-es vörösiszap-katasztrófa egyik helyszínén, Kolontáron. Hamar kiderül, hogy
azér ilyenkor október elején benne van az embérékben az ideg, kerülgettyük, tologattyuk, de azér csak előgyön a vörösiszap témája.
Pedig hát szüreti időszak van, más dógokkal is léhetne foglalkozni. Nem állítom, hogy az évszázad termése az idei, ahogy nagyapám szokta mondani, termett úgy öt héktó, de sikerült beleszuszakóni egy kéthéktós hordóba” - idézi az öreget huncutul kacsintva, miközben sört iszik.
Közel a Somló, előfordulhat, hogy ott kiütnék a kezéből a poharat. „Máskülönben léhet, hogy miattatok van a fészkó, mer ilyenkor mindég jön valaki a sajtótul” - okoskodik tovább, majd legyint egyet, és hazamegy.
Öt éve, 2010. október 4-én ezen a vidéken történt minden idők legnagyobb magyar ipari katasztrófája, ami legkevesebb tíz életet követelt. Legkevesebb? Igen, többen szívinfarktus, egyéb okok miatt és nem a vészterhes időkben vesztették életüket, hanem néhány héttel, évvel később. Két évvel a tragédia után filmet forgatott itt padtársunk, az OzoneNetwork.
A felvételeken megszólalnak többek között Baranyi Tímeáék, elmentünk hozzájuk is, hogy elbeszélgessünk arról, ami a katasztrófa óta eltelt öt, és a filmforgatás óta eltelt három évben történt.
Mint most velünk is, a család tagjai néha eljönnek a régi házhoz, pontosabban, miután az egész utcát lebontották, az üresen álló telekhez. Legutóbb néhány napja, a kislány, Héra születésnapján. Tímea öt év múltán is centire pontosan tudja, hol volt a kapu, hány lépés a bejárat, hol állt a terasz, ahonnan megpillantották a közelgő vörösiszapot.
Azt mondja, az egész egy robbanásra hasonlító hanggal kezdődött, és azzal, hogy elment a villany. A férje, Harasztos Gábor megpróbált átmenni a szomszédba, hogy kiszabadítsa a kennelben lévő kutyákat, de az áradat olyan gyorsan jött, hogy vissza kellett fordulnia. A padlásra felfutni már nem volt idő, a konyhapulton összekucorodva várták ki, hogy levonuljon a mérgező lúgos anyag. Szerencsére a két gyerek nem volt otthon.
A család a tragédia napjáig jól élt, Gábor külföldön dolgozott (polcrendszereket épített), bőven volt pénzük frankhiteles házat és kocsit törleszteni, sőt, otthonukat a szerencsétlenség előtt újították fel, a szőnyegek, bútorok csak pár hetesek voltak, amikor mindent elveszítettek. Tímea nem ezt, hanem leginkább azt fájlalja, hogy semmi emlékük nem maradt, csak amit a szívükben őriznek. Az első időkben el akartak költözni a faluból, azt gondolták, soha nem jönnek vissza, még kocsival sem hajtanak keresztül Kolontáron, de végül a barátok és a polgármester meggyőzte őket a maradásról. Tíz hónapig Ajkán laktak Tímea anyukájánál, azután kaptak egy szép új házat (velük együtt összesen 21 család) a falu túlsó felén.
A sors fintora, hogy a 42-es számú ház jutott volna nekik, ami a régi számuk volt, ezért cserét kértek. Úgy hiszik, jól jártak, az utca szemközti oldalára költözhettek, ahonnan nem látják sem a tározót, sem a régi utcájuk helyét, csak a mezőt. Amin most elszáradt kukorica bólogat a szélben. A szemük láttára úszott el az iszappal az autójuk, ami veszélyes hulladék lett, ezért szétbontották, megsemmisítették a hatóságok emberei. A kocsi és a régi ház bankhitelét is hozták magukkal az új életükbe.
A katasztrófa után mindketten elvesztették a munkájukat, a hitelt nem tudták fizetni, a szép új ház az eszközkezelőé lett, így ők most bérlők. Van még négy évük, hogy megvegyék az ingatlant. Mindezzel együtt jelenlegi helyzetükről Tímea így beszél, nem is értem, miért:
eddig nyakig voltunk a szarban, most már csak derékig”.
Közben az egykori telektől beautózunk a faluba. Tímea kávéval kínál bennünket. Az új házban nagy, egybenyitott terek vannak, aminek a fiatalasszony külön örül, mert kislánya, Héra az iszapkatasztrófa óta nem mer egyedül aludni. A most nyolcéves gyerek a tragédia után asztmás lett, azóta is szenved tőle. Nincsen bizonyítva, hogy az iszapömlés következtében betegedett-e meg, mindenesetre - mondja az anyuka - az asztmának akár pszichés okai is lehetnek.
Tímea az iszapömlés után gégeödémát kapott, erről sem tudni, mi okozta.
A faluban többen is hasonló titokzatos megbetegedéseket említenek. Gábor később - legalábbis jó ideig úgy tudták - migréntől szenvedett. Egy-egy migrénes időszak akár napokig is elhúzódott, ilyenkor a férfi többször is hányt.
Végül egyszer a hányáson és fájdalmakon kívül remegni kezdett az egész teste, és elment a látása. Kiderült, vesebeteg, mindkét veséje súlyos állapotban van. A történet vége transzplantáció lett, Gábor tavaly február 19-én Tímea bal veséjét kapta meg. Az asszony ma már mosolyogva mondja: „ez volt az én Valentin-napi ajándékom neki”. Gábor azóta rokkantnyugdíjas. Tímeának nincsen munkája, 22800 forint segélyt kap. Pénzügyesként dolgozott, beszél angolul, de tanulási problémákkal küszködő kislánya miatt egyműszakos állást szeretne, olyat viszont nem talál.
Fia, Felicián 21 éves. A katasztrófa idején gimnáziumba járt, mellette lelkesen és eredményesen focizott, rengeteg trófeája volt, amiket szülei külön erőfeszítések árán mentettek ki az iszapból. Mint anyja megfogalmazza, a fiúnak megtört az élete, több iskolaváltás után abbahagyta a középiskolát és a futballt is, jelenleg ő is munkanélküli.
Kicsit elhallgatunk, a csendet Tímea töri meg:
Szeretek itt élni
– mondja –, ha elköltöztünk volna az ország túlsó felébe, akkor is vittük volna magunkkal a gondjainkat. Egyébként meg fura módon szerencse a bajban, hogy Kolontárnak ilyen rossz híre lett az iszapkitörés miatt. A házunk árverés alatt állt, de nem kellett senkinek, ezért lehetünk mi most itt bérlők.” A szemem sarkából látom, hogy megmozdul valami: egy teknős az. “Ja, igen, ő a családban a legnagyobb túlélő. Szerencséjére a terráriuma és benne ő a szekrény tetején állt. Két hétig bent volt a házban, akkor találtuk meg. Teljesen ki volt száradva, de aztán lábra kapott, látod, milyen virgonc?”
Csapongunk tovább, szó esik arról, sok életet mentett meg az, hogy a tragédia első mozzanataként elment a településen a villany. Többen ugyanis a pincéből jöttek föl, megnézni, zárlatos-e valami. Meg arról, hogy a gyászos októberi nap óta nem áll meg a vonat Kolontáron. És hogy a sokat átkozott MÁV legendás pontatlansága kivételesen jól jött: tíz percet késett a szombathelyi gyors. Az iszap a töltéssel együtt a síneket is elmosta, ha a szerelvény nem késik, akkor legkevesebb több tucatnyival nő a halottak száma. És arról is, amit lehetetlen megismerni a régi felvételekből, hogy ennek az isten csapásának hatalmas, robajló zaja és torokmaró, ammóniás jellegű szaga volt.
Kicsivel később az is előtüremkedik, hogy az elmúlt öt évben a falu kettészakadt. (Ezt több kolontáritól és devecseritől is hallottam.) Eleinte még a részvét volt az irányadó, azóta viszont sok az irigy a falu épségben maradt részein. Például mert ők régi házban laknak. Vagy mert nem kaptak bútort, mint a kiöntöttek. Sokáig lehetne sorolni.
„Fene sem tudja, miért, de valami miatt napi szinten előjön a katasztrófa témája. Legalábbis itt, ahol mi, az elöntött lakók, a régi szomszédok lakunk - mondja Tímea. A legnagyobb és a legapróbb dolgokra kell gondolni. Hogy például a barátnőm pogácsát sütne. Nekem meg van egy jó receptem. De azután rájövök, hogy nincsen, mert a receptes fecni is ment az iszappal.”
Könnycsepp csillan szép szeme ráncain, majd készülődni kezd. Megy Héráért az iskolába. Gábor ügyet intéz, Felicián sincsen itthon. A nappali falán fénykép egy mosolygó afro-amerikai kisfiúról. Utóbb Polyák fotós kollégával megbeszéljük, azt hittük, ez valami ikeás dolog vagy a mostani divat, hogy a megvásárolt képkeret eleve tartalmaz egy fotót, amit a kedves vevő majd a sajátjára cserél. Nem. A fényképen az ötödik családtag, Johnson látható.
A fiú Haitin született, ha jól emlékszem a történetre, a 2010-es, 170 ezer életet követelő földrengésben árva lett. Gábor és Tímea jelképesen örökbe fogadták, havi háromezer forintot küldenek neki, az összegből Johnson egy hónapon át kosztol. Kolontári - nem teszem idézőjelbe - szülei most éppen azt tervezik, legközelebb milyen csomagot küldjenek a távolban éldegélő harmadik gyereknek.
