Ha gyerekeket bántanak szexuálisan: nincsenek rá szavak

Vágólapra másolva!

Szkeptikus voltam, mikor Pócs Balázs, a Beszélj róla! projekt tegnap esti eseményét azzal kezdte, hogy ő és a mellette ülő pszichológusok nem előadást akarnak tartani, hanem kötetlen beszélgetést szeretnének. Tapasztalataim szerint az ilyesmi általában nem szokott működni, ráadásul egy többszörösen is tabu témáról, a gyerekek szexuális bántalmazásáról volt szó. Arra számítottam, hogy néhány pedagóguson vagy szociális munkáson kívül senki sem fog majd hozzászólni a beszélgetéshez, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A legtöbb felszólaló ugyanis bántalmazás áldozata, vagy - ahogy sokan fogalmaztak - túlélője volt, és azért jöttek el, mert sok év után, felnőtt fejjel igenis beszélni szeretettek volna arról, hogy mit éltek át.

Tasnádi Kata

Vágólapra másolva!

gyerek gyerekbántalmazás szexuális bántalmazás

Pócs Balázs elmondta, hogy a beszeljrola.hu azért jött létre, hogy az áldozatok, ha szeretnék, név nélkül megoszthassák a történeteiket, ami még így is nagyon nehéz. Honlapjukon már 273, gyerekkori szexuális bántalmazással kapcsolatos történet olvasható. A legtöbb beszámoló, csakúgy mint a Katona József Színházban tartott beszélgetésen elhangzott történetek, nem a bántalmazást részletezi, hanem inkább annak feldolgozásáról szól. Arról, hogy milyen nehéz megbirkózni a teherrel, azt megosztani másokkal, majd a lehetőségek szerint túllépni a múlton, így végül áldozatból túlélővé válni.

Az is meglepő volt, hogy sokan mennyire összeszedetten, számos aspektust érintve, esetleg mások, a család, a barátok vagy akár az egész társadalom szemszögéből mutatták be a történetüket. Később rájöttem, hogy ez természetes: ezek az emberek gyerekkorukban, egyszer vagy többször olyasmit éltek át, amit senkinek sem lenne szabad, majd

éveket vagy akár évtizedeket töltöttek azzal, hogy feldolgozzák a traumát.

De olyan is volt, aki tudatosan vagy tudattalanul teljesen kitörölte az emlékéből a bántalmazást, és csak később, más problémák kapcsán került elő a gyerekkorában átélt zaklatás. Ugyanis bárhogyan is emlékszik vissza valaki arra, ha gyerekkorában szexuálisan közeledtek hozzá,

olyan nyomot hagy benne, amely egész életén keresztül megmarad.

Víg Sára pszichológus úgy fogalmazott, hogy a gyerekkori szexuális bántalmazást elfelejteni, vagy úgy feldolgozni, mintha nem is lett volna, még pszichoterápiával sem lehet. Ezért is fontos, hogy beszéljünk a problémáról, ami a statisztikai adatok szerint korántsem olyan ritka, mint hinnénk. A nemzetközi adatok szerint

minden hatodik-hetedik lány és minden tizedik fiú válik szexuális bántalmazás áldozatává 18 éves kora előtt.

Az ugyanis tévhit, hogy a szexuális bántalmazás csak a nemi erőszakot jelenti: a gyerekekre már a fogdosás vagy a verbális erőszak is életre szóló hatással lehet.

Lénárd Kata, Berkesi Zsuzsa, Víg Sára és Pócs Balázs a UNICEF és a Katona József Színház közreműködésével létrejött beszélgetésen Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Nem lehet szavakkal kifejezni"

A pszichológusok és az áldozatok beszámolói alapján számos tényező megnehezíti azt, hogy napvilágra kerüljön a szexuális visszaélés. A kisgyerekek sokszor leírni sem tudják, amit átélnek, és sokszor eszükbe sem jut, hogy megkérdőjelezzék a felnőttek cselekedeteit. Ebben közrejátszik az is, hogy az elkövető a beszeljrola.hu történetei alapján

92 százalékban ismerős, 62 százalékban pedig egyenesen családtag,

tehát olyan személy, akiben a gyerek szükségszerűen megbízik.

A nagyobb gyerekek pedig sokszor csak azt érzékelik, hogy ami történik, az valamiért nem helyes, mert a szexről tudják, hogy tabu dolog. Többször előkerült, hogy Magyarországon különösen rossz a helyzet: nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is nehezére esik beszélni a szexről, mert nem szoktuk meg, hogy ez téma legyen, és csak gyerekes vagy trágár kifejezéseink vannak a szexualitás és a nemi szervek leírására. Nem csoda, ha sokan azért sem mernek beszélni arról, ha molesztálták őket, mert szégyellik magukat. Mások pedig

cinkostársként tekintenek magukra,

mert úgy érzik, nem akadályozták meg, hogy megtörténjen a szégyenletes dolog.

„El sem jut addig, hogy felvetődjön benne, hogy szóljon bárkinek"

Pedig a gyereknek ilyen helyzetekben általában nincs választásuk. A pszichológusok ezt úgy fogalmazták meg, hogy

a szexuális erőszak nemcsak a szexualitásról, hanem legalább annyira a hatalommal való visszaélésről is szól.

A gyerekek testileg-lelkileg kiszolgáltatottak a felnőtteknek, nincs elég ismeretük a testükről, könnyen félrevezethetőek és manipulálhatóak, és fizikailag sem képesek megvédeni magukat. Az elkövetők ezeket a tényezőket nemcsak a zaklatáskor használják ki, hanem sokszor ezzel veszik rá a gyerekeket a hallgatásra is.

A legnehezebb az, ha a szülő a bántalmazó:

Víg Sára szerint ilyenkor a pszichológus is ott áll, ahol a part szakad, mert ezeket a gyerekeket nagyon nehéz rávenni arra, hogy beszéljenek, hiszen a legfőbb bizalmasaikról van szó.

Az ARTatlan című, a bántalmazás témáját feldolgozó kiállítás május végéig látható a Katona József Színházban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Máskor maguk az áldozatok is elbizonytalanodnak az átéltekkel kapcsolatban, ezért is nem beszélnek róla hosszú évekig. Ha azután mégis elmondják valakinek a történetüket, és nem kapnak megerősítést, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója, Berkesi Zsuzsa szerint végleg kicsúszhat a lábuk alól a talaj.

Sokan ezért is félnek elmondani a történetüket, mert nem szeretnének áldozattá válni.

Tudják, hogy ez egy hálátlan szerep, mert az áldozatokat gyakran megkérdőjelezik, elfordulnak tőlük, vagy egyenesen őket hibáztatják a történtekért. De olyan is van, akinek a magáról alkotott képével nem fér össze az áldozatlét, így inkább eltemeti magában az emlékeket.

„Mire mondjon nemet?"

Sok áldozat arról számolt be, hogy leblokkolt, mikor egy felnőtt szexuálisan közeledett hozzá: nem értette, hogy mi történik, és tiltakozni sem tudott igazán. Ezzel kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy

képes-e egy gyerek egyáltalán nemet mondani.

Egy hozzászóló nagymamaként arról beszélt, hogy a gyerekek eredendően képesek tiltakozni, de a szocializáció során megtanítják nekik, hogy a felnőttekkel nem szabad vagy nem érdemes szembeszállni. Szerinte akkor, amikor a gyerek nem akarja puszival üdvözölni a rokonait, de azok mégis elkapják és megpuszilják, kiölik belőle a nemet mondás képességét.

Mások szerint mindegy is, hogy nemet mond-e a gyerek a zaklatásra, a felnőtt ugyanis testi erejével akkor is rákényszerítheti az akaratát. Ráadásul legtöbbször az áldozatok azt sem tudják, hogy mi fog következni, azaz, hogy mire kellene nemet mondaniuk.

Valójában tehát nincsenek is döntési helyzetben.

Nem ismerik a szexualitást, és csak homályos, illetve gyakran téves elképzelésük van arról, hogy mi történik velük. Később, ha már elég ismeretük van ahhoz, hogy felfogják a történteket, és esetleg le is tudnák írni, a szégyenérzet vagy a félelem meggátolja őket benne.

Az egyik résztvevő azt mondta, szimbolikus a zárt, fekete tér, ahol a beszélgetést tartották Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Beszélni akartam róla, de nem volt kinek"

Berkesi Zsuzsa elmondta, hogy a beszeljrola.hu-n megosztott történetek visszatérő eleme az, hogy környezete nem hisz az áldozatnak. Máskor igyekeznek relativizálni a dolgot azzal, hogy az egész már régen történt, vagy mivel gyerekek voltak, félreértették és eltúlozták a dolgot. Ez a hozzáállás viszont nagyon veszélyes, mert elmélyíti a traumát.

Az áldozatok maguk is beszámoltak róla, hogy sokszor a hozzájuk közel álló emberek, legfőképpen

a családtagok elutasító reakciója jobban, vagy legalább annyira megviselte őket,

mint maga a bántalmazás. Az is előfordulhat, hogy a bántalmazott maga is elhiszi, hogy nem igaz, amit átélt, és saját magát kérdőjelezi meg. Lénárd Kata pszichológus szerint ez egy mélyebb,

a „lelket hasító" következmény lehet.

Ennek a járulékos traumának a súlyosságát megerősítette egy fiatal nő is, akinek saját bevallása szerint a párkapcsolataira és a munkájára is kihatott történetének a fogadtatása, mert annyira megrendült a bizalma az összes emberben.

"Nekem azt mondják a pszichológusok – húsz év terápia van mögöttem – hogy

bennem nagyobb nyomott hagyott, hogy a saját családom lekurvázott, és hogy nyolcévesen a falhoz állított

- mondta a nő, aki négyéves korától kezdve szenvedte el a zaklatást.

Hozzátette, hogy egyik tanára húsz év után kért tőle bocsánatot, mert látta rajta az intő jeleket: bepisilt az iskolában és olyan szavakat használt, illetve olyan dolgokról érdeklődött, amiről egy ekkora gyereknek még nem kellene tudnia. A tanárnő mégsem tett semmit, mert fogalma sem volt arról, hogy kihez fordulhatna.

„Elveszthetem a saját anyámat is"

Habár a megkérdőjelezés és az empátia hiánya nagyon fájdalmas, sokszor nem arról van szó, hogy a család vagy a barátok rossz emberek lennének, hanem bennük is működik egyfajta védekező mechanizmus.

A legtöbb áldozat pedig a beszámolók alapján túlzottan tekintettel van a környezetére,

ami szintén az elkövetők malmára hajtja a vizet. A mindig kedves, szelíd kislány nem akarja elszomorítani a szüleit. Máskor a gyerekek tudják, hogy a szüleik nagyon kedvelik azt a nénit vagy bácsit, aki bántotta őket.

Ha pedig közeli hozzátartozóról van szó, pláne nem akarják szétzúzni a családi kötelékeket. Mikor felnőttként, esetleg már több pszichológuson és terápián túl vetődik fel, hogy kiket avassanak be a történetükbe, már legtöbbször pontosan tudják – akár fájdalmas tapasztalatok után -, hogy kivel lehet és érdemes beszélni erről.

Ezek után felmerült a kérdés, hogy mi a kifizetődőbb dolog: beavatni a közvetetten érintetteket, vagy inkább kerülni az ezzel járó konfliktust. A pszichológusok szerint erre sincs univerzális megoldás. Az áldozatok reakcióiból viszont úgy tűnt, hogy a legtöbben a megkímélés pártján vannak, azaz

nem akarnak másokat bántani vagy terhelni történetükkel,

ha nem muszáj. Még akkor sem, ha az őket ért megpróbáltatás összemérhetetlenül nagyobb. Egy fiatal lány úgy fogalmazott, hogy amikor elmeséli valakinek a történetét, akkor átad neki a terhéből, még ha csak egy gyufásdoboznyit is, és van, akiről tudja, hogy még ezt sem lenne képes hordozni.

„Az egész társadalom benne van az árulásban"

Többször elhangzott, hogy a gyerekekkel kapcsolatos szexuális erőszak nemcsak az egyén, hanem a társadalom szintjén is értelmezhető, és az elhallgatás jelensége itt is tetten érhető. Pócs Balázs szerint úgy tűnik, hogy

Magyarországon a családon belüli erőszak a határ, amiről még lehet beszélni.

Ehhez képest a szexuális visszaélés még inkább terhelt téma: nemcsak családról alkotott képünk szenved súlyos csorbát, de

a szexualitás önmagában is tabu,

amiről nem szokás beszélni.

Felmerült az is, hogy az emberek valószínűleg nem is tudják, hogy a gyerekekkel kapcsolatos szexuális visszaélések milyen gyakoriak, és azt sem, hogy mennyire káros azokra, akik elszenvedik. Egy középkorú nő szerint inkább arról van szó, hogy egy kollektív illúzióban élünk, amelyet mindenkinek jó fenntartani, kivéve az áldozatoknak. Ez ellen csak úgy lehet harcolni, ha saját történeteikkel előállva felmutatják a valóságot:

Ez történt velem, ilyen lett tőle az életem. Nézzél rám.

A családja által elutasított fiatal nő is élesen bírálta azt a felvetést, hogy a társadalom ne tudna az erőszakról: szerinte már csak a statisztikai adatokból is az következik, hogy nagyon sokan szembesülnek a problémával, de nem tesznek semmit ellene.

"Ha igenis felállnánk, és beszélnénk erről, én azt gondolom, hogy lenne ennek elrettentő ereje...

Ha egy embert ezzel ki lehet vonni ez alól, akkor azt mondtam, hogy megérte. Én ezért szeretnék erről beszélni.

"Hagyd magad, előbb szabadulsz" Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Elvész a gyerek a rendszerben"

Abban mindenki egyetértett, hogy teljesen megelőzni nem lehet azt, hogy a gyerekek szexuális zaklatásnak legyenek kitéve. Sok bírálat érte viszont a „rendszert", amely

nem védi eléggé a gyerekeket az áldozattá válástól,

ha pedig megtörtént a bántalmazás, nem segít a trauma feldolgozásában. Sokan számoltak be arról, hogy még a szociális munkások vagy a pszichológusok, pszichiáterek is igyekeztek relativizálni a problémájukat, vagy egyszerűen csak elküldték őket azzal, hogy nem tudnak foglalkozni vele. Legtöbbször azonban nem az úgynevezett segítő szakmák képviselőit hibáztatták ezért, hanem a képzésüket, hiszen – ahogy a beszélgetésben részt vevő pszichológusok és szociális munkások is megerősítették - általában úgy kerülnek ki az oktatási rendszerből, hogy nem tudják, mit tegyenek ilyen helyzetekben.
A pedagógusokra is fontos szerep hárul, de őket sem készítik fel arra, hogy felismerjék és kezeljék a gyerekekkel szembeni szexuális bántalmazást. Egy tanárnő arról érdeklődött, hogy kihez fordulhat, ha ilyesmire gyanakodik, mert pszichológusi vizsgálat csak a szülők beleegyezésével kérhető. A válasz a gyermekvédelem volt, de ezt a gyöngyösi eset után a közönség nem találta elég meggyőzőnek.

Víg Sára az Origónak úgy fogalmazott, hogy rossz volt hallani, hogy milyen lemondó moraj kísérte a gyermekvédelem említését, de ez az illetékes jelzőrendszer, és

ebben van jelentési kötelezettsége minden olyan felnőttnek, akinek rálátása van gyerekekre.

Ide tartoznak a védőnők, óvoda- és iskolapedagógusok, szociális munkások, gyermekjóléti felelősök, fejlesztő és gyógypedagógusok, pszichológusok és más hasonló szakmák képviselői mellett a rokonok, ismerősök és a szomszédok is, tehát ők is tehetnek bejelentést.

"A jelek sajnos nagyon sokfélék és nem egyértelműek, korosztályonként is nagyon változóak, de mindenképpen

megváltozott viselkedés, sokszor erős szorongásos tünetek jelennek meg

- magyarázza a pszichológus. A kisebbeknél a szexualitáshoz és a testiséghez fűződő megváltozott viszony, míg a nagyobb gyerekeknél depresszív tünetek, figyelem és teljesítményromlás vagy az evészavarok is árulkodóak lehetnek.

Víg Sára pszichológus és Pócs Balázs, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ez nem azt jelenti, hogy az ilyen tünetek mögött minden esetben abúzus áll, de biztosan többször előfordul, mint amennyiszer ezt feltételezi a környezet.

- véli Víg Sára.

„Nem csak túlélő vagyok"

A beszélgetésen részt vevő pszichológusok szerint nincsen recept arra, hogy hogyan lehet feldolgozni leghatékonyabban a traumát: a pszichoterápia nem az egyetlen, és nem is feltétlenül szükséges út. Víg Sára megfogalmazása szerint, ahogy minden egyes áldozat története más, úgy

a megélés és a megbirkózás módja is egyénenként változó.

Segítségre azonban szükség van, de ez nem feltétlenül pszichológust jelent. Lenárt Kata elmondta, hogy mivel

a traumák alapvetően kapcsolatban gyógyíthatók,

egy közeli barát, egy igazán megértő család, vagy egy támogató párkapcsolat mind-mind hozzásegítheti az áldozatot ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, teljes életet élhessen a gyerekkori bántalmazás ellenére.

Kívánom minden hozzám hasonló sorsú embernek, hogy a történtek ellenére is legyen erős, találja meg a boldogságot, és ne hibáztassa magát!

- üzeni a 27 éves Vivien, a beszeljrola.hu 272. történetének túlélője.