Egy férfitestben élőt, ha nőnek érzi magát, nőként kell megszólítani. Akkor is, ha szakállas, kétméteres, csupa izom, akit szétvet a tesztoszteron. Az új kezdeményezések szerint pedig már nem számít betegségnek az állapota.

A társadalmi nem elmélete alapján mindenki az lehet, aminek érzi magát. Nem kell azonosulni a nemi és társadalmi szerepekkel, a szemöldökráncolással pedig óvatosan, mert az színtiszta ítélkezés. Az elfogadás fontos, az új irányzat szerint pedig óvatosan hivatkozzon bárki a biológiára, mert a végén még nácinak bélyegzik. Az, hogy léteznek melegek és transzneműek, egy tény, ahogy az is, hogy a pszichés jóllét pontosan ugyanúgy megilleti őket, mint a heteroszexuálisokat. A szélsőséggel viszont baj van. Hiszen felszabadítónak tűnhet elsőre, hogy „mindenki az lehet, aminek legbelül érzi magát”, ha viszont közelebbről nézzük, felhalmozódnak a kérdések.

Ha én feketének érzem magam, akkor fekete vagyok? Ha én kiskorúként 30 évesnek érzem magam, akkor ihatok alkoholt, vezethetek autót, esetleg házasodhatok? Ha én kisebbséginek érzem magam, akkor felvehetem a kisebbségnek járó segélyt, és jelentkezhetek nemzetiségieknek szóló ösztöndíjakra? Hol szabunk határt a genderelméletnek? Ha az már dominálja kultúránkat, azt a kultúrát, amit zömében fehér, keresztény és egyébként férfiak építettek fel? Ha már lerombolja, és az összeférhetetlenség miatt a káoszba torkollja azt?

Az Egyesült Államokban már irtják a fehér férfi filozófusokat a könyvtárakból, mert „túl sok van belőlük”. Minek nekünk Sartre vagy Platón, ha van helyette XXI. századi magát egyszerre feketének és sárgának is érző nemtelen transzhibrid filozófus? Kirostázni egy csoportot azért, mert többségben vannak, vagy csak arra hivatkozva, hogy nem fekete, nő vagy más kisebbségben élő esetleg elnyomott: ez a mértékű cenzúra miben más, mint a könyvégetés? Mindenesetre illik a píszí logikába, ami konkrétan könyveket tiltat be, és a lehető legszélsőségesebben korlátozza a szólásszabadságot, miközben ezt tűzi zászlajára. Szabadságot hirdet, mégis folyamatosan korlátoz és cenzúráz.

A probléma valahol ott kezdődik, hogy hatvanhetedik nemet is kitalálunk, a valóság elfogadása helyett. A valóságban pedig létezik a biológia, és annak egészen egzakt tézisei, ezekhez pedig sokszor elvárások is társulnak. Az elvárások és feladatok alól viszont könnyebb kibújni úgy, ha a környezetemben keresem a hibát, mint inkább vállalom a saját hiányosságaimat. Könnyebb arra hivatkozva élni, hogy én belül inkább egy nemtelen örökké húszévesnek érzem magam, mint megállapodni. Pedig csalódást fog okozni, ha a szivárványzászló egy újabb színétől várjuk a kiteljesedést, a magunk elakadásaival és feladataival való szembenézés helyett.

Horváth Zsófia pszichopedagógus, viselkedéselemző.