„Csak akkor fogadok el segítséget, ha arra szükségem van, és az jó szándékú” - ezt mondta az Origónak Szekeres Pál, az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszteri biztosa. És azt is, hogy ugyan még mindig vannak lemaradások az akadálymentesítés terén, de nagyot lépett előre az elmúlt húsz évben Magyarország. Az olimpiai bronzérmes, kétszeres paralimpiai aranyérmes sportoló azt mondta, volt, aki azt hitte, hogy a kerekesszékében alszik.

Kezdjük azzal, hogy segít nekem abban, hogy mi a helyes magatartás, ha az ember kerekesszékessel találkozik. Ha odamegyek, és rögtön segítek, adott esetben ügyetlenkedek, vagy ha várok, amíg megkérnek rá?

Azt gondolom, hogy úgy kell felajánlani a segítséget, hogy azt méltósággal lehessen elfogadni. Hány olyan butácska filmet láttunk már, ahol áll a vak a sarkon, nem akar átmenni, és a jótét lélek átviszi a túloldalra. Ha látom azt, hogy egy kerekesszékes ember ott van a járdaszegély előtt, és megkérdezem, hogy segíthetek-e lejutni, akkor kaphatjuk azt a választ is, hogy nem, köszönöm, várok valakit. Nekem volt már olyan, hogy mentem valahová, és odajött valaki, és elkezdett tolni. Én azonnal tiszta erőből lefékeztem a székemet, hátranyúltam, és magam elé húztam az illető kezét, hogy megnézzem, ki az. Ha látom, hogy jó szándékú, akkor azt mondom, hogy a segítség úgy működik, hogy felajánlják a segítséget, amit én megköszönök, és vagy elmondom, hogy hogyan segítsen, vagy visszautasítom.

Szekeres Pál miniszteri biztosFotó: Marton Szilvia – Origo

És ha nem jó szándékú?

Akkor még egyet tekerek a kezén. De ilyen még nem fordult elő. Azért nagyon kevés olyan történet van, hogy valaki azért megy oda egy kerekesszékeshez, hogy szórakozzon vele. Alapvetően az emberek jók. Nekem nincs olyan negatív tapasztalatom, hogy valaki azért jött oda, hogy kiborítson a kerekesszékből, vagy ellopja a hátizsákomat. Az, hogy adott helyzetben ki kinek tud segíteni, egy nagyon érdekes kérdés. Ha elmegyünk egy vívóversenyre, ön és én, és el kell intézni valamit, akkor biztos, hogy én fogok önnek segíteni.

Ha meg kard van mind a kettőnknél, biztosan én leszek hátrányban.

Az több, mint hátrány, az kompenzálhatatlan. Szerintem egyébként az ép kifejezés rendben van. Hiszen vannak épkézláb emberek és fogyatékos emberek. Ez szerintem egy tanulási folyamat, hogy mit hogyan nevezünk. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy emberek speciális szükségletekkel. Van, ahol pedig olyan szavakkal illetik, amik a mai magyar valóságban már sértésnek számítanak. Például nyomorék. 

Mozgáskorlátozott?

A mozgáskorlátozott az egy jó szó. Ami egy furcsa kifejezés az a fogyatékossággal élő. Én nem tudok a fogyatékosságommal élni, mert az egy hiányosság. De a legfontosabb, a mondatok között meghúzódó empátia. Ha lett volna az általános iskolában egy kerekesszékes osztálytársa, akivel ezer közös élményük van, akkor ezt az egészet másként élné meg.

Ez már egy üzenet, hogy épek és mozgáskorlátozottak járjanak egy iskolába?

Ez egy tendencia. Ha most ránézünk egy érettségi tablóra, nem biztos, hogy látjuk, hogy az egyik fiúnak, mondjuk, művégtagja van. Az integrált oktatás egy évről évre erősödő tendencia, annak számos előnyével és számos buktatójával együtt. Milyen furcsán nézett volna ki, ha az önök lapjától csak egy kerekesszékes újságíró jöhetett volna hozzám interjúra. Az emberek fejében egyfajta szegregáció van. Egy kerekesszékes férfinak biztosan kerekesszékes felesége van, sőt akár a gyerekek is kerekesszékesek, és akkor, mint egy ilyen kis raj, közlekednek.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Elnézést, ha nevetek, de ön tette az egészet komikussá, ráadásul ön is nevet?

Én abszolút tudok ezen nevetni. Amikor megkérdezik tőlem, hogy ön a kerekesszékében is alszik, akkor sem tudok mást tenni.

Nyugtasson meg: ezt gyerek kérdezte?

Gyerekek szoktak ilyet kérdezni vagy idősek, mert ők közvetlenebbek, bátrabban kérdeznek.

Azt azért tegyük hozzá, hogy ön egy jó fizikumú ember. Ezt azért emelem ki, mert ezáltal sokkal kevesebb segítséget igényel - gondolom -, mint mondjuk egy idős ember.

Én kevésbé élem meg ezt az élethelyzetet önállótlanul, mint aki idősebb, vagy rosszabb mentális állapotban van. De ennek ellenére a fogyatékosság az életem minden pillanatában ott van. Én nem tudok följutni oda, ahol lépcső van.

Akkor kanyarodjunk vissza az iskolához. Abban az általános iskolában, ahová én jártam, nem volt lift. Oda hogyan járhatott volna egy kerekesszékes?

Nyilván ebbe az iskolába nem jelentkezett kerekesszékes. De mi van akkor, ha nyolcadikban – amikor már jobb fizikai állapotban voltak – úgy jelent volna meg szeptemberben egy osztálytársuk, hogy kerekesszékben ül. Csak leültek volna megbeszélni, hogy hogyan tudnak neki segíteni abban, hogy továbbra is járjon önökkel egy iskolába. Persze olyan is előfordulhat ilyen esetben, hogy azt a gyereket soha többet nem látják, mert az igazgató nem engedélyezi, hogy továbbra is az ő iskolájába járjon, vagy a szülő nem akarja negatív élményeknek kitenni a gyerekét. Ez persze a gyerekből óriási frusztrációt válthat ki. Az egy nagyon jó mondás, hogy integráljunk, amennyire lehetséges, és szegregáljunk, amennyire szükséges. Nagyon furcsa lenne a világ, ha nekem a balesetem óta a kerekesszékesek között kellene élnem.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Ön egyébként hogyan boldogul a közlekedéssel? A tömegközlekedést használja, vagy autóval jár?

Én már a balesetem előtt is többnyire kocsival jártam. Akkor ez azért volt fontos, mert vívtam, és a vívózsák nagyon nagy, és több helyen volt edzés, a klubomnál és a válogatottnál is. A balesetem után pedig a kerekesszék miatt próbálok mindenhová autóval menni.

Felteszem, egy speciális autója van.

Igen, kézigáz és kézifék van benne. De ebből kívülről semmi sem látszik. Ha most csinálok egy pillanatképet, az nagyon vegyes lesz. Van, ami van, és van, ami nincs. Emiatt talán nagyobb az elégedetlenség hangja, mint amikor nem volt semmi.  Amikor nem volt akadálymentesítés egyáltalán, föl sem merült, hogy egy kerekesszékes fölszálljon egy buszra vagy egy villamosra, esetleg elmenjen színházba, étterembe.  Ha valaki babakocsival ment valahová, két ember odaugrott mellé, és szaladtak vele fel vagy le a lépcsőn.

No de ez most is így működik. A Boráros téren például kizárólag lépcsőn lehet lemenni a 4-6-os villamosmegállóból a rakpartra. Most kapásból ez jut eszembe, de több ilyen is van.

Jó, de a villamos alacsonypados.

Ezzel nem is vitatkozom! Csak azt mondom, a megállóból nem jut le kerekesszékkel.

A helyzet az, hogy ilyenkor az útvonaltervezés a legfontosabb, mert nem minden akadálymentes. Ilyenkor mondjuk egy megállóval hamarabb szállok le, és onnan megyek le a rakpartra.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

A legtöbb nyugat-európai nagyvárosban a kilencvenes évek közepén lecserélték az összes buszt és villamost alacsonypadlósra. Ettől például Budapest nagyon messze van.

Én nagyon tisztelem azokat a civil érdekvédőket, akik az adott helyzetben verik az asztalt, és kérnek valamit, ami ráadásul jogos és teljesítendő is. De azért ha a realitás mezején maradok, akkor azt mondom, hogy hasonlítsuk össze, mondjuk, Ausztriát Magyarországgal, hogy ők mikor alkottak jogszabályt az akadálymentesítésre, és nézzük meg, hogy mikor jutottak el oda, hogy akadálymentessé tegyék a fővárosukat tömegközlekedés szempontjából. Egy világvárost akadálymentesíteni sokéves folyamat.

Csakhogy a megfelelő jogszabályok ellenére a mai napig készülnek Magyarországon olyan tervek, bizonyos beruházásoknál, ahol nem szerepel az akadálymentesítés.

Először meg kell nézni rendszerszinten, hogy van-e hiba, rosszak-e a jogszabályok, rosszak-e a mechanizmusok. Ha a rendszer jó is, akkor is lehetnek egyedi hibák, de az a cél, hogy ezek se forduljanak elő. Egyébként ha egy kerekesszékes megérkezik Budapestre repülővel, pont úgy jut el a kijáratig, mint bárhol Nyugat-Európában. Tud olyan szállítóeszközt is rendelni – kicsit vagy nagyot –, amivel eljut a belvárosig. Itt azt látja, hogy a járdaszegélyek jelentős része alkalmas arra, hogy azon kerekesszékkel közlekedjenek.

Szeretne meggyőzni arról, hogy Budapesten könnyen lehet közlekedni kerekesszékkel?

Arról nem, hogy könnyen lehet közlekedni, de Budapest jóval használhatóbb város, mint húsz vagy akár csak tíz éve, ez egészen biztos. Teljesen igaza van annak, aki itt él, és vannak olyan szolgáltatások, amiket nem tud igénybe venni, és elégedetlen. De ha folyamatában nézzük, azt látjuk, hogy lépkedünk előre. Korábban az orosz Maradt Juszupovval együtt sportoltam. Ez a kerekesszékes fiú elment Varsóba, Bukarestbe, Pozsonyba, Bécsbe és Budapestre és több Közép-Európai városba. Bejárta a városokat, és tapasztalatokat gyűjtött. Ő azt mondta, hogy amit Budapesten látott három nap alatt, sokkal közelebb van a nyugat-európai városok szintjéhez, mint a kelet-európaiakéhoz. Szerintem ez egy olyan kérdéskör, amiben mindig lesz probléma és jogos kritika. Nem mindig elég empatikus az összes döntéshozó, és ezért mi, itt kormányzati szinten nem tudjuk a civilek nélkül elképzelni a munkánkat.

Mit tudnak tenni, hogy még könnyebb legyen az életük a kerekesszékeseknek?

Folyamatosan monitorozzuk a jogszabályokat, ahol kell, ott cizellálunk rajtuk. Mindent megteszünk, hogy hazai és európai uniós források lehívásával javítsuk az életminőséget, de az emberek fogyatékossága az élet minden pillanatában jelen van. A fogyatékosságból eredő hátrány kompenzációjára az élet minden pillanatában szükség van.

Más szemmel nézi a világot.

Igen. Engem azért kértek fel, mert tapasztalatom van a közigazgatás és a fogyatékosságügy területén, de azért is, mert érintett vagyok. Minden ember életében vannak nehéz helyzetek, vannak kisebb-nagyobb tragédiák.

No de ez a balesete, ami után kerekesszékbe került, az egész életét megváltoztatta.

Igen, de ha valaki világhírű zongoraművész, és elveszíti két ujját, akkor neki vége van. Ha hétköznapi embernek hiányzik két ujja, az esztétikai hiányosság. Mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Ami általános igazság, ha történik velünk valami, csak akkor tudjuk elfogadtatni az új helyzetet másokkal, ha előbb azt mi is elfogadjuk. Ha nem tudom feldolgozni, ami velem történt, akkor teljesen mindegy, hogy mit tesz a többségi társadalom, mit tesz a családom, ha nem fogadom el, hogy kerekesszékes vagyok, teljesen mindegy, hogy akadálymenetesített valami vagy sem, egész egyszerűen a kerekesszékbe sem fogok beülni, és emberek közé sem akarok menni.  Bezárkózok, és ezzel szép lassan elutálom magam mellől a szeretteimet. És nyilván a családom kitart mellettem, de őket is húzom magammal, mint a fuldokló, aki másba kapaszkodik. Ilyenkor sokszor az is megfullad, aki próbál segíteni.

Egy ilyen helyzetben a család támogatása, talán mondhatjuk azt, hogy kötelező. Az azonban kevésbé gyakori, hogy egy friss kapcsolat egy ilyen tragédia után kitart. A felesége, három gyermeke anyja, a balesete előtt rövid ideje volt a barátnője, mégis maga mellett maradt.

Ehhez kellett egy olyan pozitív életszemlélet, mint az enyém.

No de akkor pont nem tartozott az pozitív életszemléletű emberek közé. Korábban nyilatkozta, hogy a balesete után az öngyilkosság is megfordult a fejében.

Igen, kellett az ő rajongó szeretete. Pont ő kellett nekem ahhoz, hogy a régi énem visszanyerjem. Én soha nem szembesítettem a kollégáimat azzal, hogy én kerekesszékes vagyok. Úgy gondolom, hogy ezt a helyzetet megszokták, elfogadták, és ha rólam beszélnek, biztos, hogy nem a kerekesszékről beszélnek.

Bronzérmet szerzett – önt fogom idézni – az ép sportolók között, és három aranyérmet paralimpián. Melyikre büszkébb?

Három gyerekem van, mind a hármat ugyanúgy szeretem, ahogy az érmeimet is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az aranyérmeket nem kell magyarázni, minden mást igen.

2008-ban az ép tőrözők kapitánya lett.

Támogatóim megválasztottak, de a kerekesszékem miatt voltak ellenzőim is.

Csak kívülről vagy belülről is?

Belülről is ért támadás. A víváson belül is voltak helyzetek. Azt kellett mondanom, hogy 1991 és 2008 között ezer versenyen voltam, beutaztam a világot. Gondoljátok, ha vívózsák nélkül megyek, akkor nem tudok elmenni mindenhová? És akkor jöttek ilyen kérdések, hogy „te hogy mész be Párizsban a Coubertin csarnokba?” És erre én azt mondtam, hogy ugyanúgy, mint te, azzal a különbséggel, hogy te bemész a lépcsőn, én meg hátul megkeresem a liftet.

Miért mondott le?

Kaptam egy felkérést, hogy legyek a sportért felelős helyettes államtitkár. Ez 2010-ben történt.

Azt mondta korábban: ha nincs a balesete, soha sem lett volna államtitkár.

A mozgássérültségem sodort a közélet felé, a sport- és sorstársaim biztattak ebbe az irányba. Az én fejemben nem jelent meg az, hogy belekerülök egy helyzetbe, ahol mások löknek maguk előtt, hogy menjek.

Példaképe a kerekesszékeseknek?

Nem vagyok példakép.

Akkor egy olyan ember a kerekesszékesek között, aki másoknak utat mutat?

Aki a mozgássérültek között sportoló, az szeretne paralimpiai bajnok lenni. Ilyenformán akár lehetek jó példa. De miért ne lehetne egy kerekesszékesnek ép sportoló, egy olimpiai bajnok a példaképe?

Május 29-én idén is megrendezik a Rehab Critical Masst. Mi a véleménye róla?

Ez már az elnevezése miatt is – "kritikus tömeg"– fontos. Fontos, hogy a fogyatékos emberek megmutassák, hogy vannak, léteznek, vannak elvárasaik a társadalom felé. De az is nagyon fontos, hogy vannak dolgok, amiket ők tudnak nyújtani. Az idei megmozdulás a sportról fog szólni. Ez egy békés felvonulás. Akkor működik jól egy társadalom, ha mindenki hozzá tud tenni a közös értékekhez. A fogyatékos emberek ügyében akkor lehet előrelépni, ha a civil és a kormányzati oldal tud egymással együttműködni, és ha kell, érdemben vitatkozni, és ezekből az érdemi vitákból mindenki profitál. Nekem gyakran az a félelmem, hogy az emberek azt gondolják, hogy mi, fogyatékos emberek csak pénzbe kerülünk. Minden ember élete során van olyan szakasz, amikor segítségre szorul. Ha babakocsiban ül, kell az akadálymentesítés. Ha idősek lesznek, akkor is hasonló problémákkal találkozhatunk. Ami a mozgássérültek számára használható, az a többségi társadalom számára kényelmes és biztonságos, és manapság a biztonság egy nagyon fontos dolog.