Nyilván függ egy adott évtől, de a magyar söripar körülbelül 5,5-6,5 millió hektoliter italt állít elő évente. A hazai szektor éllovasa a Heineken, amely a Soproni Sörgyár tulajdonosaként 35 százalékos részesedéssel bír. Őt követi a 30 százalékos Dreher, a 20 százalékos Borsodi és az 5 százalékot tudó Pécsi Sörfőzde.
Vagyis a négy nagyhal a teljes magyar piac 90 százalékát lefedi, a fennmaradó 10 százalékon osztozkodik az import sör a kisüzemekkel.
Mindebből talán nem túl nagy merészség azt a következtetést levonni, hogy az a felütés – mint amit újabban például a HVG is előszeretettel hangoztat -, amely szerint a kormányzati fellépés a Heinekennel szemben nem szól másról, mint az óriás piaci szereplők kárára helyzetbe hozni a magyar manufaktúrákat, teljes képtelenség. Hiszen hogyan is tudna egy durván 5-6 százalékos kisüzemi szektor egy hatszor nagyobb sörgyárat pótolni? Sehogy, és közel sem csupán a kapacitásbeli különbségek miatt.
Az egyes okokat rögtön sorra vesszük, de először érdemes ránézni a számokra. A Magyar Sörgyártók Szövetsége 2014-ben azt publikálta, hogy abban az évben összesen 6,5 millió hektoliter sört produkált a magyar piac.
Ez napi 18 ezer hektolitert jelent, csak a Heineken 6 ezernél is több hektoliternyi sört állít elő 24 óra alatt. Ezzel szemben egy átlag kézműves sörfőzde jó, ha évente képes 1500-2000 hektolitert felmutatni.
Még a legismertebb manufaktúrák, mint a Mad Scientist, a Monyó, vagy a Horizont sem képesek kétezer hektoliternél nagyobb mennyiséggel előrukkolni, vagyis a napi adagjuk bőven 10 hektoliter alatt marad. Kis túlzással, ha az összes tekintélyesebb hazai kisüzem éves kapacitását összeadjuk, legfeljebb talán akkor érnénk el a nagy sörgyárak napi össztermését.
A nagyok és a kicsik nem csupán a volumenben térnek el egymástól, az értékesítési csatornájuk is teljesen más. Szintén a sörgyártók szövetsége közül adatokat arról, hogy a saját teljes eladásuknak
az 54 százaléka dobozos kategória, 31 százaléka üveges, 5 százaléka a PET-palack és 10 százaléka a hordó.
Mindez azt jelenti, hogy a nagyüzemi kereskedés a szupermarketekre koncentrálódik, míg a kézműves cégek inkább speciális kocsmákban, vagy szakboltokban jelennek meg.
A sör értékesítése egyébként is zavaros terület Magyarországon, főleg a kocsmai szelete. Évtizedes gyakorlat az, hogy egy-egy nagyobb sörgyár szó szerint kilóra megveszi az adott vendéglátó egységet. Egészen konkrétan úgy nevezett visszatérítési előleget ad, de cserében kvázi kiköti, hogy másféle sört nem lehet helyben mérni.
Iparági forrásaink szerint ez az állapot a budapesti kocsmák 90 százalékánál létezik, vagyis hogy extra pénz fejében csak az adott gyár sörét kínálják.
Tehát hiába is próbálkozik más gyártó, akár egy kisüzem is, esélye sincsen csapra kerülni a saját termékével a kocsmában, merthogy a tulajnak így kötbért kellene fizetnie a nagyüzem felé, akivel korábban már megállapodott. A helyzet egyértelműen erőfölénnyel való visszaélés, a Gazdasági Versenyhivatal kifogást is emelt a gyakorlattal szemben. Más kérdés, hogy sok foganatja nem volt a dolognak, a mai napig ez a rendszer működik.
Pedig a szituáció káros mindkét félnek. Egy, a kézműves piacon jól ismert forrásunk arról számolt be, hogy szakmailag kifejezetten jó a viszony a nagyok és a kicsik között – konkrétan úgy fogalmazott: „mi együtt sörözünk" – és totális egyetértés van abban, hogy a kisüzemeket be kell engedni a kocsmákba.
Ez mindenkinek jó lenne, hiszen a több választék több fogyasztást is jelent, az egyik sör nem a másik elől veszi el a keresletet, hanem éppen egymást erősítik.
A tézist egyébként a statisztika is alátámasztja. Amíg a kézműves sörök jelenléte pangott, brutális visszaesés történt a nagy sörgyárak által kínált prémium szekcióban. Egészen pontosan 2009-től hol 10, hol csak 5 százalékos mínuszban vergődött a szegmens. Majd láss csodát, ahogy erőre kapott a manufaktúra-ág, 2013-ban már 22 százalékos, 2014-ben pedig még 10 százalékos pluszt értek el a mammut sörfőzdék a saját exkluzív portékájukkal. A magyarázat csupán annyi, hogy a fogyasztók hozzászoktak a magasabb értékű sörökhöz és el is kezdtek ebben a kategóriában keresgélni.
Ehhez a felismeréshez viszont kellett a kézművesek aknamunkája:
az első főzdefesztiválok nagyjából 2010 környékén futottak be Magyarországon, néhány év leforgása alatt pedig már komoly tömeget tudtak megmozgatni.
Vagyis abszolút fordítva ül a lovon, aki azt vizionálja, hogy választani kell a sörgyárak és a kisüzemek között. Az igazság ugyanis az, hogy bár a két csapat különböző térfélen, de ugyanarra a kapura játszik. Azt hallottuk, hogy ez
a nézet olyannyira elfogadott, hogy szó van róla, hogy a nagy sörgyártók felvennék a portfóliójukba az egyes kisüzemi termékeket.
Ennek már csak azért is lenne értelme, mert két legyet lehetne ütni egy csapásra: a kisüzemi söröket végre széles körben csapra lehetne verni, a nagyok palettájára pedig egy újabb árfekvésű termék kerülhetne fel, nyilván szélesebb árréssel. Most ugyanis úgy áll a dolog, hogy a sörgyárak négy különböző árazással operálnak, a gazdaságos söröktől a szuper prémium osztályig. A szórás nem túl nagy, előbbieket 150-180 forintos áron jegyzik, utóbbiak 230-350 forinton mozognak. Ehhez képest a kézműves sörök korsóját alsó hangon 400 forinton mérik, de az átlagos kiskereskedelmi ár ennél is magasabb, a 0,33-as üveg 6-700 forintnál indul a kategóriában.