Volt magyar katona, aki önként ölt

2015.12.24. 08:00

Újra és újra megkérdőjelezik, tehát újra és újra el kell ismételni, hogy a magyar politikai vezetés minden lényegeset tudott a holokausztról, már Magyarország német megszállása előtt is - mondta az Origónak Ungváry Krisztián történész. Bizonyos magyar alakulatok a szovjet területek megszállása idején maguk is asszisztáltak a zsidók tömeges kivégzéséhez, de előfordult, hogy saját kezűleg öltek. A zsidók és a magyar megszállás alá került nem zsidó civil lakosság elleni kegyetlenkedések körülményeit, lehetséges okait és következményeit is feltárja Ungváry Krisztián legújabb, "Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944" című kötete. A történésszel a múlt feldolgozatlanságáról is beszélgettünk.

  • Nagyobb trauma ez annál, hogy kibeszéletlenül, megbeszéletlenül hagyjuk
  • A rendszerváltást megelőző 10-20 évben sem fért bele a szovjet-magyar barátságba, hogy a témát történészek feszegessék
  • A magyar katonákra időnként a németek is panaszkodtak a kegyetlenkedések miatt
  • A háborút átélő generáció annyi szenvedésen ment keresztül, hogy nem is várható el az önkritikus reflexió
  • Történészként kell legyen bennem annyi alázat, hogy lehetetlen kérdésben nem foglalok állást

“A németek szóltak nekünk, hogy mi is részt vehetünk a kivégzésben, azonban emlékezetem szerint csak egy zászlós vett részt a kivégzésben. Pisztolyával kilenc embert lőtt agyon.” Pécsi (Hani) József tanúvallomása egy Teplik nevű település mellett zsidókon végrehajtott tömeges kivégzésről számol be. Könyvének leginkább sokkoló elemei a hasonló, sok esetben oldalakon keresztül sorjázó idézetek, naplójegyzetek, visszaemlékezések. Miért döntött úgy, hogy ezeket az első ránézésre forrásgyűjteménybe való idézeteket benne hagyja a monográfiában? 

Mindenképpen többet akartam nyújtani annál, mint hogy szolgai módon felsorolom a száraz tényeket. Az, hogy hol melyik magyar egység hány lőszert használt el, hány kilométert gyalogolt, és eközben mekkora ellátmányt fogyasztott el, fontos adathalmaz, de csak ezeken a számokon keresztül lehetetlen lesz megérteni, hogy mi is történt valójában a Szovjetunió területén 1941 és 1944 között. Ez fordítva is igaz: ha csak a visszaemlékezésekre hagyatkozunk, nem megyünk semmire, a múltnak ez a szelete feldolgozatlan marad.

A célom az volt, hogy ezen változtassak.

Azt akartam, hogy ne csak a napi politikai igényeinek megfelelő módon legyen szó a Szovjetunió területén zajló magyar megszállásról. Nagyobb trauma ez annál, hogy kibeszéletlenül, megbeszéletlenül hagyjuk. Annál pedig még nagyobb, hogy politikai bunkósbotként használják egyesek a témát.

Ungváry Krisztián történészFotó: Dudás Szabolcs - Origo

Hogyan maradhatott ez a téma kibeszéletlen? Azt gondolná az ember, hogy a keleti fronton harcoló, a Don-kanyarban katasztrofális veszteségeket szenvedő magyar hadsereg története elválaszthatatlan a közvetlen hátországot jelentő megszálló csapatok történetétől. 

Egyrészt a két különböző feladatot végrehajtó egységek története jól elválasztható egymástól, pont azért, mert eltérő céllal érkeztek a területre. Az más kérdés, hogy voltak katonák, akik az átvezénylések miatt mindkét feladatban részt vállaltak, illetve az is igaz, hogy a 2. magyar hadsereg is végzett megszálló feladatokat, és ez nem tartozik történetének dicsőséges lapjai közé. Ami viszont a feldolgozatlanságot illeti: még a rendszerváltást megelőző 10-20 évben sem fért bele a szovjet-magyar barátságba, hogy a témát történészek feszegessék. Erről egészen egyszerűen nem illett beszélni. Furcsa módon fasisztázni is csak általánosságban volt szabad, illetve csak úgy, ha az elnyomónak minősített osztályt minősítette így valaki. A másik ok, hogy a téma a szovjet félnek is kényelmetlen volt. A könyvben is leírom, hogy a megszálló erők legnagyobb kontingensét

szovjet állampolgárokból felállított alakulatok adták.

Magyarországon a Kádár-rendszer egyik kompromisszuma volt, hogy a Don-kanyarnál elesetteket egy esetben lehet elsiratni: ha őket a megalakulása pillanatától fasisztának tekintett Horthy-rezsim eleve meghalni küldte oda. Ez utóbbi állítás természetesen többszörös csúsztatás, a kormánynak egyáltalán nem volt célja a katonák életének mindenáron való feláldozása. Ez a magyarázat viszont legalább azt lehetővé tette, hogy az áldozatok emlékét valamilyen módon ápolni lehessen. Ebbe a narratívába azonban a megszállók nem fértek bele. Róluk egyszerűen szó sem esett. 

A magyar katonákra időnként a németek is panaszkodtak a kegyetlenkedések miattForrás: Ungváry Krisztián történész gyűjtése

Azért is érdekes ez a feldolgozatlanság, mert egy másik történet, a délvidéki megszállás története egészen erősen él a magyar köztudatban, köszönhetően Kovács András Hideg napok című filmjének. A könyvben ön is többször utal erre az eseménysorozatra, de az észak-erdélyi magyar bevonulást követő történésekre is. A trianoni békével elvesztett, majd visszacsatolt magyar területeken végrehajtott atrocitásokat a szovjet területen elkövetett kegyetlenkedések egyfajta előzményének tekinti. A párhuzamosságokból kirajzolódik egy magyar megszálló stílus? 

Mondhatjuk, hogy igen, és erre a források is utalnak. A délvidéken razziát szervező, minden bokorban partizánt látó magyar sereg brutalitása még imponált a német hadvezetésnek. Rudolf Touissaint német katonai attasé Budapesten volt, 1941-ben például ezt írta Hans Greiffenberg vezérőrnagynak: “Talán nem hallják szívesen, de az a véleményem, hogy a balkán egyetlen jó katonája a magyar”. Szovjet területen viszont - főleg a megszállás kezdeti időszaka után - már az olvasható ki a német jelentésekből, hogy kényelmetlenné kezd válni számukra egyes magyar parancsnokok könyörtelensége. A német megszállók ugyanis felismerték, hogy helyzetük tarthatatlanná válik, ha elveszítik a lakosság bizalmát. Hozzá kell tenni, hogy a lakosság támogatására apelláló német parancsnokok viselkedése ellentétben állt a náci vezetők, köztük Hitler személyes, írásban is rögzített irányelveivel. Hitler és köre többször utasítást adott például arra, hogy a területen élő lakosságot

hagyni kell éhen halni,

a helyben megtermelt élelmiszert pedig minél nagyobb mértékben Németországba kell szállítani. Egyes német parancsnokok viszont felismerték, hogy ez kivitelezhetetlen. Sokan írásos parancsot is adtak arra, hogy a lakosságnak legalább azt a részét élelmezni kell, akik a németek szempontjából fontos munkát végeznek.

Ungváry Krisztián történészFotó: Dudás Szabolcs - Origo

A katonák ezzel szemben fegyelmezetlenek voltak, ami több esetben kegyetlenkedésekhez vezetett. Több parancsot kellett kiadni a “harácsolásnak” nevezett rablások megfékezésére. Ezt a jelenséget a németek viszonylag szigorúan, a magyarok ellenben eléggé megengedően kezelték. A korabeli magyar hátországi viszonyok,

a korrupció, az uram-bátyám világ megjelent a megszállt területeken.

Természetesen a tisztek sem voltak kivételek. Jól jellemzi a helyzetet Merész Miklós tartalékos főhadnagy esete - még akkor is, ha az ő szadista jelleme inkább kivételnek számított. Őt egyszer még egy SS-százados is bepanaszolta parancsnokainál, mert a Pliszka nevű ukrán faluban a helyi elöljárót elzavarta, magát élet és halál urának nevezte ki. Későbbi vallomások szerint a férfi kedvelt szórakozása volt, hogy vendégeket hívott magához, majd

a szemük előtt akasztatott fel foglyokat.

A németek ebben az esetben is attól féltek, hogy Merész bűntettei miatt a lakosság átáll a partizánok oldalára, ezért kérték a leváltását. Magyar részről azonban nem leváltották, hanem épp ellenkezőleg, úgynevezett ezredközvetlen portyázó különítménnyé emelték ki a csapatát, vele együtt. Az indok egyszerű: Merész maga többször célzott arra, hogy nála van az elöljárók éléskamrájának kulcsa, azaz a rablott élelmiszerből bőven jutott a parancsnokságra is.

"A polnikovói erdőben megölt magyar katonák támadóinak három bűntársa maga ássa meg saját sírját a kivégzés előtt (1942. július 21.)" - Mélion József tartalékos főhadnagy felvétele. A fotón fegyverrel magyar katonák láthatókForrás: Ungváry Krisztián történész gyűjtése

 Nem egy olyan forrás szerepel a könyvben, ahol a németek panaszkodnak a magyarokra.

Így van, de azért azt se felejtsük el, hogy ezek a panaszok nem szívjóságból születtek. A német megszálló erők, különösen a rendfenntartó egységek akkor panaszkodtak, ha érdekeikkel nem egyezett a magyarok tevékenysége. Ez is egyfajta stílusbeli különbség volt a két megszállás között. A németekre a szervezettség és a pedantéria volt jellemző. Tömeggyilkosságaikat pontosan és célzottan hajtották végre, nagyon nehéz volt előlük elmenekülni. A magyarok ennél slendriánabbak és fegyelmezetlenebbek voltak, így a gyilkosságoknak több olyan ember is áldozatául esett, akiknek tulajdonképpen nem kellett volna meghalniuk. Előfordulhatott tehát olyan eset, hogy a nem zsidó civil lakosság jobban járt, ha német megszálló erők jelentek meg a lakóhelyén. Itt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a megszállás keretei, a hátországból kapott politikai utasítások nem segítettek az egyéneknek, honvédeknek és tiszteknek abban, hogy a helyszínen, az amúgy is etnikai és polgárháborús konfliktusokkal terhelt területen jó döntéseket hozzanak. Ebből a szempontból

a keretek megteremtőinek felelőssége még nagyobb.

A magyar katonák például olyan utasítást kaptak, hogy az úgynevezett hadiszükség mindennél előbbre való. Így történhetett meg, hogy egy magyar százados nagyjából 300 fegyvertelen hadifogoly kivégzéséről határozhatott, és olyannyira nem érezte ezt az adott körülmények között bűntettnek, hogy szűkszavú jelentésben be is számolt róla feletteseinek.

Magyar honvédek kivégzést hajtanak végreForrás: Ungváry Krisztián történész gyűjtése

Az ilyen, kényszerűségből elkövetett bűnök érzésem szerint a hátországot is traumatizálják, hatásuk tovább él, főleg, ha azután hallgatásra ítélik még a bűntettek végrehajtóit, a ravaszt meghúzó egyszerű közkatonákat is. Hogyan élt ez tovább a magyar társadalomban? Mit meséltek azok, akik akár csak tanúi is voltak ezeknek a bűncselekményeknek? Nem beszélve azokról, akik asszisztáltak a németek rémtetteihez, vagy akár maguk is részt vettek jogilag sem igazolható akciókban? 

Semmit nem meséltek a visszatérő honvédek. Örültek, hogy megúszták, az ötvenes években pedig egy rossz mondatért bárkit elvihettek, szóval inkább nem mondott senki semmit. A rendszerváltozás után pedig a politika ült rá a kérdésre, és a még élő résztvevőket egytől egyig csakis és kizárólag áldozatnak tekintette, nem olyanoknak, akinél a bűnrészesség, vagy akár a bűnösség kérdése is felmerülhetne – ami annyiból érthető, hogy a pártállami diktatúrában a katonatiszteket kollektív alapon meghurcolták. De legyünk őszinték: ha annak a generációnak a tagjai még jelen lennének az éltünkben, én sem biztos, hogy így tudtam volna megírni ezt a könyvet. A háborút átélő generáció annyi szenvedésen ment keresztül, hogy nem is várható el az önkritikus reflexió, pláne nem több évtizeddel később. Erre akkor lett volna valami esély, ha 1945 után nem tiporják meg ezt a generációt annyira irgalmatlanul. Ebből a szempontból az, hogy csak most kezdünk el beszélni ezekről a történetekről,

áldás is, nem csak átok.

Viszont ennek a helyzetnek az a velejárója, hogy olyan dolgokat kell elismételnünk - és akár ki is mondanunk -, amik Németországban például már evidenciának számítanak.

Ungváry Krisztián történészFotó: Dudás Szabolcs - Origo

A Népszabadságban megjelent recenziójában viszont a könyv egyik hiányosságaként rója fel Révész Sándor, hogy egy evidencia megemlítésével ön is adós marad. “Bele kell írni egy ilyen könyvbe (is) egy triviális mondatot arról, hogy ebben a háborúban mégis melyik fél győzelme és veresége volt világtörténelmileg létfontosságú” - írja a kritikus.

Ha az adott keretek között ilyesmit is megemlítettem volna a könyvben, akkor nehezen kerültem volna el, hogy állást foglaljak egy olyan kérdésben, amelynek már a felvetése is problémás. Nevezetesen abban, hogy a sztálini típusú totális diktatúra-e a kisebb rossz, vagy pedig a hitleri típusú. Azon a területen ugyanis, ahol a könyvemben részletezett események megtörténtek, csak ezek között választhattak a valódi áldozatok. Remélem, hogy a könyvből kiderül:

csak a késői születés kegyelme mentett meg bennünket

attól, hogy akár egyik, akár a másik oldalon áldozatai legyünk az eseményeknek. Úgy érzem, hogy történészként kell legyen bennem annyi alázat, hogy lehetetlen kérdésben nem foglalok állást. 

A Szovjetunió területén elkövetett magyar bűnök kibeszélésére, az önismeret-gyógyításra van-e esély akkor, amikor történészeket tiltanak ki az amúgy is nehezen megnyíló orosz levéltárakból, mint ahogy az 2012-ben is történt? Akkor a magyar kutatók ráadásul a moszkvai levéltár kapujában tudták meg, hogy nem mehetnek be. 

Ez a helyzet nyilván nem segít, de sajnos nagyobb probléma, hogy itthon is vannak még bőven feldolgozatlan források. Remélem, hogy a könyv hatására többen érzik majd úgy, hogy érdemes nekiállni ennek a munkának. Én várom a legjobban, hogy a kötetben olvasható állításokra szakmai alapon nyugvó, komolyan vehető kritikával válaszoljon a történész szakma.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK