Tizenháromezer ember osztotta már meg a magyar iskolarendszer problémáiról szóló bejegyzését, Deliága Éva gyermekpszichológus mégsem gondolja, hogy a megbetegített gyermekekért csak és kizárólag az iskola tehető felelőssé. Praxisában mégis azt látja, egyre több olyan kisdiákot hoznak el a szüleik, akik képtelenek megfelelni az iskola által támasztott követelményeknek. Azzal pedig nem lehet védekezni, hogy harminc évvel ezelőtt is felnőttünk valahogy.

  • Rengeteg gyermeket szabályosan megbetegít a magyar iskolarendszer.
  • Azt mondani, hogy harminc évvel ezelőtt is jó volt, csőlátásra utal.
  • Lehet kockába kényszeríteni a kicsiket, de akkor ne csodálkozzunk, ha megtörnek.
  • Ha egy pedagógus nem szeret tanítani, váltson pályát.
  • Egy szülőnek mindig a saját gyermeke mellett kell letennie a voksát.

Bár Facebook-oldalán már régóta ír gyermekpszichológiai témájú cikkeket, a magyar iskolarendszer hiányosságairól szóló bejegyzése minden rekordot megdöntött, több mint 13 ezren osztották meg. Mi késztette arra, hogy pont most, a tanársztrájkok közepén írjon a témáról?

Szeptember óta úgy alakult a magánpraxisom, hogy nagyon sok, iskolai problémával küzdő gyermek érkezett hozzám. Bár mindig találkozom ilyen gyerekekkel, az idei tanévtől mintha csőstül jöttek volna. Mintha ugyanazokat a köröket futottuk volna: adott egy értékes kisgyerek, akinek lehetne boldog, felszabadult gyerekkora, valamint az ő motivált, művelt, jó szándékú szülei, akik nagyon szeretik, mégis nálam kötnek ki. Aztán a legtöbb esetben kiderült, hogy a gyerek normális, mozgékony, de az iskola megbetegíti. Olyan elvárásokat támaszt vele szemben, aminek ő nem tud megfelelni, de ez teljesen természetes, mert nem rá van szabva a követelmény.

Deliága Éva gyermekpszichológus szerint az iskola sok gyermeket megbetegítFotó: Szabó Gábor - Origo

Azt mondja, szeptember óta tapasztalja mindezt, mégis csak most fogalmazta meg.

A témakörben hetek óta dolgoztam egy cikken, de nem sikerült jól megfognom, így a cikk végül bekerült az íróasztalfiókba. Aztán egyik reggel felébredtem, és rájöttem: csak arról szabad írnom, amiről közvetlen információm van, így lesz hitele az írásnak. Én nem dolgozom jelenleg iskolában, pedagógusok között, ezért nem az oktatási rendszerről írtam általában, hanem személyes példákon keresztül próbáltam megfogni a rendszer hiányosságait.

A hozzászólók közül néhányan felvetették, hogy bár az iskolarendszer miatt szorongó gyermekek valóban léteznek, de ez nem lehet akkora probléma, hogy pszichológushoz kellene vinni őket. Mintha tabu lenne a szakmája. Ezt hogyan látja?

A cikkben is leírom, hogy összetett problémáról van szó, amiről nemcsak az iskolarendszer tehet, ugyanúgy lehetnek felelősek a szülők vagy a pedagógusok is. Nekem is borzasztó látni, hogy a diákok valósággal megbetegednek ebben a környezetben, pedig alapvetően teljesen egészségesek, nem lenne szükségük pszichológusra. Úgy érzem, a szülők azok, akik tehetetlennek érzik magukat, szeretnének segíteni a gyereknek, de nem tudják, hogyan, ezért kötnek ki nálam. Ez teljesen természetes reakció.

Már rögtön az elején felvetette, hogy a probléma összetettebb annál, mint hogy csak az iskolarendszert hibáztassuk, mégis ez az, ami a legtöbb kritikát kapja. Jogosan?

A magyar iskolarendszer alapvető problémája, hogy a pedagógusoknak megszab egy keretet, amivel sokszor ők sem értenek egyet. Vegyük például a tantárgyakat: ezek már alsóban sem a gyakorlati tudásban segítenek. Fel sem vetődik, hogy a kicsik arról tanuljanak, hogyan kezeljék a pénzt, vezessék a háztartást. Míg az oktatási rendszeréről messze földön híres Finnország alsó tagozatán egyáltalán nem léteznek tantárgyak, Magyarországon óriási a tananyag mennyisége, ezért fordulhat elő, hogy nyolcadikban négy órát kell tanulni, hogy másnapra fel tudjon készülni a diák. Az oktatás módszere is elavult, kevés az interakció: elöl áll a tanítónő, és magyaráz, a gyerekek pedig álmodoznak, firkálnak. Így a tanár azt sem tudja, ki az, aki unatkozik, és ki az, aki le van maradva, és speciális segítségre lenne szüksége.

A szakember szerint az iskola, a pedagógusok és a szülők is követhetnek el hibákatFotó: Szabó Gábor - Origo

Tudja, mit mondanának erre sokan? Én is ilyen iskolába jártam, mégsem lett tőle semmi bajom.

Nem véletlen, hogy nőként tette ezt a megjegyzést: a lányok sokkal alkalmazkodóbbak és érettebbek iskolakezdéskor, könnyebben veszik az akadályokat, csendesebbek, de ez nem jelenti, hogy őket nem betegíti meg az iskolarendszer, csak ők csendben szoronganak: fáj a hasuk, rosszul vannak. A fiúknál már megjelennek a viselkedéses sajátosságok: ők a rosszak, akik nem tudnak odafigyelni, felállnak, dühöngenek.

Fiúk és lányok között régen is megvolt ugyanez a különbség.

Valóban, de amikor mi kezdtük az iskolát, még mesterséges elszigeteltségben éltünk. Azóta volt egy rendszerváltás, benne vagyunk a nemzetközi áramlásban, van PISA-felmérés, látjuk az európai tapasztalatokat. Erre mind legyinteni, és azt mondani, hogy megfelel nekünk az, ami harminc évvel ezelőtt is megvolt már, elavult, és csőlátásra utal.

Mi az, ami változott?

Már nemcsak Fa szappant lehet kapni. A viccet félretéve, elment mellettünk a világ, megváltoztak a gyerekek. Talán közhelyesnek tűnik, de valóban felgyorsult minden. Más a figyelem, máshoz vannak hozzászokva az emberek. Fontos változás, hogy rengeteget fejlődött a diagnosztika: míg régen egy problémás gyereknek egyszerűen azt mondták, hogy rossz tanuló vagy, ülj a hátsó sorba, most már meg tudjuk állapítani, hogy autizmus spektrumzavar, diszlexia, hiperaktivitás, figyelemzavar, vagy akár beszédértési zavar van-e a képben. Már nem egy kalap alá kerül minden gyerek, pontosabbak az egyéni fejlesztési lehetőségek.

Nemcsak a mai gyerekek, hanem a diagnosztika is sokat változottFotó: Szabó Gábor - Origo

Tehát tévednek, akik azt mondják, hogy a mai gyerekeknek sokkal több a bajuk?

Hasonló viselkedészavarok, tanulási problémák régen is léteztek, csak ma már vannak rá szavaink, jobban tisztában vagyunk azzal, hogy mi való a gyereknek. Tudjuk, hogy óvoda után nehéz nekik mozdulatlanul figyelni, végigülni a 45 percet. Ha gyermekközpontú lenne az iskola, akkor jobban tudnánk erre figyelni. A mai rendszerben beletesszük a gyereket egy kockába, és ha ő nem idomul hozzá, akkor valahogy bele kell passzírozni, vagy meg kell törni. Ellenkező esetben ő a „rossz gyerek”.

Harminc év telt el, ennyi idő alatt csak lehetett volna valamit változtatni. Miért nem sikerült?

Valószínűnek tartom, hogy nincs átfogó, stabil szakmai irányítás. Olyan országokban, ahol jól működik az oktatás, kidolgoznak egy stratégiát, és utána teljesen mindegy, milyen kormány van, ahhoz 40 éven keresztül tartják magukat. Lehet, hogy 20 oktatási miniszter volt, de mindegyik azt támogatja, amit korábban eldöntöttek. A hosszú távú hatásokra kell koncentrálni, nem csak négy évre tervezni.

Az elmúlt néhány évben azért akadt változás bőven.

Valóban sokszor variáltak, megváltoztatták például a tankönyveket, amiben volt is jobbító szándék, a szakmaiság mégsem volt mögötte. Lehet, hogy vannak nagyon jó szakemberek, de nekem úgy tűnik, nincsenek döntéshelyzetben. Csak jönnek felülről az instrukciók, de mire legyűrűznek, kiderül, hogy a lenti igények egészen mások lettek volna. Az én kezembe is került már alsós tankönyv, egy olyan gyereknek, aki most tanul írni-olvasni, szinte érthetetlen a szövege.

Deliága Éva úgy látja, a délután négyig tartó iskolát rengeteg szülő korlátozásként éli megFotó: Szabó Gábor - Origo

A sok változás között lát olyat, aminek hosszú távon lehet hatása?

Nagyon vegyes a kép. Az egyik változás az volt, hogy hatévesen vigyük a gyereket iskolába, ami nem is lenne baj, a kérdés csak az, mit nevezünk iskolának. Ha olyan intézményt, ami jól áthidalja az óvoda és az iskola közötti szakadékot, akkor semmi gond nincs vele. Ha viszont bekerülnek egy olyan iskolapadba, ahol figyelni, ülni és leckét írni kell, nem szerencsés fordulat. Ma az a gyerek jár jobban, aki egy kicsit idősebb, mert már jobban tud figyelni, fegyelmezettebb, így a viszonylag magas elvárásszintnek jobban meg tud felelni, mint a hatéves osztálytársa. Sokat találkozom azzal a jelenséggel, hogy ugyanabban az osztályban ott vannak a hét és fél évesek, és ott a hatéves is. Ebben az életkorban viszont már fél év is rengeteget számít. Én például iskolaérett hatéves fiúval még nem találkoztam.

Mit gondol arról a sokat vitatott döntésről, hogy délután négyig bent kell maradni az iskolában?

Bevezetésekor hozzám érvként az jutott el, milyen fontos ez a hátrányos helyzetű gyerekeknek, biztosítja a meleg környezetet, az étkeztetést, a tanulási feltételeket. Én viszont a saját praxisomban azt látom, hogy ez a gyerekanyag elenyésző. Én azokkal a szülőkkel és gyerekekkel találkozom, akiknek erre nincs szükségük, és korlátozásként élik meg. Ezeknek a kicsiknek tökéletesen biztosított minden otthon is, a szülő pedig ráerőszakolt döntésként éli meg, hogy nem hozhatja el hamarabb a gyerekét. Ha az elsős korosztálynál maradunk, nekik eleve nagyon nagy leterhelés, hogy bejönnek az iskolába 7.40-kor, és délután négyig ott kell maradniuk.

Az a jó pedagógus, aki érzelmi kapcsolatot tud kialakítani a gyerekkelFotó: Szabó Gábor - Origo

Sok helyen ezt úgy oldották meg, hogy az iskola kicsit lazábbra veszi a szabályozást. Mennyi mozgásterük van ebben a rendszerben a pedagógusoknak?

Nagyon nagy. Ne felejtsük el, a világ legrosszabb helyén is lehet emberségesnek maradni. A rendszernek vannak hibái, de azok a jó pedagógusok, akik jó érzelmi kapcsolatot tudnak kialakítani a gyerekkel. A kicsik sokszor azért akarnak megfelelni, mert imádják a tanárt, mert jól érzik magukat vele, feldobja a napjukat, ha dicséretet kapnak. Ez az, ami igazán számít. A gyerekek azt a tantárgyat fogják szeretni, amit jó fej pedagógus tanít, ami viszont sajnos fordítva is igaz.

Elvárható az egy leterhelt, fáradt, havi 120 ezerért tanító pedagógustól, aki 30 gyermeket oktat, hogy mindig motivált és jó fej legyen?

Azzal egyetértek, hogy a fizetés gyakorlatilag nevetséges, és sok pedagógus kiég még akkor is, ha motiváltan érkezett. Egy csoport gyerekkel tényleg nagyon nehéz foglalkozni, ha pedig a szakmának se anyagi, se társadalmi megbecsültsége nincs, nagyon rossz az irány. Mégis azt mondom, igenis elvárható mindegyik pedagógustól, hogy ha rosszul érzi magát a munkahelyén, irritálják őt a gyerekek, úgy érzi, nem tud rájuk hatni, és gyomorgörccsel megy be, akkor a saját önismeretét elővéve mondja azt, hogy én ebben rosszul érzem magam. Mondja ki, hogy belőle ez a legrosszabbat hozza ki, és ne akarja kihúzni még azt a néhány évet, hanem váltson munkát. Egy gyermek életéből ugyanis minden perc értékes.

Beszéltünk már az iskolákról és a tanárokról is, de mi a helyzet a szülőkkel? Ők mennyiben tehetők felelőssé, ha szorong a gyerek?

Én azt tapasztalom, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Sokan szembesülnek azzal, hogy az iskolába lelkesen induló gyerek egyszer csak elkezd alulmotivált lenni, szorongani. Ilyenkor eszköztelennek érzik magukat. Ott van bennük a szándék, hogy a legjobbat akarják, de nem mondhatják azt sem, hogy a rendszer rossz, és a tanító hülye.

Deliága Éva úgy véli, egy szülőnek mindig ki kell állnia a gyereke mellettFotó: Szabó Gábor - Origo

Akkor mit mondhatnak?

Egy szülőnek mindig a saját gyermeke mellett kell letennie a voksát. Sokkal jobban kell látnia a gyermeke személyiségét, az értékeit, és képviselnie kell az érdekeit. Biztosítania kell azokat a fórumokat, ha nem az iskolában, akkor egy klubban, sportszövetségben, ahova a gyerek szívesen megy, ahol ki tud tűnni, és ahol sikerélménye van. Nem szabad, hogy a mindennapokba begyűrűzzenek az iskolai élet negatív hatásai. És ha nincs más választás, akkor igenis ki kell vennie az intézményből a gyereket.

Mennyire mehet szembe az iskolával egy szülő, akinek erre nincs lehetősége?

A saját eszközeivel élhet. Elmehet a tanítónőhöz, a fogadóórára, elmondhatja, mi van otthon, mert lehet, hogy a pedagógus nem is tud róla. Nagyon fontos, hogy a szülő is adjon visszajelzést. Lehet, hogy a pedagógus csak azt látja, hogy a gyerek tanulni vágyik, megfelel, jók a jegyei. Azt már csak a szülő tudja elmondani, hogy egyébként rémálmai vannak, minden reggel sírva indul el, fáj a hasa. Ha a tanár azt látja, hogy a szülő nem elhanyagolja a problémát, hanem utánajár, és tisztelettel beszél a vele, arra jól fog reagálni, hiszen ugyanaz az érdekük.

Valóban annyira tragikusnak látja a helyzetet, mint azt sokan állítják?

Inkább azt mondanám, hogy a helyzet nagyon vegyes. Van, akinek jó képességű a gyereke, és jó iskolába jár, vannak az átlagos, elég jó iskolába járó, közepesen teljesítő tanulók, és vannak olyan gyerekek, akiket megbetegít a rendszer, és az egész életútjuk félresiklik. Ezért nem mondhatom azt, hogy nem tragikus a kép. Én úgy érzem, mindenképpen megérett a helyzet a változásra. Tény és való, hogy ezek nem egyik napról a másikra történnek majd, de már az, hogy megfogalmazzuk a bajt, a változás első lépésének számít. Tudnunk kell, hol a nehézség, ki kell mondani, hogy ezen változtatni szeretnénk, és akkor fog eljönni a tényleges változás.