A politikai korrektség miatt lett ilyen borzalmas félénkség

2018.11.04. 16:17

„Az embernek legyen Istene és hazája, és azon kívül mindent szabad – tomboljon a költői szabadság. Az íróakadémián is a fiatalok számára biztosítjuk azokat a körülményeket, hogy ne kelljen – nem is szabad – kompromisszumokat kötni. Mulatságos, nem? Épp az állam által támogatott íróakadémia biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy szólásszabadság legyen” – mondta Orbán János Dénes, a József Attila-díjas nagy költő, prózaíró, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetője, a Magyar Idők kulturális rovatának a vezetője. Szerinte az elmúlt tíz-tizenöt évben a „polkorrektség” nyomta rá a bélyegét a fiatal irodalomra. A pályakezdők egyszerűen kénytelenek voltak megfelelni bizonyos elvárásoknak, ellenkező esetben elvágták az érvényesülésüket. Orbán János Dénessel a kortárs irodalomról, az íróakadémiáról és a költő terveiről Vági Barbara beszélgetett.

„Székely embernek nem való a nagyváros” – mondja: mosolyog, nézem a szemét, szomorú szeme van, vagyis inkább úgy érzem: tele titokkal, valami megfejthetetlen rejtéllyel; olykor a távolba néz, egy ideig hallgat, én meg várom, mikor mondja ki a titkot, de nem, nem mondja, pedig legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mondd, mi az a mándruc? Aztán persze nem kérdezem, csak hallgatom, ahogy beszél irodalomról, versekről, novellákról és fiatal tehetségekről itt, egy kávézóban a nagyvárosban, Budapesten, ahol – azt mondja – néha esetlenül mozog, mert, hát, ugye, székely embernek nem való a nagyváros.

Szerelmes, pajzán és erotikus verseket írjanak a fiatalok!

Néhány hete jött vissza a gyulai szabadegyetemről. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia táborából. Tele van energiával – lelkes. Orbán János Dénes azt mondja: nagyon erős a fiatal költőgeneráció.
„Törvényszerű, hogy egy irodalmi szervezetnek vagy intézménynek legyen írótábora. Azért választottuk Gyula városát, mert nagyszerű kultúrközpont. Sikerült a Viharsarokban létrehozni egy irodalmi centrumot, ahol értő közönség várja az írók és költők estjeit, és kultúraszerető önkormányzatok működnek – ahogyan Gyulán, de Békéscsabán is. Ráadásul Gyula egyéb adottságai is alkalmasak arra, hogy jól érezzük magunkat a táborban. Az idén volt a második szabadegyetem, és ugyanolyan jól sikerült, mint tavaly. A közösségi és az irodalmi programok még inkább összekovácsolják a fiatal, tehetséges írókat, költőket és a mentorokat.”

Orbán János DénesFotó: Talán Csaba

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia már száz tagot számlál. Közülük negyvenöten pályakezdők, a többiek mentorok, oktatók és persze adminisztrációs munkatársak. Az akadémia elsődleges célja, hogy gondoskodjon a magyar irodalmi utánpótlásról. Másodsorban pedig könyv- és lapkiadással foglalkozik.
Fontos, hogy menedzseljük a fiatalokat és az idősebb írókat, költőket is, akik kimaradtak az elmúlt fél évszázadban az irodalmi kánonból. Szükség van rá, hogy őket is megismerjék az olvasók.Az íróakadémiának bárki tagja lehet, egyetlen feltétel, hogy tehetséges legyen – mondja Orbán János Dénes, és bólint: igen, ez az egyetlen, amit figyelembe vesznek. Mindegy, hogy honnan jött, Magyarországról, Kárpátaljáról, Erdélyből, a Felvidékről vagy a Vajdaságból. A lényeg, hogy eredeti legyen, és tehetséges. Most is színes a társaság, minden régió képviselteti magát – de ez is volt a cél.
„Amikor felvételiztetünk, nem nézzük, hogy ki honnan jön. Csak a minőség számít. Aztán, amikor valaki felvételt nyer az akadémiára, megvizsgáljuk a szociális helyzetét, és ahhoz alkalmazkodunk, hogy megteremtsük az esélyegyenlőség feltételeit számára. Ne feledjük, hogy Ady Endre is Érmindszentről érkezett, nem Budapest belvárosából. Ráadásul Ady idejében könnyebben el lehetett jutni Érmindszentről Budapestre, mint manapság.”
A fiatalok pedig egészen mások, mint az ő korosztálya – mondja, és itt gondolkodóba esik; elnéz a távolba, bólint, úgy folytatja:
„Teljesen másként látják a világot – ez érthető is. Lezajlott egy digitális forradalom. Én még a könyvek világában nőttem fel, ők pedig egy teljesen más, számítógépes közegben. Ez mindenre rányomja a bélyegét – még a lélektanra is. Furcsának találom őket – és ezt előttük sem titkolom. Nehéz megtalálni a közös hangot velük. De eddig sikerült – ha nem sikerülne, megbuknánk. Ami egészen meglepő, hogy nagyon gazdag az érzelemviláguk. Labilisabbak, mint mi. A digitális világ ugyanis nem készít fel az életre, a valódi világra. A csetelés nem ugyanaz, mint amikor leülünk egy asztalhoz beszélgetni. Otthonosan mozognak a neten, de esetlenebbek egy kocsmaasztalnál, személyes beszélgetéskor. A gazdag, különleges emócióik azonban megjelennek a műveikben. Ők sokkal inkább érzelemből dolgoznak, mint műveltségből. Mi pedig éppen fordítva nőttünk fel: többet dolgoztunk és dolgozunk műveltségből, és kevesebbet érzelemből.”
Ez pedig a versírásnak kedvez – teszi hozzá, és mintha örülne is, mert a szeme mosolyog, mikor a fiatal költőkről kezd beszélni.

Fotó: Talán Csaba


„A versek sokkal erősebbek a fiataloknál, mint a prózák. Most úgy tűnik, hogy egy erős költőgeneráció nő ki a kortárs magyar irodalomban. A próza ellenben gyengülni látszik – pedig ez volt a közelmúlt magyar irodalmában a legizmosabb. Ehhez nagyobb műveltség szükséges, elszántság és türelem. A mai fiataloknak nincs türelmük, nincs kitartásuk, de érzelmes generáció. Azt hiszem, a költészet roppant izgalmas időszakának nézünk elébe.”
Az olvasót pedig nem kell félteni – mondja határozottan, mert állítja: az olvasók nem a prózát vagy a verset igénylik, hanem a jó irodalmat.
„Ha most néhány évig a költészet uralkodik mint műforma, az olvasók ugyanúgy megtalálják a prózát is – van elég remekmű a magyar irodalomban. Egyáltalán nem baj, hogy a vers néhány éven belül reneszánszát éli majd, mert nagyon elnyomta a próza. Az elmúlt két-három évtizedben kevés olyan vers született, amely érdekelte a nagyközönséget. Pedig a magyar versimádó nép. Nem igaz, hogy nem olvasnak verseket. Igenis olvasnak, csak nem kortárs költőktől, amit mélyen meg tudok érteni. A kortárs magyar irodalom olvasásához lassan filozófiadiploma szükséges. Mi arra próbáljuk rávezetni a tanítványainkat, hogy olyan témákról írjanak, amelyek érdeklik a széles közönséget. Ha olyan verset ír a költő, amelyben az olvasó felfedezi önmagát, a saját gondolatait, akkor nagyon sok emberhez eljut a műve. De ha folytatódik ez a tárgyias-objektív, filozófiába hajló steril líra, ami jelenleg a kortárs magyar irodalom fősodrát képviseli, azzal bizony csak elriasztjuk az olvasókat, és egy beteg beltenyészet marad a kortárs irodalom.”
Írjanak a fiatalok a szerelemről bátran – erről mindig kell írni. Egy pályakezdő költőnek ez a legjobb téma. Írjanak szerelmes verseket, erotikus verseket, pajzán verseket, az mindig érdekli az olvasót – mondja; nevet, és nekem persze eszembe jutnak az ő versei, amelyek bátrak, olykor provokatívak.

Fotó: Talán Csaba


„Háromezer éve ez a fő témája az irodalomnak. Ha eddig működött, ezután is fog. Aki ügyesebb, jóval több mondanivalót, érzelmet és értelmet is bele tud írni a versbe, az igazi költészet ugyanis réteges felépítésű. Az átlagolvasó is megtalálja benne a maga gondolatát, tükörképét, ugyanakkor a vájt fülű bölcsész is megleli a megfejtenivaló titokzatos kódokat, üzeneteket. Aki igazán profi, fel tudja építeni a műveit úgy, hogy mindenki rátalál benne a maga értelmezésére. Erre próbáljuk rávezetni a diákjainkat.”
Elgondolkodom. Ha a mai fiatalok a digitális világban nőttek fel, honnan az élményanyag? Nézem a költőt, Orbán János Dénest, akinek a szemében ott az egész eddigi kalandos élete, és megszólalok: de hát egyszer azt mondtad, hogy egy jó költőnek izgalmas az élete. A digitális világ nem túl izgalmas.
„Kétségkívül, élményanyag nélkül nem lehet igazi költészetet művelni. Persze intellektuális költészetet lehet, de életszagú, életszerű versek úgy nem születnek. Ez nem azt jelenti, hogy mindent ki kell próbálni. Egyáltalán nem erről van szó. De van abban igazság, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”.
Nevet. Végre. Látom a szarkalábakat a szeme sarkában.

Fotó: Talán Csaba

„Aki nem szenvedett, nem volt szerelmi csalódása, nem biztos, hogy hiteles szerelmes verset tud írni csak úgy, olvasmányélmények alapján. Az életünk jó része ma már a virtuális térben játszódik, de attól az érzelmi hatás megmaradt. Ott is lehet kalandozni, meg lehet találni az élményt, de azért én mindig azt mondom, hogy az életben kell azt megtapasztalni, végigjárni, végigszenvedni.”
Azt tanítja a pályakezdő költőknek, hogy ha nem izgalmasak, nem viszik sokra. Az elsődleges kritérium, hogy a vers izgalmas legyen, utána jöhet a többi. Ha nem érdekli az olvasót az unalmas, ámde mértanilag pontos vers, akkor kinek ír a költő? A szakmának?
„A kortárs irodalom rákfenéje éppen ez, hogy a szakmának próbáltak megfelelni az elmúlt huszonöt évben a költők, nem pedig az olvasónak. Ne essünk ebbe a hibába! Kövessük csak a régi klasszikusainkat, akik izgalmasak tudtak lenni a nagyközönség számára is, akiket megértettek az olvasók. Azért egy Kosztolányi Dezsőt, akinek minden szava, minden gondolata érthető, igazán nem lehet azzal vádolni, hogy nem felelt meg a legmagasabb irodalmi kritériumoknak is. Pont a klasszikusaink mutatják az arany középutat, hogy meg lehet találni az ösvényt a szakma és a széles közönség felé egyszerre. Ennek előfeltétele – még egyszer mondom – az izgalmasság.”
Az íróakadémia fiatal tagjai között nagyon sok a kimagasló tehetség – mondja –, úgy néz ki, hogy a pályakezdő költők fele egészen rendkívüli talentum. Különböző személyiségek, semmiképp sem egyenarcúak.
„Ha megnézzük az elmúlt tíz-tizenöt év fiatal kortárs irodalmát, akkor lényegében kétszázan vannak, akik ugyanazt művelik. Teljesen mindegy, hogy kinek a nevét írják a vers fölé, mert ugyanaz a stílus, ugyanaz a téma. Pedig a nagy költészet ismérve a saját stílus. Egy nagy költő verséhez nem kell odaírni a nevét, mert félreismerhetetlenül ő írta. Nálunk, az íróakadémián szerencsére különböző és egyedi hangok jelennek meg. Ebben persze szándék és irányítás is van, mert az izgalmasságon kívül a másik nagy kritérium az, hogy saját hangja legyen a költőnek. Így mindig arra okítjuk őket, hogy találják meg a saját hangjukat, mert ha az nem lesz meg, elvesznek az arctalan írótömegben.”

De miért Előretolt Helyőrség?

Az Előretolt Helyőrség a legeltaláltabb irodalmi márkanév, amely a magyar irodalom történetében előfordult. Talán még a Nyugatnál is erősebb. A Nyugat a más trendekhez való igazodást jelentette – mondja.
A '90-es évek közepén az Előretolt Helyőrségnek több üzenete volt – különösképpen Kolozsvárott, ahol Orbán János Dénes létrehozott ezzel a címmel egy irodalmi folyóiratot. Nyilván a Rejtő Jenőre való utaláson kívül, a rejtői örökség vállalásán túl szembenállást is jelentett az akadémiával. A humor és a derű irodalmát hordozta, ahol ők – a magyar írók és költők – egy kisebbségi végvár, a magyar irodalom utolsó bástyája. Harcias írók, egyszerre támadók és védekezők. A konzervativizmus fellegvára – ugyanakkor a haladásé is. Egyszerre védték a hagyományaikat, és teremtettek újat.
„Az én irodalmi eszmém az, hogy meg kell őrizni a hagyományokat. Az embernek legyen Istene és hazája, és azon kívül mindent szabad – tomboljon a költői licencia. Az íróakadémián a fiatalok számára biztosítjuk azokat a körülményeket, hogy ne kelljen – nem is szabad – kompromisszumokat kötni. Mulatságos, nem? Épp az állam által támogatott íróakadémia biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy szólásszabadság legyen – vagyis a költők, írók bátran írjanak bármiről. Ne féljenek. Az elmúlt tíz-tizenöt évben a polkorrektség bélyege nyomódott rá a fiatal irodalomra. A pályakezdők egyszerűen kénytelenek voltak megfelelni bizonyos elvárásoknak, ellenkező esetben elvágták az érvényesülésük útját. Ha másoktól függenek a publikációs lehetőségek, az ösztöndíjak, vagy az, hogy ebbe a szakmába bekerüljön az író, elkezd vigyázni arra, nehogy megsértse valaki érdekét. Ma mindenbe belekötnek a genderaktivisták. A szerelmes versek már nem szerelmes versek, hanem szexista versek. Nem merünk humorizálni, nehogy megsértsünk valakit. Most már lassan egy anyósviccet sem szabad mondani, nehogy megbántsuk az anyósokat. Borzalmas ez a félénkség. Borzalmas az egész, ami eluralkodott. A fiatal írónak éppen az a dolga, hogy lázadjon. Ez mindig is így működött az irodalomtörténet folyamán. Jött egy ifjú, és lázadt. Szembement az elődeivel, és megújította az irodalmat. Minden nagy alkotónk ezt tette, kezdve a magyar költészet legmerészebb alkotójával, aki az első költőnk volt, Janus Pannoniusszal. Leginkább istenes, humanista költőként ismerjük, holott több mint száz pajzán, meghökkentő epigrammájával tette le a magyar szellemiség és erotikus irodalom alapjait. Petőfi merész, bátor költő volt, Ady totális újító, Faludy György paradigmaváltó. Mindig kell lennie egy generációban néhány harsány, erős hangnak, amely szembemegy az örökséggel. Ha félnek a fiatalok, ellaposodik a költészetük.”

Fotó: Talán Csaba


Orbán János Dénes erős hang. Szembement mindennel akkor, ott, Kolozsvárott. Lázadt. És egy egészen új nyelven szólt az olvasóhoz. Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség című regényében az egyik figura Troppauer Hümér költő. Felolvasta a versét, és ha nem tetszett a közönségnek, egyszerűen megverte őket. Ölre ment a költészetéért. Rejtő regényében ugyan versek nem szerepelnek, de verscímek igen. Ezekre a címekre írt verseket Orbán János Dénes, és 1995-ben meg is jelent a Hümériáda című verseskötete.
„Az én költészetem polgárpukkasztó volt akkoriban, nagy port vert fel Erdélyben. A Hümériádát paradigmaváltó kötetnek tartják. Akkor kezdett megújulni az erdélyi magyar irodalom. A kötet megjelenése után volt nagy ujjongás, és nagy ellenállás is. Erdélyben csak a rendszerváltás után volt szólásszabadság, a kommunizmus alatt még a szar szót sem volt szabad leírni. Gyakorlatilag az én könyvemben fordult elő nagyobb mennyiségben szalonképtelen kifejezés, és ez bizonyos körökben nagy felháborodást váltott ki. De ne csak rólam beszéljünk, hanem a kollégáimról is: Sántha Attilával és Fekete Vincével, majd Farkas Wellmann Endrével valóságos szexuális forradalmat indítottunk el az erdélyi költészetben. Pedig ha ma visszaolvassa valaki, nem tűnnek olyan merésznek. De akkor, abban a körben felháborítóan vadak, bátrak voltak.”

Egy másik Előretolt Helyőrség

Ott kezdem, hogy anyám eltűnt. Pedig csak a vidéki kis házunk kertjébe ment ki, kicsit kapálgatni, gyomlálni. Aztán egyszer csak nem láttam meghajlott hátát, nem hallottam a kapa suhogását. Néztem a hátsó kertben, néztem a kapunál – sehol sem volt. Felvettem a cipőmet, és kirohantam megkeresni. Nem kellett messzire mennem. A szomszéd ház előtt gyűlt össze a fél utca, és arról beszélgettek, hogy a szombati megyei napilap mellékletében, az Előretolt Helyőrségben ki milyen verset vagy prózát olvasott, kinek melyik tetszett, miért, és ott, az utcán vitatták meg az irodalmi élményeiket.

Orbán János Dénes szerint hatalmas előrelépés, hogy elindították az Előretolt Helyőrség című lapcsaládot. Tizenkét megyei napilap irodalmi-kulturális mellékleteként jelenik meg hetente egyszer. A többi megyei laphoz is csatlakozni szeretnének – most ezen dolgoznak. De megjelenik erdélyi, felvidéki és kárpátaljai kiadásban is. Azt remélik, hogy a Délvidéken is el tudják majd indítani a lapot.

Fotó: Talán Csaba


„Jelenleg 350 ezer családhoz jut el az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi-kulturális lap. Úgy szerkesztjük az újságot, hogy ez a nagyközönségnek készül. Nem szakmai lap, hanem olyan kiadvány, amelyben mindenki megtalálja, amit keres. Úgy tűnik, sikeres, mert sok a pozitív visszajelzés. Ráadásul már a negyedik számban közölni tudtunk egy összeállítást kiváló olvasói versekből. Ez az elképesztő példányszám eddig a tudományos fantasztikum kategóriájába tartozott az irodalomban. Az átlag irodalmi folyóiratok legfeljebb 500 példányban jelennek meg, és az irodalmi portálok olvasottsága sem túl nagy, kevés, ami a napi ezer olvasót meghaladja. De ez volt a cél, hogy bebizonyítsuk: az irodalom nem egy szűk elit monopóliuma, hanem az egész nemzeté, és reméljük, hogy néhány hónapon belül sikerül legalább 600 ezerre emelni a példányszámot. Akkor körülbelül kétmillió emberhez juthat el a lap. Nyilván utópia lenne azt gondolni, hogy mind a kétmillió ember el is olvassa, de ha néhány százezren beleolvasnak, az is nagyságrendekkel több, mint az a szűk, párezres kör, amiben eddig – az utóbbi két évtizedben – a kortárs irodalom mozgott.”

Akármi is lesz, írok egy verseskötetet

Azon gondolkodom, hogy a költő, aki íróakadémiát vezet, pályakezdő költők írásait olvassa, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője, mellette menedzser és közgazdász is, mikor ír? Egyáltalán, mikor van ideje írni, miközben egyfolytában olvas?
„Igen, sokat olvasok. Zsenge koromban megtanultam gyorsan olvasni, és ennek később hasznát is vettem. Írni ritkán van időm – de hát nem is lehet olvasni, irodalmi szervezőmunkát végezni és írni egyszerre. A feladatom most elsősorban az irodalomszervezés, ami olyan embert igényel, aki egyszerre művész, jogász, közgazdász, stratéga is, és ez elég ritkán egyesül egy személyben. Két évtizedes tapasztalatom van intézményvezetésben, vállalkozó is voltam, van jogi és pénzügyi képzettségem is. Persze, gondolhatja az ember, hogy feláldozom magam, és inkább menedzseléssel foglalkozom, mint hogy írjak, de hidd el, ennek a munkának ugyanúgy megvan a gyümölcse, mint az alkotásnak. Aztán majd egyszer ennek is vége lesz, és megírom azokat a könyveket, amelyeket addig nem. Szerencsére voltak hosszabb alkotói periódusaim, 20 kötetem jelent meg, ami nem kevés, és alkotóként letettem annyit, amennyit egy ennyi idős írónak le kell tennie az asztalra. Nemcsak gyorsan olvasok, hanem gyorsan is írok. Meg kell találni azt a néhány napot, mikor időt tudok szakítani az írásra, és akkor alkotok.”

Fotó: Talán Csaba


Elhatározta, bármi is lesz, ír egy új verseskötetet. Költőként indult, vita folyik a mai napig arról, hogy költőként vagy prózaíróként tehetségesebb, de – ahogy mondja – felesleges ezt eldönteni.
„Én költőnek tartom magam, és a verset tartom az irodalom csúcsának, értelmének. A próza számomra kedves játék, hobbi. Verseskönyvet régóta nem írtam. Ezért döntöttem úgy, hogy most írok egy-két év alatt egy új verseskötetet. Emellett pedig szeretném megírni Az ördög intellektuális ponyvaregényt ír című regényemet. Nem lesz nehéz megírni, mert az egész egy játékos fantazmagória. Van viszont egy óriási terv a fejemben, s annak a megvalósításához idő, nyugalom és kutatómunka szükséges. Szeretnék írni egy regénytrilógiát Janus Pannoniusról.”
Orbán János Dénes mindig nagy híve volt Janus Pannoniusnak – a titokzatos és grandiózus költőnek. 2014-ben Szőcs Géza kérte meg, hogy a Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíj ünnepségére írjon egy fantáziajátékot – költse át Janus Pannonius költeményeit. Nagyszerű ötlet volt. Néhány hónapnyi kutatómunka után hetek alatt megírta Janus Pannonius apokrif költeményeinek A költő, a ringyó és a király című kötetét. Ekkor ismerte meg még jobban Janus Pannoniust, és megfogadta, hogy megírja egy regénytrilógiában az életét.
„Nem tudom, miért nem foglalkoztatja jobban a magyar közönséget ez a szenzációs figura. A szakma megfelelően kutatta, mégsem sikerült alaposan megismertetnie az emberekkel Janus Pannoniust. Petőfit és Adyt leszámítva a legizgalmasabb alakja a magyar irodalomnak, de történelmi figuraként is elképesztő. Mátyás király birodalmának harmadik embere volt. Nagyhatalmú főúr, aki beleszólt a történelembe. Ő volt Mátyás főtanácsosa, a titkosszolgálat vezetője, és az államkincstárt is ő kezelte. Amikor eltávolodtak egymástól – Mátyás és Janus Pannonius –, majdnem letaszította a trónról. Árulást követett el, és egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült neki teljesen más irányba terelnie a magyar történelmet. Janus Pannoniusnál – aki a magyar szellemet öntötte versekbe – izgalmasabb költői-történelmi figurát nem találni. A regény megírása rengeteg kutatómunkát igényel, csak a levéltári anyag több ezer latinul írt oldal. Azt mind át kellene nézni.”
Azt olvastam, hogy forgatókönyvet is írna ebből a történetből – mondom –, mire rávágja, hogy igen, azt is írna, de az sokkal egyszerűbb, mint a regény. A költő és a király – valami ehhez hasonló címe lenne a legalább 3 évados filmsorozatnak. És legalább olyan izgalmas lenne, mint a Borgiák, amely egy történelmi alapokra épülő ír–kanadai–magyar televíziós sorozat volt.
„Zseniális sorozat volt, és egy része itt forgott Magyarországon. Ráadásul csaknem ugyanabban a korban játszódik. Vagyis megvan mindenünk hozzá, le is tudnánk forgatni. Szigetszentmiklóson az Emese parkban ott van szinte minden, ami szükséges.”
Még sokat beszélgetünk Mátyásról és Janus Pannoniusról – teljesen lázba jött a témától, elmondta, hogy Mátyás igazságos királylegendáriuma hamis, nem járkált ő álruhában a nép között, nem is engedte volna a protokoll, hogy úgy csatangoljon bármerre az országban. „Akkor is volt TEK, csak ugye másként hívták” – nevet, most már nevet, aztán még hozzáteszi, hogy Mátyás azért mindenképpen politikai lángelme volt, a magyar történelem egyik nagysága, és másként nézne ki ma a térkép, ha megfelelőképpen gondoskodott volna az utódlásról. „De ez már csak egy játék, hogy mi lett volna, ha...”

Elbúcsúzunk. Este kinyitottam a könyvet, amit kaptam tőle – Véres képeslap Erdélyből, ez a címe. Elolvastam. Néhány óra alatt. Nem lehet letenni. Eszembe sem jutott, hogy éjjel gondosan elhelyezzem a lapok között a könyvjelzőt, és azt gondoljam, majd holnap folytatom. Nem. Mert néha könnyeztem a nevetéstől, olykor borzongtam a mondataitól, és sodort a történet, mindenképpen tudni akartam a végét. És már azt is tudom, hogy mi az a mándruc.