Vágólapra másolva!
ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/84. levélária   Kedves Tatjána Néném!   Minden rendes művészeti együttesnek megvan a maga nyári helyszíne. Paradoxnak hat, mert főleg az Opera munkatársai hadd nyaralják már ki magukból az egész színházi szezon fáradalmait, ugyanakkor a leváltható intézmény leválthatatlan közönsége is pont ezt kívánja tenni. És akkor megint ott tartunk, ahol év közben: Karácsony, Húsvét, Pünkösd, mindig szombat is, vasárnap is, és szinte mindig este. Amikor a közönség ráér, akkor kell nekünk készen állni (meg betartani a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt, és az összes egyéb munkajogi nyalánkságot) – és a nyár is ilyen. És 2011 óta a mi legfontosabb nyári bázisaink a Sziget és Balatonfüred.
Vágólapra másolva!

Mert nem ugyanazt kell mérni ilyenkor, és még csak nem is ugyanúgy. Néném milyen örömmel látogat ki a Margitszigetre: 100 éve annak, hogy az Opera balettegyüttese ott játszani kezdett, 80 esztendeje, hogy rendszeres nyári fesztiválszezon megy. És annak is 70 éve lesz, hogy az ott kialakított szabadtéri színpadon az Opera megvetette lábát. Az elődök megkapták üzemeltetésre a háromezer főnél is többet befogadni képes szabadtéri játszóhelyet. Tizenhárom évadon át, a kezdeti hihetetlen sikerek (harminc telt házas előadás szezononként, bő kilencvenezer néző!) után a közönség lohadó lelkesedése, a repertoár kiégése és az operisták elfáradása, öntudatra ébredése állt össze a külön intézmény, önálló szabadtéri színpad létrehozása felé mutató vektorrá. Hiába, nem lehet a kőszínházi produkciókat a nyári színpadon agyonjátszani – és az is igaz, hogy a zsinórpadlás nélkül bőven megfelelő Margitsziget elmond valamit az akkori operaházi és Erkel színházi előadások szcenikai truvájáról.

Fotó: Nagy Attila

2011 óta hangsúllyal vagyunk jelen újra a „Szigeten" (mert a mi köreinkben azért a Margitsziget maradt a Sziget) a Bán Teodóra vezette Szabad Tér Színház partnereként. Volt, hogy előpremiereket vittünk oda (Carmen, Sába királynője, Traviata), de az is szép megoldás szerintem – hiába kritizálja Néném –, hogy fontos művek, korszakos produkciók búcsújának helyszínéül választjuk a szigeti hatalmas és gyönyörű teret. Így búcsúzott idén Szikora János első operarendezése, az 1989-es Salome, korábban Vámos László Trubadúrja és Otellója, Nagy Viktor Aidája, és ugyanez vár majd Galgóczi Judit Figarójára és Békés András Sevillai borbélyára is (Szinetár Miklós Rigoletto-rendezését és Nagy Viktor Tosca-produkcióját vagy Anger Ferenc Pillangókisasszonyát pedig Dóra kérésére, „csak úgy" is szívesen játsszuk-játszottuk el). És ezek ugyanolyan pompás és méltó búcsúestek, mindig kettesével, mint 1950-ben Otto Klemperer utolsó hangversenye volt, ugyanitt – és ugyanolyan elkerülhetetlenek is.

Mindemellett az összes nyáron fellép itt zenekarunk: tavaly pl. az énekkarral együtt ment a Porgy és Bess koncertelőadása, idén táncos koncert Héja Domonkossal, operagála és tangóest Erwin Schrottal, és jön majd a Bernstein100, amelyen a centenárista szerző-karmester és hőn szeretett Gershwinjének műveiből is a mieink játszanak, a Maestro Solti-verseny egyik nyertese, az amerikai David Nimrod Pfeffer vezényletével. Ezek az esték hatalmas élmények, minden nagy és nagyvonalú, jól szervezett – a publikum nyáriasan, de elegánsan öltözött, nem keveset fizet a jegyért, az odajutást ugyan meg kell szerveznie, az alkalmat viszont nyári ünnepként éli meg.

Fotó: Nagy Attila

Füred más. Nénémnek látni kéne! 2011 nyara óta járunk Bóka István városába is – ha Balatonfüred Jókaié meg Blaha Lujzáé vagy Vaszary Jánosé, akkor a polgármesteré is, aki 16 éve szakadatlan csinosítja, odahagyva érte a parlamenti széket is – a gyönyörű Gyógy térre: a Kossuth-forrásnak háttal áll színpadunk, amely elég nagy ahhoz, hogy teljes szimfonikus zenekart befogadjon, a margitszigetinek viszont (amely az ország legnagyobbja), nyomába se érhet szélességben-mélységben. Ugyanakkor mögöttünk a pazar Anna Grand Hotel, amely az Anna-bálok konstans helyszíne, kertjét már kivilágítják ilyenkor a másnapi rendezvény miatt. És a Szívkórház patinás épülete, és a klasszicista füredi utcakép, és a színpadról nézve esti homályba vesző park, amely a több száz műanyag szék mögött valahol messze a Balatont rejti... A füredi nézőknek se a zenekaros operagála, se a néhány éve elé pattintott, csütörtöki kórusest esetében nem kell fizetniük: jönnek a Tagore-sétányról, és egyszerűen ott találják magukat az ország legjobb együtteseivel – és ott ragadnak, és leülnek, leállnak ezren, aki pedig úgy akarja, körbejárhatja az egészet, az édes és keserű számok alatt savanyúvizet is ihat.

Fotó: Rákossy Péter

Nincs a színpadon cuki kisgyerek, nincs LED-fal, virágdíszek halmaza, majoretteket se látni, dekoltált és kurtaszoknyás hoszteszek hadát se. Csak egy operakórus van a csütörtöki színpadon elegáns, de nem hivatalos koncertruhában, másnap meg csak a zenekar, ezúttal egyszerű fekete öltözetben. A szólisták is lazább öltönyben, az operaénekesnők, persze, nagy ruhákban, szupercsinosan – ők mégse lehetnek forrónadrágban, pólóban. Összetéveszthetetlenül nem a Margitszigeten vagyunk, hanem egy másik miliőben – de az opera minősége ugyanaz. Hát nem ezt akartuk? Eljutni mindenkihez?

A végén sokan jönnek oda, elhordják mind a kiadványhegyeket, a sok kedves gratuláció mellé megérkezett Néném óvatos megjegyzése is, az elkészült tudósítások képei láttán: nem kéne egy ilyen nyári estét fehér szmokingban konferálni, frakkos zenekarral? Túl azon, hogy a kritikához éppúgy hozzá kell szokni, mint a dicsérethez (amelyre szintén nem egyszerű normálisan reagálni...), és az én ruhatáram és kigömbölyödött alkatom is alanyi jogú céltábla, ezúttal úgy érzem, nagyképűen szólva az OperaFüred „filozófiája" más (a fehér szmoking pedig maradjon inkább Claydermanon). Nyáron vagyunk, a Balaton fővárosában, a víztől kétszáz méterre, ingyenes rendezvényen. Mindenki olyan ruházatban, amely a strandcuccoktól a könnyű nyári öltözetig vegyes képet mutat, ám abban azonos, hogy a tulajdonos kényelmét szolgálja. Rengeteg a szabad testfelület a fülledt esték miatt, és a laza öltözetű, open air-közönség előtt miért kellene nekünk kőszínházi szerelésben feszítenünk? A nézőtéren Flair-székek, mert eső is lehet, nem bársonyfotelek. Mindenhol a praktikum, a művészet szeretetének vágya az igény, és üdülőhelyen ez a várakozás a bő egyórás műsort viseli el éppen.

Ennek szellemében állítjuk össze, és jól-rosszul magam ezért is igyekszem ellenpontozni a konfokkal mindazt a szükségszerű drámát, nem ritkán tragédiát, amely a megidézett operarészletekkel a térre költözik (a mi világunk háromnegyede mégiscsak szomorú történetre épül, a katarzis keményebb formáit preferálja). Csakhogy ezek a legnépszerűbb művek legszebb pillanatai, és a darabból való kiszakítás, az operagála sajátos műfaja leveszi a nagy drámai terhet ezen részletekről.

Fotó: Rákossy Péter

Többen is énekeltek pénteken (az a szokásunk, hogy a versenygyőztesek különdíjait is az OperaFüred estéje jelenti), de most László Boldizsár két áriájával szemléltetném a mindent örömössé mosó este hangulatát. „Addio, fiorito asil..." a gyáva, de azért nosztalgikus Pinkerton nevű tengerésztiszt szenvedélyes, rövid áriát énekel, hogy aztán idegességében és félelmében elrohanjon, s az átvert Cso-cso-szán felvilágosítását és még a gyermek elvételét is Sharpless konzulra hagyja – és új amerikai feleségére, Kate-re (az ember nem is érti, hogy mehetett hozzá a nő ilyen alakhoz). „Nessun dorma..." indítja hajnali fohászát Kalaf, aki megbillenthetetlen magabiztossággal hisz benne, hogy sikeres rejtvényfejtései után provokációként adott viszontkérdése miatt nem lemészárolják, hanem komolyan veszik majd az ismeretlen Kínában, s szerelemre gyújthatja azt, akit akarata ellenére elvenni mégsem volna dicső.

Nos, a közönség mindkét áriának egyaránt örül, Puccinit élvezi, a dallamokat, az énekes hangszínét, stabil előadását, férfias kiállását. Ilyen egy nyári operagála, bizony, sírás- és fehérszmoking-mentesen!

Néném, jövőre már ki ne hagyja, pláne, hogy a csütörtöki kórusest és a pénteki zenekari gála után mindig fellép a szombati Anna-bálon táncegyüttesünk, a Magyar Nemzeti Balett is, vasárnap pedig egy nagy LED-falon egy-egy előadást vetítünk, igazi OperaMozit – így kerek az OperaFüred világa már nyolcadik esztendeje...

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"

Szilveszter

2018. július 23.