Évtizedekig sportújságíró voltál, időnként keményen kritizáltad a labdarúgókat, vezetőket. Most a másik oldalon állsz. Jönnek már az intrikák?
Roppant érdekes tapasztalat volt. Mi, újságírók hajlamosak vagyunk azt hinni magunkról, hogy tökéletesen ismerjük azt a világot, amelyhez leginkább kritikusan, ritkábban elismerően, de mindenképpen szakértőnek látszóan viszonyulunk. Aztán amikor átkerülünk a barikád túlsó oldalára, rövid úton kiderül, hogy a dolog egyáltalán nem úgy fest. A korábbi újságíró-tapasztalatok inkább hátrányunkra vannak, hiszen immár nem az a fontos, hogy minden a közvélemény elé kerüljön, hanem az, hogy csak a klub, a csapat előnyére váló információk. A többit, a köztes fázisokat pedig hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint egy család konyhai vitáit, amelyekhez a külvilágnak semmi köze. E két szemlélet között kell megtalálni az egészséges egyensúlyt – minél kevesebb rossz kompromisszumot kötve. Abban viszont előnyünkre válhat az újságírói előélet, hogy több esélyünk van ráérezni, mire van szüksége a kérdező kollégának a közös elégedettséget kiváltó végeredményhez. Egyelőre nem felejtették el nekem ezt az előéletet, ami, mi tagadás, jól esik.
A focihoz mindenki ért, szokták mondani. Általában még azt is megérinti valamennyire, aki legyint rá. A világ egyik legnagyobb ipari-üzleti és szórakoztató ágazata, de mindenhol társadalmi ügy is. Mi a helyzet Romániában?
A világ többi részéhez hasonló, legalábbis, ami az iránta megnyilvánuló társadalmi érdeklődést, illetve a szórakoztató jelleget illeti. Mindezt táplálja a román sajtó jelentős részére jellemző bulváros, szenzációhajhász megközelítés, amelyhez készséges partner a klubok többsége. A lapok révén hamarabb kerül sor edzőváltásra, mint az ténylegesen megtörténne, mindent visznek a botrányszagú témák, a FCSB-tulajdonos (ez az egykori BEK-győztes Steaua új neve - a szerk.) Gigi Becali óriási összegeket forgató manipulációi, amelyek a nyilvánosság többségének csodálatát, irigykedését váltják ki, és a siker olyan, minimum megkérdőjelezhető receptjét kínálják, amelyért fél életét adná a futballszurkoló. Iparágnak ennek ellenére nehezen nevezhető, mivel a román futballban koránt sincs annyi pénz, mint a nyugati bajnokságokban. Furcsa ellentmondás ugyanakkor, hogy ezt az érdeklődést nem igazolják vissza a nézőszámok, holott az átlag belépők ára nem haladja meg a 2000 forintnak megfelelő értéket. Részben magyarázza a jelenséget, hogy valamennyi bajnoki meccset három országos jelenlétű tévé is élőben közvetít, erős konkurenciát támasztva a helyszíni meccsnézésnek.
Magyarországon sokan akkor hallottak először a Sepsi OSK-ról, amikor a tavalyi tusványosi szabadegyetemen Orbán Viktor, kezében a piros-fehér mezzel gratulált a történelmi sikerhez, az elitligába jutáshoz. Érzékelitek-e azóta a nagyobb anyaországi figyelmet?
Természetesen igen, és nagyon örülünk a jelenségnek, amit az anyaországi média fokozódó érdeklődése is erősít. Rengeteg buzdító üzenetet kapunk, és egyre több jegyigénylést is. S ha már itt tartunk, mindenkit nagy szeretettel fogadunk – és egy hatalmas kéréssel: vegyék figyelembe, hogy ők másnap-harmadnap hazautaznak, mi viszont maradunk. A különböző zászlók, szimbólumok kihelyezésekor sok esetben nemcsak a csendőrséggel vagy egyéb ellenőrző szervekkel gyűlt meg a bajunk, hanem a vendégeinkkel is, akik sok esetben hazaárulásként kezelik, ha arra kérjük, hogy tartózkodjanak bizonyos, a közös magyar identitást jelképező különböző nézőtéri üzenetektől. Ezek ugyanis nekünk esetenként súlyos pénzbírságba kerülnek, de a pályabetiltás is bőven a pakliban van. A Sepsi OSK felé áradó szeretetből persze sosem elég, amit nem tudunk olyan mértékben viszonozni, ahogyan szeretnénk. A különböző jogtulajdon-szigorítások miatt például nem tudunk használható videókkal szolgálni azoknak, akik a világ különböző pontjain szeretnék nézni a csapat meccseit.
Tavaly sikerült kivívni a bennmaradást. Idén villámrajttal a dobogó 3. helyén álltok. Mi a célkitűzés?
Nyugodt, a kiegyensúlyozott klub- és csapatépítést lehetővé tevő bennmaradás. Ezt önmagában garantálná, ha bejutunk a hat csapatot tömörítő felsőházi rájátszásba, de ha a 7-8. helyen folytatjuk a bajnokságot, az sem lenne dráma. A jelenlegi dobogókörnyéki helyezést mi is kedvtelve, kicsit szédelegve nézzük, de egyetlen pillanatra sem szabad elragadtatnunk magunkat. A román bajnokság kiegyensúlyozottsága szinte bármit elképzelhetővé tesz, ennek ellenére mindenkit józanságra intek. Stabil, jól összerakott, nehezen verhető csapat vagyunk, most már egyéves első ligás tapasztalattal is gazdagodva, de korántsem világverő. A legutóbbi, a sereghajtó FC Voluntari elleni hazai meccs is bizonyította, hogy nem elegendő csak a mezeket és cipőket a pályára küldeni. A mérkőzés második félideje pedig arra döbbentett rá, hogy minél feljebb kerülünk, minél inkább zavarjuk a nagyok köreit, annál inkább számolhatunk egyfajta ellenszéllel, amit ebben az esetben a játékvezetés jelenített meg. Hogy az utolsó pillanatban sikerült egyenlítenünk, azt az akarásunknak és a szerencsénknek köszönhetjük. Tudomásul kell vennünk, hogy megszűntünk jópofa, pittoreszk foltnak lenni, mindenre fel kell készülnünk.
Az utánpótlás mindenhol kulcskérdés. Jönnek a fiatalok? Lesz-e akadémia?
Özönlenek, mondom nagy örömmel. Egy év alatt közel százzal nőtt a gyerekek létszáma, ma már több mint 330-an vannak, óriási a nagycsapat jó szereplésének felhajtó ereje. Hét utánpótlásedző foglalkozik velük, egyre égetőbbé válik az edzésfelületek növelésének kérdése, de összességében szép perspektívák elé nézünk. Szeptember végére elkészül egy műfüves pályánk, az év végéig pedig még egy gyepes pályával gazdagodunk. Ugyanakkor nagyon várjuk, hogy a városi stadion két futballpályája a sportminisztérium tulajdonából visszakerüljön a városhoz, az ugyanis nagyságrendekkel átírná a jelenlegi képletet. A megfelelő infrastruktúra alapfeltétele egy akadémiai szintű utánpótlásközpont megteremtése, de úgy ítéljük meg, hogy a bázisfejlesztéssel és azzal, hogy a csapat ma egyértelműen a székelyföldi futball zászlóshajója, közeleg a pillanat, amikor mi is bekerülhetünk az akadémiai rendszer fősodrába.
Nagyon messze a bajnokság vége, de fontos, hogy a tulajdonos készen áll-e az európai színtéren történő fellépésre? Az egy másik szint, különösen a pénzt nézve.
Az európai kupaszereplés álmát folyamatosan álmodjuk, miközben igyekszünk józanok maradni. Az első ligába jutással is három év alatt teljesítettük az ötéves tervet, volt is egyfajta „jaj istenem, győztünk..." érzés bennünk 2017 nyarán. Persze, mutasson nekem valaki olyan klubvezetőt vagy vezetőedzőt, aki a nagy eredmény küszöbén behúzza a kéziféket. Szóval készülünk, a tervek szerint 2019 őszére elkészül a 8000 néző befogadására képes UEFA 4-es besorolású stadion, ami alkalmas lesz Európa-liga-selejtezők lejátszására. Már csak csapat kell hozzá. De ennél a pontnál álljunk is meg, hiszen ez a „menü" egészen más léptékű költségvetést feltételez. Ennek megteremtésén dolgozunk, a legfőbb érvünk pedig egy egész régiót megmozgató, legalább négyezer embert a jelenlegi, igen korlátozott körülmények között is a lelátókra szólító csapat. Egy olyan együttes, amely Erdély és a Kárpát-medence egyre több futballszerető emberét érdekli.
Az elmúlt években napi szinten jelentek meg vádak a különböző romániai csapatok részéről, amelyek elfogultsággal, csalással vádolják a bírókat, a szövetség ellenőreit. Tapasztaltatok olyat, hogy az ellenfélnek lejt a pálya?
Szélsőséges esetekről nem számolhatok be, ami akadt, azt inkább kivételnek tekintem. Mint jeleztem, a szakítópróba még előttünk áll, hiszen a Sepsi OSK ezekben a hetekben jelent meg ténylegesen a felsőházban. A szövetséggel, a profiligával ápolt kapcsolataink jónak mondhatók, mindenki értékeli az eddig sikertörténetünket, a klub rendezettségét, a pénzügyi fegyelmet, megbízhatóságot. De nincs is más választásunk, és mi ezt legalább olyan mértékben morális kérdésnek is tekintjük.
Sepsiszentgyörgy Székelyföld második legnagyobb, legnépesebb városa. Megyeszékhely, ahol a magyarok aránya 78 százalék. Mi a csapat identitása? Magyar, székely csapat a román bajnokságban, vagy egy „kisvárosi" klub?
Egy kisváros egész Székelyföldet képviselni kívánó, magyar identitású csapatának valljuk magunkat. Azzal együtt, hogy a jelenlegi keretben mindössze öt hazai magyar és két félig magyar futballista szerepel hat román, egy magyarországi és egy-egy macedón, fehérorosz, horvát, francia, francia-mali, bolgár, brazil, Fülöp-szigeti, elefántcsontparti és ghánai futballista mellett. Viszont a csapat alapítói és támogatói magyarok, a szurkolótábor magyarul énekel és buzdít. Mindezt háromszéki otthonnal, jelentősen magyar többségű önkormányzatok partnerségével. És azzal az eltökéltséggel, hogy belátható időn belül saját nevelésű játékosok is megjelennek a csapat környékén.
Budapestről nézve éppen olyanok vagytok, mint Felvidéken a dunaszerdahelyi DAC, amely mögött nemzeti összefogás alakult ki. Itt mi a helyzet a tribünökön?
Ahogy korábban is fogalmaztam, a mi esetünkben is szoros az együttműködés a szurkolótáborok között, a mi drukkereink is ott vannak Dunaszerdahelyen, a magyar bajnokikon, de más sportágakban szereplő magyar csapatok meccsein is. Számomra viszont az a legörvendetesebb, hogy Sepsiszentgyörgyön családi programmá vált a meccsre járás, apuval-anyuval-gyerekekkel. Ebben érzem az egyik legfontosabb feladatunkat: közösség- és identitásképzés, illetve annak fenntartása, erősítése.
Néhány hónapja az egykori Steauát fogadtátok, és a megbékélés jegyében gesztusokat tettetek az ellenfél szurkolóinak. Aztán jött a válasz, rigmusokkal: „Magyarok kifelé az országból!"
Igen, volt ilyen, de én inkább a jelenség pozitív módosulását helyezném az előtérbe. A hasonló szurkolói megnyilvánulások ugyanis ma már nem maradnak megtorlás nélkül, a játékvezetők megállítják a mérkőzést, a rendezők sietnek elhallgattatni, leszedni a hasonló tartalmú „üzeneteket", a renitens szurkolók klubjait pedig jelentős bírságok kifizetésére kényszerítik. Nem táplálunk olyan illúziókat, hogy a jelenség teljes mértékben eltűnik a lelátókról, a szurkolóink pedig egyetlen dolgot tehetnek: válasz nélkül hagyni a provokációkat. Az ő dolguk a nehezebb, kész hőstett, ahogyan képesek elviselni ezeket a megaláztatásokat, illetve kissé gúnyos tapssal reagálnak. Az ellenfél tábora pedig megőrül ezektől a válaszoktól.
A román–magyar viszony, a székely zászló, az autonómia, a sokak szerint folyamatosan meglévő bukaresti hatósági elnyomás, egyszóval a politika mennyire vetül a romániai focira?
Tételes, közvetlen ráhatást nem érzékelek, inkább a hangulatkeltés hátterében lehet talán fellelni a politikum jelenlétét. A kettős mérce alkalmazásában viszont már sokkal inkább, hiszen miközben a legtöbb önkormányzat könyvelését szétbombázzák a sportcélú kifizetésekre vadászó számvivőszéki ellenőrzések, addig néhány első és második ligás csapatot szinte kizárólag a politikumba jól beágyazott önkormányzat tart el.
Sportmenedzser lettél, de nem tetted le a tollat. Nemrég jelentek meg könyveid az erdélyi arisztokráciáról, a legendás néprajzos Kallós Zoltánról és „birodalmáról". A sport, a foci viszont a szerelmed. Merre a jövő?
A könyveket még életem előbbi szakaszában követtem el, és azóta is van némi hiányérzetem. A Sepsi OSK részéről érkezett kihívást viszont nem utasíthattam vissza. Talán egyfajta irányjelző volt, hogy legutóbbi könyvem sporttémájú, idén januárban jelent meg a négyszeres olimpiai bajnok tornászról, Szabó Katiról írt életregényem Az ötödik szer címen. A meglévő könyvötleteimet egy időre betettem a fiókba, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb előkerülnek. Egyelőre azonban mindenekelőtt a Sepsi OSK, mellette meg néhány publicisztika, szocioriport, nehogy elfelejtsem az írás élményét.
Mikor látunk az anyaország valamelyik stadionjában, amikor a Sepsi OSK elnök-vezérigazgatójaként a lelátóról figyeled a csapatod?
Akkor itt és most következzen egy meghívó: október 12-én estére a felcsúti stadionba invitálok minden futball- és Erdély-szerető embert a Puskás Akadémia FC–Sepsi OSK barátságos mérkőzésre. Találkozzunk ott!