Terrorista migráns a párizsi vonaton

Le 15h17 pour Paris The 15 17 to Paris 2018 Real Clint Eastwood Anthony Sadler. Collection Christophel © Malpaso productions / Village roadshow pictures / Warner Bros

Clint Eastwood filmjéről.

„...az élet tele van végtelenül abszurd helyzetekkel, amelyeknek gyalázatos módon még arra sincs szükségük, hogy valószerűnek hassanak, hiszen igazak."

Az Apa mondja ezt Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjában az Igazgatónak. Amikor a furcsa társaság beállít a színházi próbára, és azt állítják, ők egy darab szereplői, ezért kérik, hogy játsszák el a történetüket, az Igazgató először nem tudja eldönteni, bolondokkal vagy szélhámosokkal van-e dolga. Az abszurd helyzet persze alkalom a szerzőnek, hogy szokatlan módon mondja el véleményét a színház, a színészi játék és az élet kapcsolatáról: amiről beszél, azt maga a mód, ahogyan elmondja – a darab – mindjárt illusztrálja is.

Clint Eastwood A párizsi vonat forgatásán. Forrás: AFP/Philippe Huguen

Például a Szereplők nem értik, miért akar az igazgató változtatni helyszíneken – praktikus okokból: a színpadot nem lehet öt percenként átrendezni -, illetve a párbeszédeken – műfajelméleti okokból: ami az életben megtörtént, nem biztos, hogy a színpadon is ugyanannyira hatásos. És persze a Szereplők az őket játszó színészekkel sincsenek megelégedve, merthogy nem is hasonlítanak őrájuk, vagyis: mert nem ők maguk.

Megint csak az Apa mondja, miközben rámutat az egyik Szereplőre: Remélem, belátják, hogy az a színésznő, aki majd őt játssza, mindenképpen valószínűtlenebb lesz nála, őnála magánál! (Füsi József fordítása.) És ha még ez sem lenne elég, a Szereplők megjelenésekor Pirandello szerzői instrukcióba adja, hogy a Szereplőknek „megformált valóságként" reálisabban kell hatniuk, mint a színészek játékának.

A párizsi vonat, kép a filmből Forrás: AFP/Collection Christophel/Malpaso productions/Warner Bros

A párizsi vonat című film alapjául szolgáló valós történet létező szereplőinek ilyen problémája nem igen lehet, hiszen ők maguk játsszák saját magukat a filmben.

2015 augusztusában az Amszterdamból Párizsba tartó vonaton a 25 éves marokkói Ayoub El Khazzani egy AK-47-essel lőni kezdett az utasokra. Három amerikai turista, közülük ketten hivatásos katonák, rávetették magukat, és lefegyverezték, közben egyikük súlyosan megsérült. Ezzel tömegmészárlást akadályoztak meg: a támadásra a mosdóban felkészülő terroristánál rengeteg lőszer, pisztoly és kés is volt. Spencer Stone, aki egy dzsiu-dzsicu fogással addig szorította a terrorista nyakát, amíg elájult, utána még megmentette egy másik sérült életét, akinek a nyaki artériáját vágta el Khazzani.

Ez a film egyik dramaturgiai szála, bár természetesen az első órában csak villanásnyi képeket látunk: a tömeg felszáll a vonatra, valaki húz egy kerekes bőröndöt, aztán bezárkózik a mosdóba, később egy utas aggodalmaskodva mondja a feleségének, milyen régóta bent van már az a férfi a wc-ben.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Malpaso productions/Warner Bros

A villanások között egy másik történet halad időrendben: a három férfi életének, barátságának története, gyerekkoruktól kezdve. Persze, a film csúcspontját – a terrorista támadását – előkészítik olyan jól ismert dramaturgiai elemek, hogy például az európai körutazáson vakációzó fiatalok kis híján kihagyják Párizst – éppen Spencer beszéli rá őket, hogy ha már megvették a vonatjegyeket, menjenek. Vagy Spencer édesanyja, aki arról beszél a fiának, a jósnője szerint a fiúval valami különleges, jó dolog történik hamarosan, ami célt ad az életének. És a három barát már a vonaton úgy dönt, átülnek az első osztályra, mert éhesek, és ott van büfé.

Clint Eastwood rendező a támadás idején Franciaországban volt éppen, azonnal megkereste a három főszereplőt, és nemcsak a történetük megfilmesítési jogát kérte tőlük, hanem azt is, hogy játsszák is el önmagukat – egyébként a három főhős mellett több turistát is visszavitt a vonatra, hogy eljátssza saját magát. Különös kérés, még akkor is, ha Eastwood filmjeit ismerve szinte logikus: az Amerikai mesterlövész főszereplője és cselekménye is valóságos, őt persze a valódi katona nem játszhatta el, hiszen agyonlőtték. A Sully című film is megtörtént eseményt dolgozott fel: Chelsey Sullenberger kapitány is hős volt, aki 155 ember életét mentette meg, amikor az US-Airways a levegőben elromlott 1549-es járatát sikeresen letette a Hudson folyóra, igaz, őt ezért alaposan meghurcolták. Sullenbergert Tom Hanks játszotta.

A kérdés, hogy miért döntött úgy Eastwood, ahelyett, hogy a főszerepeket fiatal sztárokra bízná, miként Sullyt Tom Hanksre, miért bajlódik inkább három amatőrrel, akik talán olyan tehetségtelenek, mint egy darab fa. Mert ha velük is történt mindez, a filmen nekik éppúgy játszani kellett, mintha színészek lennének – legfeljebb, és várhatóan, rosszabbul csinálják majd, esetleg bűn rosszul. Akkor meg minek? Mit ad a nézőnek a tudat, hogy a „valódi" szereplőket látják, ahhoz képest, mintha három ismeretlen, az eredetiekre akár hasonlító, jó amerikai színész lenne a vásznon? Művészi értelemben nyilván semmit nem ad hozzá. Már csak azért sem, mert Eastwood annyira zseniális rendező, hogy csodát csinált a három fiatalemberrel, akik olyan természetesen és hitelesen játszanak, hogy ha nem tudja a néző, fel nem tűnik neki, nem színészeket lát. Akkor meg, és annál inkább, ismét jogosan felmerül a kérdés: minek?

Forrás: AFP/Collection Christophel/Malpaso productions/Warner Bros

A rendező szándéka nyilván más, több volt, mint egy jó poén, ráadásul annyira nem is új az ötlet. Számtalan létező emberről készült filmben felbukkan maga az „igazi" szereplő, a Larry Flint, a provokátortól A Wall Street farkasának szélhámosáig, Jordan Belfort-ig, nem beszélve Howard Stern-ről, aki egy egész filmben játszotta saját magát. És számtalan rendező bízott már főszerepet teljesen amatőrökre – más kérdés, hogy később aztán esetleg színészként folytatták. És megtörtént az ellenkezője is: Lars von Trier az Idiótákban profi színészektől kérte, hogy úgy játsszanak, mintha amatőrök lennének, vagyis ne játsszanak, mert Trier művészeti krédója (akkor) az volt, hogy a film valóság legyen.

Azt sem gondolom, hogy Clint Eastwood „a mindennapok hősei" borzalmas közhelyének akart volna szentelni egy egész filmet, még ha a kritika egy része ezt akarja is sugallni. Csakhogy két professzionálisan kiképzett amerikai katonát nehéz lenne átlagembernek nevezni, így aztán a filmből éppen az derül ki, hogy egy terrorista megállításához nemhogy egy átlagember nem elég, de négy férfinak is alig sikerül. Elég felidézni a szeptember 11-én eltérített gépek közül a harmadikat, ahol az utasok megpróbálták ártalmatlanná tenni a terroristákat, de túlélniük nem sikerült, bár kétségtelenül megakadályozták az Ikertornyokéhoz hasonló, tömegmészárlással felérő becsapódást. (És róluk is készült film!)

Eastwood, az akciósztár és (részben) akciófilm-rendező persze, hogy azokról készít hőskölteményt, akik cselekszenek. És persze példát állít mindenki elé annyiban, hogy nem feltétlenül az a legjobb megoldás, ha száz ember kivárja, amíg egyetlen terrorista egyenként végez velük. De akkor is tény, hogy a sikeres akció hősei közül ketten harcra kiképzett katonák voltak, egyikük éppen afganisztáni szolgálatából volt szabadságon – más kérdés, hogy ott harcolnia nem kellett, amiért is a szolgálatot kicsit csalódottan egy szupermarket biztonsági őrzéséhez hasonlította. Más, de fontos kérdés: eszerint ma egy nyugat-európai expresszvonat veszélyesebb hely, mint a közel-keleti válsággócok. Remek.
Mindezeken túl egy akkora művész, mint Clint Easstwood, aki valószínűleg már évek óta érzi, hogy valami megváltozott abban, ahogyan az emberek a valósághoz és a művészethez viszonyulnak.

Először is, a valóságshow-k után megjelentek a dokureality-k, vagyis név szerint a dokumentum-szerűséget a valósággal keverő műfaj, amely azonban vicces módon színtiszta fikció, viszont általában amatőrök játsszák el a teljesen kitalált történeteket, hiteltelenül és rosszul, de abszurd módon éppen ez a nem-színészi teljesítmény sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az nem film, ezek nem színészek, ergo ez a valóság.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Malpaso productions/Warner Bros

Az, hogy egy bulvármagazinban a létező celebek életéről szóló cikkeket az emberek úgy olvassák, mint egy ponyvanovellát, régóta tudott, és egy ideje már az is, hogy a kereskedelmi csatornák infotainment híradói is akkor sikeresek, ha a riportok a történetmesélés dramaturgiáját követik, vagyis a néző abban a másfél percben is egy fikciós filmre távolról hasonlítóan létrehozott valóságot akar látni.

A valóság és fikció viszonyát aztán végképp összezavaró két elem közül az egyik mondhatni tartalmi, a másik technikai: a terrorizmus hihetetlen gyakorivá válása a fejlett jóléti társadalmakban, illetve a nyilvánosság olyan új platformjai, mint a videomegosztók és a közösségi média.

Egy személyes példa az elsőre: egyik barátom a párizsi Bataclan-mészárlás híreit a telefonján éppen akkor kapta meg, amikor a moziban unatkozott a legújabb James Bond-filmen. Hirtelen mintha a legborzasztóbb akciófilm kiment volna az utcára. Persze, ugyanezt érezték az emberek szeptember 11. kapcsán is – ahogy már utaltunk rá, több film fel is dolgozta az első legújabb-kori terrortámadást. De Európából nézve Amerika messze is van, meg - részben emiatt is - az amerikai valóság egy európainak jobban összemosódik a hollywoodi mítoszokkal. De mostanra az európaiak otthona lett csatatér. Egy elhagyott csomag egy pályaudvar azonnali evakuálásához vezet, egy csattanás a londoni metrón olyan pánikot okoz, hogy az emberek egymást taposva menekülnek, a repülőtereken és az utcákon a gépfegyveres katonák csoportjainak látványa a legtöbb embert inkább megnyugtatja, mint hergeli, de ettől függetlenül: az akciófilm kiköltözött az utcára. És az ember csak találgat, neki milyen szerepet osztottak.

Másrészt megfigyelhető a pénz és a tőzsde világában játszódó filmek reneszánsza is: a Tőzsdecápák második része, és A Wall Street farkasa mellett ott vannak a – megint csak – valós eseményekre reflektáló filmek, amelyek a 2008-as gazdasági válság kirobbanásával és hatásaival foglalknak, mint a Válság a Wall Streeten, a Krízispont, vagy a Pénzes cápa – az eredeti cím, a Money Monster szó szerint Pénzszörnyeteg. De vajon mind ezekben a filmekben van-e annyi összeesküvés, intrika, csalás és csavar, mint ami mostanában Soros György világuralomra törő játszmáiról és az ő szervezeteiről kiderült? Hogy Ukrajnában megbuktatott egy elnököt, és Szlovákiában szinte bizonyosan megbuktatott egy kormányt? Hogy - amit készségesen elismert – valutákat és tőzsdéket sodort az összeomlás szélére a pénzügyi trükkjeivel? Hogy az Egyesült Államokban és Izraelben is kormányzati szinten foglalkoznak az álcivil szervezetei törvénytelen tevékenységeivel? Hogy eddig sikeresen árasztotta el migránsokkal Európa nyugati felét, amivel a legkomolyabb tudósok szerint is évtizedeken belül sosem látott etnikai és kulturális változást okoz, és talán - az eddig ismert Európa végét?

Van Soros Györgynél ravaszabb és kíméletlenebb, világuralomra törő ember ma a fejlett világban? És vajon meddig kell várni, hogy minderről film készüljön? Nem tudni – de hangfelvétel már nem is egy készült – a fenti információk éppen az ilyen, titokban felvett beszélgetésekből derültek ki. Ezek megszaporodását persze az okostelefonok elterjedése tette lehetővé.

Az okostelefonoké, amelyek például azzal hatottak a valóságról alkotott képünkre, hogy ezekkel bárki, bármikor készíthet (mozgó)képet – hangfelvételt – a világról. Közhely, hogy milyen hihetetlen mennyiségben dokumentálódik ma a világ. A hírműsorok- és csatornák pedig ki is használják ezt: a riporterek nem tudnak mindenütt ott lenni, de valaki szinte mindig van mindenütt, és fotóz, filmez, felvesz – legyen hát riporter mindig, mindenki! A média egyre nagyobb mértékben támaszkodik az amatőrök felvételeire.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Malpaso productions/Warner Bros

De amit ők ebből a tengerből lehalásznak, csak töredék, még ha a legfontosabb vagy -érdekesebb rész is. Mert a dokumentálás eszköze mindjárt a publikálásé is: az említett videomegosztókat és közösségi felületeket megállás nélkül árasztja el ez a dokumentáció – özön, amelynek nagy része persze – és ezt már a jelen megértésére a jelenben törekvő kortárs teoretikusok mondják – értéktelen szemét (nem pusztán esztétikai értelemben, úgy persze - hanem ami az információtartalmukat illeti).

De az új eszközök és a nyilvánosság új platformjai nem kevésbé hatottak a fikcióra, mint a valóságra: egyrészt, mert ha ugyanott nézek videoklipet, mozifilmet és home-videot, az erősíti az azonosságukat. Vajon biztos, hogy az átlagos internet-felhasználó máshogyan nézi, pontosabban fogadja be az Iszlám Állam lefejezős videóit, mint például a Fűrész horror sorozatot?

Másrészt, hirtelen mindenki a saját filmje főszereplőjévé válhatott – és azt mindenki maga tudja a legjobban, mennyire fikció az a film. Mennyi szépítés, torzítás a végeredménye a szelektálásnak, beállításnak, filtereknek, photosopnak. Aki rendszeresen jelen van a facebookon, instagramon, ne adj' isten saját youtube csatornája van, az folyamatosan írja, rendezi és játssza a saját élete fiktív változatát.
Teljesen logikus lépés, hogy ehhez hasonlóan jöjjön létre egy hollywoodi film: valós eseményeket azok játszanak el, akik azokat átélték. Rendező még van ugyan – de meddig? Ha például Clint Eastwoodon múlik, mindig is lesz. Mert finoman, de mégiscsak elhatárolta filmjét a valóságtól, és jelezte, hogy ez bizonyos értelemben mégiscsak fikció.

Meglehet, Spencer Stone és Alek Skarlatos valóban beszélgettek Rómában a város fölött arról, hogy az életnek talán van az emberrel valami fontosabb célja. Tehát a mérhetetlen mennyiségű, többnyire megindokolhatatlan – miért történik velünk éppen ez és ott és akkor? – történéshalmazt oksági viszonyokra épülő, célorientált történetté alakították, vagyis a véletlenből sorsot kreáltak. Ez a szubjektum felől nézve lehet a hit megnyilvánulása, de mivel filmről van szó, más is. Így lesz a valóságból művészet.

Clint Eastwood A párizsi vonat hőseivel Forrás: Warner Bros.

Voltak persze olyan időszakok és művészek, akik a művészet egyetlen törvényének a véletlent akarták megtenni – gondolhatunk Alfred Jarryra vagy a hatvanas években a dadaistákra. Marcel Duchampnál például a véletlen mozgatja a világot, összefonódva azzal az igénnyel, hogy jó lenne mindenre úgy nézni, mintha az ember először látná. Ez a gondolat két nagy színházújító forradalmárnál, Jerzy Grotowskynál és tanítványánál, Eugenio Barbánál úgy jelenik meg, az embernek kik kell törölnie a beidegződéseit, mert ezáltal lesz nyitott és érzékeny, vagyis képes a művészet befogadására.

Csakhogy ez a művészet nem valamiféle ketrecben mutogatott, egzotikus vadállat, vagy ha mégis, hát el kell távolítani a rácsokat - a színházi előadás az élet egyik módja is (a way of life). Vagyis, amit az ember befogad az ő színházukban, az nem független tőle – egy mások által megírt és megint mások által megrendezett és eljátszott fikció -, hanem az maga az élet; ahogy fogalmaztak, egy szertartás a színház, márpedig a szertartásnak nézői nincsenek, csak résztvevői.

Persze már jóval korábban, a századelőn felmerült több zseniális színházcsinálóban is, hogy valami más kellene, mint az a kiüresedett, életidegen időtöltés, amivé a polgári színjátszás lett. Ők is azt akarták, hogy néző helyett résztvevők legyenek az emberek, éljenek át valamit, ami megismételhetetlen és megrázó. Edward Gordon Craig is az antik görögök ünnepeihez hasonlította az igazi színházat (vagyis hát talán először ő), a francia Antonin Artaud szerint pedig az igazi színház a razzia egy bordélyházban. A német Bertolt Brecht pedig egy utcai balesetet hoz példának: ami ott történik, annak sincsenek nézői, mert még az összecsődülő bámészkodóknak is megvan a szerepe abban a „színjátékban", ami akkor és ott maga az élet.

Lidérces gondolat, de egy terrortámadásban nem nehéz ráismerni a brechti baleset közeli rokonára. Ez is egy olyan pillanat, amikor valami történik – valami rettenetes –, az élet hirtelen összesűrűsödik és elviselhetetlen feszültséggel telik meg. Itt sincsenek nézők – az is elszenvedi azt a pillanatot, akinek a haja szála sem görbül meg. Ez a feszültség, ez a sűrítmény pedig nem megismételhető – ha megteszik, például filmmé rendezik, óhatatlanul megszelídül. A vadállat köré visszakerülnek a rácsok. Viszont így nézve, ha az eredeti „szereplők" játsszák el azt, ami azokban a borzalmas percekben történt, az ismétlés olyan közel kerül a valósághoz, aminél közelebb menni már tényleg nem lehet.

Persze, a hatvanak évek törekvései, hogy a művészet életté táguljon, kudarcba fulladtak. Ma az életüket sokan akarják valamivé átalakítani, aminek a művészethez viszont semmi köze. De a színházban, filmben sokszor megtörténik az a csoda, hogy amit látunk, hirtelen ITT és MOST lesz, és akkor már megint senki nem néző, hanem résztvevője valami furcsa csodának vagy szemfényvesztésnek, amiről ugyanazt lehet mondani az élethez viszonyítva, ami Pirandello szerint megkülönbözteti a Szereplőt a színésztől: talán kevésbé valódiak, de igazabbak.