Hogy is próbálnak hazudni a jövőnek?

Kazuo ishiguro
Az eltemetett óriás címoldala
Vágólapra másolva!
Hogyan hamisít történelmet egy diktatúra, és hogyan a liberális baloldal, és miként vezethet egy Facebook-applikáció egy egész generáció amnéziájához?
Vágólapra másolva!

Ha valaki a reggeli kávé mellé kinyitja a Facebook-oldalát, gyakran talál az úgynevezett idővonalán a múltat felidéző képeket, videókat. Ezeket maga az oldal generálja, vagyis egy számítógépes program hozza létre. Lehet ez egy kép, amely fölé azt írják: talán szívesen emlékszel vissza erre az x idővel ezelőtti bejegyzésedre. Vagy rövid videó, vagyis animáció, amelybe beillesztenek fotókat korábbi bejegyzésekből, hogy kikkel volt közös programja valakinek, kik kedvelték a bejegyzéseit vagy szóltak hozzá, illetve ő miket lájkolt és kommentelt. Ez utóbbival leginkább újévkor vagy pl. az oldalhoz csatlakozás évfordulóján árasztja el a profilokat, bár mostanában már egy-egy hónap végén is.

A múltidézés egyre gyakoribb azon a közösségi oldalon, amelyet a tagok teleirkálnak olyan üzenetekkel, hogy az ember ne a múltban éljen, csak a jövőre koncentráljon stb. Talán emiatt is jelent meg egy új funkció: akinek nem tetszik a felkínált videó egyik-másik része, ki tudja vágni. Megjelent tehát az öncenzúra is a Facebookon, kiegészítve azt a sokak által tapasztalt cenzúrát, amely bizonyos, szinte mindig a liberális gondolattal ellenkező tartalmakat és megosztóikat tiltja le.

Persze miért ne hamisíthatná meg valaki a modern, digitális naplóját – úgy, ahogy egy-két generációval ezelőtt a naplójába írt valaki egy – mondjuk úgy – kiszínezett változatot az aznap történtekről. Hiszen digitálisan is kozmetikázza a fotókat a rengeteg Photoshop-szerű program. Letörli a táskákat a szem alól, a ráncokat a szájszögletekből és a homlokokról, persze az egyszerűbb alkalmazások, amelyeket az átlagember használ, egyáltalán nem nyomtalanul: a furcsán homályos foltok jelzik az arcon, hogy hol szépített magán a felhasználó. A háttérben furcsán görbülő vonalak mutatják, hol változtatott az alakján. A program ráadásul a ráncokkal együtt a vonásokat is kiradírozza, körülbelül olyan szép lesz a végeredmény, mint egy fröccsöntött kaucsukbaba feje. És annyira egyéni is.

Aki naplót hamisít, akár kézzel írtat, akár digitálisan szerkesztettet, öntudatlanul is óriási kárt okoz magának: meghamisítja a múltját. De hát, aki hazudik, attól még pontosan tudja, mi az igazság, mondhatná erre a múlthamisító. Csakhogy ha emlékekről van szó, ez nem teljesen igaz.

A memóriakutatás legújabb eredményei drámaian megváltoztatták tudásunkat az emlékezetről és felejtésről. Ezek szerint az emlékek valójában nincsenek sehol, az agy különböző helyeken csupán töredékeket tárol, amelyeket előhívásuk állít össze egésszé. Vagyis az emlékezés maga alkotja meg az emléket. A tudósok egy mindenki által ismert és átélt szituációt hoznak fel példaként, amely egyben azt is bizonyítja, hogy a(z ön)manipuláció egyáltalán nem veszélytelen, ha emlékekről van szó.

Mindenkinek van tucatnyi története, amit szeret elmesélni. Mivel az elmesélés egyúttal maga az emlék megalkotása, ha valaki tudatosan ferdít kicsit a story (emlék) elmesélésekor, legközelebb már jó eséllyel a hamisított változatra „emlékszik” majd. Erről ír Arthur Koestler is, szerinte az emlékeket az agyban különböző mechanizmusok tárolják, például egy operaária emlékének rögzítésekor más rendszer tárolja a dallamot, az énekes hangszínét, illetve a szöveget, aztán az ember mégis az egészre együtt emlékezik. Csakhogy ez az összefésülés teljesen tudattalan folyamat, ezért az emlékek felidézésekor „az is megeshet, hogy – tévesen – különböző eredetű törmelékek kerülnek a kollázsban együvé”, hiszen emlékezéskor „folyamatosan egy játékban veszünk részt, de nem ismerjük a szabályokat”.

A szándékos emlékhamisítás politikai−történelmi példáit végtelenül lehetne sorolni. De éppen ezt a régiót, a volt szovjet megszállás területének országait különösen érzékenyen érinti a történelmi hazugságok problémája.

Hagyományosan leginkább a diktatúrák jellemzőjének tartják a történelemhamisítást, egyik legismertebb irodalmi feldolgozása, pontosabban kidolgozása talán az 1984 Orwelltől. Milan Kundera viszont A nevetés és felejtés könyvét egy konkrét, létező történelemhamisítás történetével indítja: elmeséli, hogyan retusálták ki egy 1948-ban készült fényképről a pár évvel később letartóztatott és kivégzett Vladimír Clementist, volt kommunista vezetőt. Ezután elmeséli egy fiatalember történetét, aki mellesleg szintén a diktatúra áldozata lesz, és aki elhazudta viszonyát egy nővel, aki csúnya volt. A politika agresszív hazugsága a hatalom megtartásáért és egy szégyenérzetből fakadó hétköznapi füllentés. Látszólag a hazugság lehetséges motivációinak két szélső véglete. Kundera viszont lényegileg nem lát sok különbséget. Ahogy írja: „Az emberek azt kiabálják, hogy jobb jövőt akarnak teremteni, de ez nem igaz. A jövő csak közönyös üresség, amely senkit sem érdekel, de a múlt tele van élettel, és az arca ingerel, bosszant és sért bennünket, úgyhogy meg akarjuk semmisíteni, vagy átfesteni. Az emberek csak azért akarnak a jövő urai lenni, hogy megváltoztathassák a múltat.”

A történelemhamisításnak számtalan verbális eszköze is van, ezt nevezte Orwell összefoglalóan Újbeszélnek – valahogy így lett például az 1956-os forradalomból ellenforradalom, de még ennél is praktikusabb, a retusáláshoz hasonló eljárás, ha egyszerűen megtiltják a cenzúrázni kívánt eseményekről, mondjuk '56-ról, a beszédet. Azért, hogy a hallgatás előbb-utóbb felejtésbe forduljon.

Kundera zsenialitásának egyik megnyilvánulása, ahogyan fiktív vagy valós, de személyes történeteket úgy tágít történelmi jelentőségűvé, hogy közben műfajt cserél: a szépirodalmat felváltja az esszé. A Halhatatlanságban egy parabolisztikus, fiktív történet és egy irodalomtörténeti parabola váltogatja egymást, hogy aztán a végén Kundera személyes jelenlétében találkozzanak.

Az eltemetett óriás címoldala Forrás: Origo

Személyes és történelmi (politikai) felejtés összekapcsolódik Kazuo Ishiguro brit író regényében, Az eltemetett óriásban is. A hatodik századi Nagy-Britanniában járunk, Arthur király már halott, de egyik lovagja, unokaöccse, Gawain még él, és életben van a törékeny béke is a korábbi háborús felek, britonok és szaxonok (angolszászok) között. Különös kórság sújtja a szigetet: lakói furcsán feledékenyek. Mire előkerül, elfelejtik, hogy előző nap még aggódtak egy eltűnt gyerekért, elfelejtik a furcsa asszonyt, aki pár héttel korábban látogatott a faluba, és különös módon a saját múltjukra sem emlékeznek. A főszereplő idős pár, Axl és Beatrice sincs ezzel máshogyan, iszonyatos erőfeszítésükbe kerül, hogy felidézzenek pár hónappal korábbi találkozásokat, beszélgetéseket, közös életük eseményeire is alig-alig emlékeznek. Csoda, hogy a fiukat nem felejtették el egészen, de azt már nem tudják, mikor és miért költözött el tőlük másik faluba. Egy nap elindulnak hozzá, de persze addigra már sejti az olvasó, hogy az emlékeiket indulnak megkeresni.

Útközben sok furcsa és ijesztő alakkal és eseménnyel találkoznak. Köztük van Wistan, egy szaxon harcos, akit britonok neveltek fel, Edwin, egy fiatal szaxon fiú és Gawain, a kerekasztal ősöreg, de bátor és nemes lovagja. Ez még a kora középkor, ahol az út az átokverte tisztáson át vezet, el a domb mellett, amely az eltemetett óriást rejti, és mindenki tudja, mit kell tenni, ha pixikkel találkozik, vagy ha ogrék támadnak rá. Axl és Beatrice útközben furcsa kerülőkre kényszerülnek, ezek és a találkozások furcsa emlékeket idéznek fel bennük, egyre valószínűbb, hogy Axl nem az az egyszerű földműves falubeli, akinek saját magát is hiszi.

És közben az is nyilvánvalóvá válik, hogy a köd, amely elmossa az emlékeket, nem más, mint Quierig, a nőstény sárkány lehelete. Arthur király mágusa, Merlin elvarázsolta a sárkányt, hogy amíg lélegzik, bocsássa a feledés ködét az emberekre. Ez a béke záloga, hogy senki nem emlékezik, milyen véres harcok, mennyi árulás és esküszegés és ártatlanok lemészárlása előzte meg a béke éveit. Félő, hogy ha emlékeznének, a békés együttélés britonok és szaxonok között nem sokáig tartana.

De miféle béke az, amit varázslat kényszerít a népekre, teszi fel a kérdést Wistan. És mi van akkor, ha a vágyott emlékek a közös életről nemcsak szépséget, hanem fájdalmat is tartogatnak, kérdezi magától Axl és Beatrice. Ők hárman választanak, az emlékezést választják. Az eltemetett óriás nyugtalankodik, és hamarosan életre kel, mondja Wistan, és így kell lennie, még ha a következmények fájdalmasak is lesznek.

Ebben a fájdalmasan szép, szimbolikus elemekkel teli történetben eltemetett óriás dombja persze ott magasodik más korokban, a rég- és a közelmúltban is. Nem lehet például nem gondolni Nagy Imrére és társaikra, akiknek újratemetése a rendszerváltáskor nemcsak szimbólum volt, hanem a változást akaró politikusok és főleg emberek konkrét cselekedete is. Az '56-os miniszterelnököt társaival hatvan éve végezték ki, és temették előbb bútordarabokkal és lomokkal álcázott jeltelen gödörbe, majd álnéven a 301-es parcellába. És bár az emberek tudták, hogy a gulyáskommunizmusnak, az életnek a legvidámabb barakkban borzalmas ára volt, de az évek, évtizedek teltek, és sokan megpróbáltak felejteni. De mindig vannak olyanok, mint Wistan, a harcos, akik emlékezni akartak, és ami még fontosabb, emlékeztetni.

Amikor a mártírokat kihantolták, és a Hősök terére vitték, az igazság is visszavonhatatlanul napvilágra került. Újratemetésük azért lehetett a változás egyik elindítója és egyben szimbólum is, mert akkor temettek el végleg egy évtizedeken át uralkodó hazugságot.

És a hazugsággal együtt eltűnt a diktatúra, a megszálló hatalom is, és bár nyilván maradtak még – hogy egy másik, angolszász metaforát használjunk – csontvázak annak a negyven évnek a szekrényében, Magyarországon azóta nincs cenzúra, nincs a hatalom által elrendelt hazugság és kierőszakolt hallgatás. Mondják bár az ellenkezőjét annak a hatalomnak az utódai, amelyik aztán valóban mindent tudott hazugságról és elhallgattatásról. Vagyis a balliberálisok.

Akik most egészen elképesztő, új módszert fedeztek fel a történelemhamisításra. Nem a múlt, hanem a jelen meghamisításáról van szó. A hazugság ezúttal nem retrospektív, hanem a jövő felé irányul. Nem a meghamisított múlttal akarják igazolni a jelent, hanem – mit is?

Talán egy példa segít megérteni, mi lehet az értelme a totális értelmetlenségnek: abban a hónapban, amikor Orbán Viktor országról országra utazva találkozott és tárgyalt az amerikai, a francia, a kínai és az orosz elnökkel, a német kancellárral, a török elnökkel és az izraeli elnökkel és miniszterelnökkel, a balliberális sajtó folyamatosan arról ír, hogy a magyar miniszterelnök teljesen elszigetelődött, és senki nem áll szóba vele.

Vagyis egy politikailag aktív csoport úgy küzd a politikai ellenfele ellen, hogy a neki nem tetsző, viszonylag objektív tényeket is ignorálja, és valami teljesen mást állít. Mintha valaki egy fehér fal előtt állva azt ismételgetné megátalkodottan, hogy a fal piros. Persze, aki ezt teszi, jó esetben elviszi a mentő. De mi van, ha egyre többen, ráadásul a közvéleményt aktívan befolyásoló emberek – politikusok, újságírók – egész csoportja hajtogatja megállás nélkül, hogy a fal piros? Nem logikus, hogy egy idő után lesznek, akik elbizonytalanodnak – csak lehet valami a fal színével, ha ennyien mondják, hogy piros...

Ezek a hazugságok néhány éven belül közelmúlttá válnak, a hangsúly a múlton van. És ha valaki akkor találja meg, a véletlen, illetve az internetes keresők kiszámíthatatlansága miatt, mondjuk csak ezeket a cikkeket, miért ne hinné el, miért ne alakulna ki egy olyan emlék, hogy 2018 nyarán Orbán Viktor teljesen elszigetelődött? Vagy legalább is, miért ne sikerülne kétségbe vonni, megrontani – talán ezúttal merjük kimondani – az igazságot, hogy ugyanis a miniszterelnök ezekben a hetekben európai szinten nézve is hihetetlen külpolitikai sorozaton volt túl?

A hazugság a jelenről már annyira általános, hogy kapott egy undorító, politikailag korrekt nevet is: párhuzamos valóság. Sajnos az elnevezés kicsit már elfogadás is, hiszen erős szépítése annak a sokkal találóbb szónak, hogy ugyanis hazudnak.

De talán túlzás lenne azt mondani, hogy a hazugság a jövőnek szól, a cél a jövőt megnyerni, vagyis hogy mire a ma történelemmé válik, legalább néhány hamis emlék legyen, amely arról szól, hogy nekünk volt igazunk. Sajnos valószínűbb, hogy ez a szánalmas hamisítás a jelenről a jelennek szól. Hogy akik a fehér falat pirosnak hazudják, valójában leginkább önmagukat akarják becsapni, addig ismételgetni, amíg már pirosnak látják a fehér falat. A jelent, sőt, a pillanatot akarják megnyerni, legalább befelé, a saját körükben, ha már az a ronda külvilág fehérnek látja a falat. És abban a pillanatban jól érezni magukat. Győztesnek. Hogy másnap, vagyis hát a következő pillanatban mindenki rajtuk röhög majd? Mit számít az már? Abban a pillanatban akarják magukat jól érezni.

Erről szól az internet, erről szólnak a közösségi oldalak. Nem csak az ostoba „Élj a mának!” – szlogenekkel. Az efemer, a pillanatnyiság a mechanizmusukban rejlik, hiába küldözgetnek két évvel korábbi emlékeztetőket. És ez a mechanizmus megteremti az amnéziások világát, akik nem akarnak tudni a múltról, és nem érdekli őket a jövő. A pillanatot akarják megnyerni. Vagy azt hazudni, hogy megnyerték. (Ennek a pontos működése és következményei azonban – ahogy a Végtelen történetben áll – már egy másik történet, amelynek elmesélésére más alkalommal került sor.)

Persze, sohasem nyernek. Ők vesztesek. Angolszász, mára primitívvé vált kifejezést használva: lúzerek.