Az egyetemek és a katedrapolitizálás

2018.12.05. 08:56

A tudományt azonban mindig is a „bábeli torony építésének” heroikus erőfeszítése ösztönözte. Kísérlet a jelentés és a tudás gazdagítására, egy időben pedig annak stabilizálására. Nem véletlenül a matematika minden tudomány példaképe.

A posztmodern mozgalom sem több tehát, mint egy régi kulturális toposz újrafelfedezése. Politikai felhasználásával azonban kétségbe vonható a tudomány tekintélye, a Weber által még ünnepelt tudományos „igazság”, és vele az egyetem legitimitása.

A posztmodern stratégia másik fő eleme színtisztán politikai. A szellemi forradalom talaján megszülető újbaloldali, progresszív mozgalmak bálványa a francia filozófus: Michel Foucault. Foucault az új Marx. Elemzései nyomán a katedrapolitika gerillaharcosai nem kizárólag az emberi tudás és a nyelv esetlegességéről beszélnek, hanem azt állítják, hogy minden diskurzus hatalom, ami bizonyos csoportok számára privilégiumokat garantál, másokat pedig alárendel. Az újbaloldali progresszív mozgalmak külön érdekessége, hogy ha a társadalmi antagonizmusok felszámolásáról és új hegemóniák és dominanciák kialakításának lehetőségéről van szó, akkor a progresszív „tudósok” egyáltalán nem finnyásak. Az általuk náciként értékelt Carl Schmitt egy sor baloldali gondolkodót inspirál a társadalmi forradalom újragondolásában, netán kivitelezésében (Chantal Mouffe, Ernesto Laclau). A lényeg az antagonizmusok, a nem igazolható aszimmetriák felszámolása.

Így kerül be a humántudomány vitáiba a heteroszexuális fehér férfi privilegizált pozíciójának kérdése, vagy a „patriarchális társadalom” elleni küzdelem. Így válik az egyetemeken legitim követeléssé a „dead white men”, azaz a halott fehér férfiak intellektuális tradíciójának „leváltása” – multikulturális értelemben – diverzifikáltabb kánonra.

A hatalom a posztmodern teóriák szerint ugyanis nemcsak katonai, rendőri vagy intézményi erővel támad, hanem a nyelvi kontroll totalitárius eszközeivel, ahogy azt a Magyarországon is népszerű George Orwell 1984 című regénye kiválóan demonstrálja. Meghatározza, hogy mi az, ami elgondolható, és mi az, ami nem. Kinek hol a helye a világban. Ez az előfeltevés lesz aztán a legkülönbözőbb kisebbségi csoportok (melegek, transzneműek, afroamerikaiak stb.) politikai küzdelmeinek kiindulópontja – függetlenül attól, hogy a tudomány állításai mellé senki sem állít titkosrendőröket vagy besúgókat, szemben a valóban totalitárius társadalmakkal, mint amit mi, magyarok éltünk át a „szovjet barátság” ideje alatt.

Ha már totalitarizmus. A társadalmi utópiák, a társadalmi egyenlősítés programja mint „tudományos igazság”, a baloldali, progresszív „tudományfelfogás” nem esetleges, hanem lényegi velejárója. Kezdődött Marxszal. Majd a tudományos szocializmus programját felváltotta a hazai marxisták körében is a társadalmi egyenlősítés liberális programja. Ekkor John Rawls igazságosságelmélete és az egalitárius liberalizmus volt a hívószó, a kommunizmus szerkezeti helyét a liberális demokrácia vette át. Most pedig itt a gender studies. A hívószó ismét az egyenlőség. A cél az egyenlőség megvalósítása. Csakhogy az egyenlőtlenségek által jellemzett világban utat törni az egyenlőség eszméjének és ideájának, az nem a tudomány, hanem a politika programja. A tudomány megismer, a politika megváltoztat. Ha a tudomány feladata a világ megváltoztatása lesz, akkor megfordulnak az előjelek: a tudósból agitátor, aktivista, Weber kifejezésével élve demagóg és próféta lesz.

Ez a folyamat egészen abszurd következményekkel jár.

Idén novemberben a Twitter (gyűlöletbeszédre hivatkozva) felfüggesztette Meghan Murphy (egyébként baloldali) kommentátor accountját a következő tweet miatt: „Men aren't women.”, illetve „What is the difference between a man and a transwoman?”

Azaz: „A férfiak nem nők. Mi a különbség egy férfi és egy transznemű nő között?” A Twitter szerint Murphy itt azt a kommunikációs „bűnt” követi el, hogy nem ismeri el a transzneműek jogát ahhoz, hogy biológiai nemüktől függetlenül annak gondolják magukat, aminek akarják.

Más szemszögből nézve Murphy csak egy olyan tudományos evidenciát fogalmaz meg, mint amilyen például az az állítás, hogy a víziló emlős, és nem hüllő. El kell-e ismernünk a vízilovak jogát arra, hogy hüllőként definiálják magukat? Ez nem tudományos, hanem politikai kérdés, akármilyen abszurd is. Ha azonban politikai állítások segítségével felfüggesztjük a tudományos diskurzus autonómiáját, és azt mondjuk, hogy az emlős és a hüllő közötti különbségtétel nem megismerést célzó fogalmi elhatárolás, csak azt a célt szolgálja, hogy korlátozza a vízilovakat abban, hogy hüllőként is élhessék az életüket, akkor a gyereket is kiöntjük a vízzel együtt. Azaz idézőjelbe tesszük magát a tudományt.

Ezt teszi például a gender studies. Persze a „nature” vagy „nurture” klasszikus vitájában nincs semmi új, sőt semmi tudománytalan. Férfinak vagy nőnek lenni minden kultúrában többet jelent a kromoszómák által programozott biológiai realitásnál. Ettől azonban a genetikának vagy az orvostudománynak minden legitim indoka megvan arra, hogy használja a férfi és a nő közötti rendes fogalmi elhatárolást.

Némi optimizmusra adhat okot, hogy a posztmodern valójában nem semmisíti meg a tudományt, hiszen akkor a megismerés legalább ilyen erős alternatíváját kellene kínálnia. Csak gúnyt űz belőle. Diszkreditálja és politikára cseréli.

De van-e elég ereje a tudománynak, hogy megvédje magát, saját határait, előfeltevéseit, belső igazságát, normáit, módszertanát és végső soron a tudomány művelésének ethoszát? Mert nemcsak az a feladat, hogy a tudomány és az egyetemek megvédjék magukat a politika szükségképpen (természetéből következő) beavatkozó, totalizáló, saját szempontjait érvényesíteni akaró befolyásától, hanem az az igazi kihívás, hogy lesz-e még egyetem? Megőrizhető-e a tudományos igazságra törekvés ethosza a katedrát elfoglaló próféták és demagógok egyre nyíltabb és gátlástalanabb expanziójától?

Egy világos választási helyzet előtt állunk: vagy kitartunk a tudomány autonómiája, az igazságkeresés ethosza mellett a maga esetlegességeivel és korlátaival együtt, vállalva, hogy a tükörbe tudunk nézni, vagy marad az őszintétlenség: a tudomány zászlaja mögé bújva próféták és demagógok özönlik el a katedrákat.

A tudomány az ideák, fogalmak, elméletek és empirikus módszerek autonóm, versengő „piactere”, ahol mi, emberek, olyan tudást próbálunk létrehozni, amely a lehetőségekhez mérten stabil és továbbadható. A tudomány csak akkor hasznos, ha megőrzi ezt az autonómiát, megmarad olyan piactérnek, ahol szembenézhetünk a számunkra (politikai pozíciónkra, világnézetünkre tekintve) kényelmetlen tényekkel, és mindenki hajlandó állításait mérlegre tenni, illetve feláldozni, ha nem tudja azt megfelelő módszerekkel, vagy következetes érveléssel igazolni a közösség többi tagja előtt.

A katedrapolitizáló tanárok és az új posztmodern „diszciplínák” nem felelnek meg ennek. Nem valók az egyetemre, amennyiben az egyetem továbbra is a tudomány helye. A posztmodern mozgalomnak igaza van akkor, amikor rámutat az emberi tudás és nyelv tökéletlenségére, az emberi alapállapot fundamentális bizonytalanságára, de ebből nem következik az, hogy van a tudománynál jobb módszerünk a megismerésre. Vagy hogy bármi észszerű indokunk lenne arra, hogy a tudományt lecseréljük politikai diskurzusokra.

Fontos tisztázni tehát, hogy teljesen eltérő okból gondoljuk azt, hogy a politika nem való a katedrára, mint azok, akik szerint a politika valamilyen módon „beszennyezi” a fiatalok lelkét, veszélyes s a többi. Ez egy népszerű baloldali közhely, ami többnyire akkor kerül elő, amikor jobboldali vagy annak vélt előadókat próbálnak kitiltani az intézmények területéről, pontosabban az oktatási tevékenységtől független egyetemi rendezvényekről.

Nem arról van szó, hogy a politika, a politikai vita egyáltalán nem való az egyetem területére, hogy ne lehetne vagy kellene politikai vitákat rendezni az oktatási tevékenységen kívül, amikor a hallgatóság nincs kitéve annak, hogy ellenvéleménye, politikai nézetei miatt egyetemi előmenetele is veszélybe kerülhet. Az egyetem ugyanis az élet egészének perspektívájából egyfajta „luxus”. Privilegizált hely, ami tereivel a beszédmódok, érvek és gondolatok máshol nem látott, „szabadpiacát" hozza létre, ahol az egyetemi hallgató kötetlenül inspirálódhat és választhat. Ide tartozik az egyetemen rendezett politikai viták intézménye is. Ezt azonban lényegi módon meg kell különböztetni az egyetem olyan szervezeti helyeitől, ahol fennáll az aszimmetria, ahol a tanár beszél, és a hallgatóknak nincs szava. Így értjük, hogy a politika a katedrára nem való, azaz a tudományba és annak átadásába.

Jogosan merül fel a tudomány és a politika elhatárolásának problémájakor az állam szerepének kérdése. A XX. században ugyanis éppen az állam érzett arra késztetést, hogy megteremtse a maga ideológiavezérelt tudományát (lásd „tudományos szocializmus”), ahogy ma erre, a globalizáció idején, inkább politikai mozgalmak, aktivisták hálózatai törekednek. Szabályozhatja-e az állam a tudományt, az egyetemet? A válasz erre mégis határozottan igen, a tudomány autonómiája ugyanis éppen azért létezik, mert az állam annak feltételeit megteremti és garantálja.

Az autonómia nem „szakrális” érték, hanem annak gyakorlati felismerése, hogy a tudományos piac akkor tud a leghatékonyabban működni, ha engedjük, hogy saját módszertanának és igazságainak, illetve saját versengésének logikája mentén termelje a tudást. Ez az állam érdeke is, amennyiben a közjóra törekszik.

De mint minden piac, az ideák és tudományos diskurzusok piaca is működhet diszfunkcionálisan. Így az állam szabályzó céllal, akár be is avatkozhat a folyamatba. Ilyen beavatkozás bizonyos módszerek, kísérletek tiltása (állat- és emberkísérletek), társadalomra veszélyes eredmények felhasználásának szabályozása s a többi. Ezek externális kockázatai a tudományos piacnak. Vannak azonban olyan kockázatok is, amelyek a piac belső működését veszélyeztetik.

Ez a politika beszüremkedése. Amikor a politika és az ideológia beszüremkedik a tudományos piacra, az mindig az ismeretek versenyének korlátozásával jár, és megbénítja a tudományt. Ez történik ma a humántudományok esetében. A gender studies, a whiteness studies, a feminizmus stb. nem tudomány, hanem politikai argumentáció, ami legitim gyakorlat, de Weber szavaival élve, az utcára valók, nem pedig a katedrára.

A tudományban tehát nincs helye a politikának. A tudomány nem jobb- vagy baloldali. Se egyiknek, se másiknak nincs helye a katedrán. Aki ezt nem érti, az nem való a katedrára. S ezen a ponton keletkezik az egyetemek saját autonómiájukért viselt felelőssége. Az egyetemeknek is őrködniük kell, hogy ez így legyen.

G. Fodor Gábor, a Századvég elnöke és a 888.hu főszerkesztője és Fűrész Gábor, szociológus írása.

Előző
  • 1
  • 2
Következő