Az élet utat tör - Interjú Böjte Csabával

25 éves Európa egyik legsikeresebb gyermekmentő programja, Böjte Csaba ferences szerzetes találmánya. Mára 6000 gyermek él, tanul a Dévai Szent Ferenc Alapítvány több mint 70 bentlakó- és napközis otthonában szerte a Kárpát-medencében. Minden Déváról, Dél-Erdélyből indult, ahol az utolsó utáni pillanatban kapott erőre a magyarság. A titkoknak jártunk utána. Úti riport a Bánáttól a Zsil völgyéig és vissza a Partiumig, és exkluzív interjú Böjte Csabával.

Lugos nem egy metropolisz a déli végeken, de itt ér véget az autópálya Budapest és az európai sztrádák felöl. Eltévedni sem nehéz Déva felé. Nekünk sikerült.

Egy helybéli útba igazít, merre az irány.

Nincsen messze, de rossz kanyart vettek. Úgy hatvan kilométer az út. De miért nem maradnak? Itt született Kurtág György, aki sokra vitte

– mondja az útbaigazító, aki maradéka az itt élő magyaroknak, és kiönti a bánatát.

A legtöbb magyarországi Várad (Nagyvárad – a szerk.) felől megy Erdélybe, itt csak néha bukkannak fel, pedig mi is vagyunk még valamennyien

Szorongatja a kezünk, nekünk meg a szívünket a helyzet, de megyünk, mert várnak, és otthagyjuk ezt az árva Lugost mindenestül.

A határon vagyunk, de nem ott, ahol már elszedték az igazolványt, útlevelet, hanem Erdély határán.

Hátunk mögött a Bánát, a síkvidék. Lugos, ahol Kurtág György először látta a napot; és Temesvár, ahol a kávéfőzés mesterének emeltek házat. Illy Ferencnek, aki temesvári diákból lett az első presszógép megépítője, és ma is az utódainak fizet minden komolyabb kávéházhálózat szerte a világon a technológiáért. Ezt már Marosillyén tudjuk meg, ahol az útszéli kocsmában melegszik minden tranzitáló, kamionostól a médiamunkásig. A pultos kajánul mondja, higgyem el, eredeti Illyt szolgálunk fel.
Indulunk, a zacc még a torkunkban, és csak morfondírozunk, mit vesztett el Magyarország. A sofőrünk szerint, amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad.

A történelmi Erdélyben járunk már.

A forgalom nem csitul. Rohanó autósok, kiürülő falvak mellett mi is suhanunk Dévára.

Péter bácsi, a nyugdíjas focista fogad, aki még az első ligában is játszott, amikor Hunyad megye központjában, Déván nagyon ment az élet.

Ez az egész vidék a bányákból élt, keménykötésű népek jártak a meccseinkre. Amikor a fizetésnap és a meccs egybeesett, még a szekusoknak is szakadt a gatyamadzag.

Péter bácsi kalauzol a ferences kolostorig. Szerinte ez egy kegyhely, mert innen kezdődött Dél-Erdélyben a magyar újjászületés.

Itt az elmúlt évszázadokban nemcsak szorították, hanem irtották is a magyart, elég csak, ha azt mondom, hogy 1848-49-ben ezreket gyilkoltak, szinte kéjesen

– taglalja Péter bácsi, aki úgy veszi a kanyarokat a Dáciával, hogy Niki Lauda is becsukott szemmel imádkozna.

Figyeljen ide, ha nincs ez a katolikus Böjte, akkor végleg lehúzhatta volna a redőnyt az itteni magyarság. Ezt úgy vegye, hogy én református vagyok

– mondja, és kitessékel a járgányból. Megérkeztünk. Előttünk a Magyarok Nagyasszonya Gyermekvédelmi Központ, ami a kolostor és a körülötte kialakított épületek összességének az elnevezése.

A kolostorra merőleges utcából jól látszik a hegyre épített, mostanság kivilágított vár, amit sok véka aranyért, ezüstért és egy asszony áldozatából építettek.

Fotó: Ricz Richárd

A környéket lakótelepnek mondaná az egyszeri anyaországi turista, de itt blokknak hívják azokat az épületeket, amelyeket a kommunista rezsimek húztak fel, hogy jól átalakíthassák a népesség összetételét.

Az Erdélyen kívülről hozott betelepített románoknak épült blokkházakból vásárolt meg többet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány.

A lakásokban 7-8 gyermek él nevelőszülőkkel. Valamennyi épület a kolostor közelében van, így a gyerekeknek nem kell sokat baktatni, ha a templomba készülnek. Néhány méterrel odébb egy volt szolgáltató házat is megvásárolt az alapítvány, itt van az étkezde, ahol naponta több száz gyerek, a nevelőik, és az egyre nagyobb számban érkező vendégsereg is megkapja a napi betevőt, legalább háromszor.

Palkó Cecilia, a dévai központ vezetője ecseteli, hogy

itt dobog az alapítvány szíve,

és zajlik az az éjjel-nappali szervezőmunka, amivel életben lehet tartani az immár 25 éve a gyermekmentő missziót.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány ugyanis nagyot nőtt.

Több mint 70 bentlakóotthonban és délutáni napköziben majd 6000 gyermek él, tanul, emberesedik. Erdélyben, Partiumban, Délvidéken, az anyaországban, de még a Kárpátokon túl, Moldvában is van ház. Alkalmazottak, nevelők, önkéntesek százai szorgoskodnak, hogy kiművelt, életre való gyermekek léphessen a nagybetűs élet ösvényeire.

Két szabály van: aki ide kerül, magyarul tanul, és római katolikus életet követ. Nincs mese: akár magyar, román vagy cigány a gyermek, ezt tartania kell. És ezt tudják a szülők, hozzátartozók is, akik többnyire végső keserűségükben vagy az alapítvány jó híre miatt kopogtatnak Csaba testvérnél.

Mert a nyomor szülte Böjte Csaba ferences szerzetes, pap gondolatát 1993-ban, hogy létrehozza Európa egyik legsikeresebb gyermekmentő programját. A kommunizmus összeomlásával olyan drámai gyorsasággal omlott össze a társadalmi rend, hogy a családok egy része magára hagyta a gyermekeit. Sokszor koldulásra, tolvajlásra biztatva az alig 5-6 éves kicsiket.

Böjte Csaba ifjúsági lelkészi megbízatással érkezett Dévára, amikor az állam visszaadta a ferences rendnek a romos kolostort.

Életet lehelt a romlásba

– ezt már az egyik nevelő mondja, aki magyarországi önkéntes, és néhány hétre akart kiszakadni Pest-Buda zavaros világából.

Diplomás vagyok, jól keresek, de amit itt találtam az egy életre kísér. Lehet, hogy Erdélybe költözöm

– mondja, miközben terelgeti a gyerekeket, és int, hogy viszlát, dolga van. Nem is zavarjuk.

Üzenet jön, hogy hoppon maradtunk. Csaba testvér rója az útját, nem ér ide. Üzente, hogy találkozzunk Nagyszalontán, de előtte nézzünk be Petrozsényba.

Petrozsényba? – vakarja a fejét sofőrünk, de mindenki mosolyog körülöttünk, és biztat, nincsen messze, úgy 80 kilométer. De itt a hegyek között, az felér 150-nel.

Ez van. Alvás a kolostor vendégházában, ahol száll a csend. Reggel kacsintás a várra, és lendület Petrozsény felé.

A város a déli Kárpátok talán legvéresebb helyén, a Zsil völgyében fekszik. Egyszerre gyönyörű és borzalmas.

Az a szó, hogy végvár, itt nyer jelentést.

Mert voltak itt még magyarok, szászok, zsidók valamikor, úgy száz éve, de az első világégés kilúgozott mindenkit. Nem messze a Retyezát nemzeti park, az egyik utolsó menedéke az európai bölényeknek. Kicsivel odébb a kontinens legvarázslatosabb autóútja, a Transzfogaras, ahová autós és motoros klubok zarándokolnak májustól októberig, mert azután lezárják. Sok a lavina.

Mi célirányosra vesszük a figurát. Petrozsény, leánykori nevén Kővár, bányavidék. Itt dolgozott vájárként Böjte Csaba.

A település és a környék magán viseli a XX. század összes sebét. Az egykori hangulatos kisváros utcáiból néhány maradt, a többit ledózerolták, helyükre blokkok, lakótelepek épültek, hogy legyen hol lakni a föld mélyét kitermelő munkásságnak.

A bányák többsége azonban 1990-től bezárt, ezért nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi holdbéli táj született.

A '90-es évek elején itt kinyíltak a pokol kapui.

Koldulni sem nagyon volt kitől.

Pedig

Petrozsény és a teljes Zsil-völgy a magyar történelem szebb lapjaira való.

Itt verték vissza 1916-ban az Erdélyre törő román csapatokat, és itt pihen annak a szónak az értelme, hogy önkéntes.

Ugyanis 1916-ban, amikor a román betörés megkezdődött, sok ezer férfi önkéntesként indult a Zsil völgyébe. A pesti könyvelő letette a tollat, a kifutólegény csókot intett kedvesének, és együtt mentek a csatába.

Sok ezer orosz, német, román és magyar baka és önkéntes közös temetője a Zsil völgye.

Böjte Csaba a petrozsényi gyerekekkel Gillemot Ferenc sírjánál

Közöttük nyugszik az első magyar labdarúgó-válogatott játékosa, edzője, szövetségi kapitánya Gillemot Ferenc, akiről méltóan csak Böjte Csaba és petrozsényi házának gyermekei emlékeztek meg 2016-ban, amikor a 100 éves évfordulón a teljes gyermeksereg útra kelt, és bejárta a hősi halottak ösvényeit, hogy a katonai temetőben virágokkal, imádsággal emlékezzen azokra, akik odaadták életüket azért az apróságért, amit hazának hívunk.

Petrozsényban a Jézus Szíve Gyermekotthon melengető, vidám hely. A blokkok között áll a magas kolostorépület, ami belülről is csak hegymászóknak javasolt egy bejáráson. Ez itt a magyarság és a jókedvű gyermekszeretet bástyája.

A nagyszalontai gyermekotthon lakóinak előadása Fotó: Ricz Richárd

A felső szintről csodálatos panoráma a Kárpátokra és némi szorongás, mert úgy körbeépítették, hogy ha nem lenne itt majd' 100 mosolygós gyermek, fojtogató is lehetne az élmény.

De itt van az a sok mosolygós gyermek, és a házigazgató, Lönhard Andrea és férje, Guszti, akik bearanyozzák Petrozsényt.

– Nagyon szépen élünk, és szeretünk is itt lenni, pedig eleinte nehéz volt. Messze az otthontól – vág bele Andrea, miközben hellyel kínál. Kiderül, hogy mindketten a Székelyföldről jöttek, Gyergyószentmiklósról. Guszti az ottani Böjte-házban cseperedett. Az ismerkedésük olyan jól sikerült, hogy egy életre szövetséget kötöttek. Andrea pedagógus, így nem ismeretlen feladat neki a gyermekek nevelése, de a ház igazgatása Guszti nélkül döcögne.

Csaba atya házaiban sok helyen áll így a világ. Házaspárok irányítják a munkát. Amit kicsiben otthon csinálnak, azt munkálják nagyban.

Szikrázó napsütésben, de vagy mínusz tíz fokban indulunk. Petrozsénybe, a Zsil völgyébe biztos visszajövök – fogadkozik a sofőr, de már nyomja is a gázt, mert Nagyszalonta több száz kilométer, úgyhogy kapkodás nélkül legalább négy óra.

Hegyen-völgyön zakatolunk. Elsuhan Erdély, és újra a síkvidéken fogyasztjuk a kilométereket. Ez már a Partium. Latin szó, magyarul azt jelenti „részek”.

Volt, hogy az erdélyi fejedelmek uralkodtak itt, volt, hogy senki, mindenesetre mindig a magyar Alföld része volt, és marad,

de Trianonban a mai Romániának ítélték, mindenestül. Főképpen azért, mert jómódú mező- és polgárvárosai (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Nagyszalonta, Kőröskisjenő, Arad) és vasútvonalai gazdasági, stratégiai haszonnal kecsegtették a területéhes román eliteket.

Aradnál köd fogad. Nem is oszlik. Úgy érünk Arany János városába, hogy a sofőr morcos, mert ígértem, megnézzük Nagyszalontán a Csonka tornyot. De késtünk, és sötét meg tejfölköd van, úgyhogy irány a régi magyar huszárlaktanya, itt rendezkedett be a Béke Királynője Gyermekotthont.

Leparkolunk. Egymástól 50-100 méterre egyforma sátortetős épületek ködös körvonalai. Hogy legénységi vagy tiszti házak voltak nincs idő gondolkodni, mert szó szerint a semmiből felbukkan egy csuhás alak körvonala. A sofőr még annyit kiejt a száján, hogy „ezt nem hiszem el”.

Ott áll előttünk Böjte Csaba, ferences viseletben.

– Örvendek, hogy megjöttetek, menjünk, mert lassan kezdődik a jótékonysági est, aztán leülünk – nógatja kissé fáradt csapatunk.

Böjte Csaba előadása Nagyszalontán

Beül hozzánk, és navigál, hogy megtaláljuk a szalontai jótékonysági eseménynek otthont adó épületet.
A sportcsarnok méretű házban több száz ember, még a karzaton is lógnak a vendégek.

Kézről kézre adják a testvért.

Hátrébb húzódnánk, de gyorsan jön az ukáz egy fiatal lánytól: „Maguk vendégek, tessenek leülni.”

A békéscsabai látogatók, támogatók asztalánál találjuk magunk. Összemosolygunk, mert az etikett táblán annyi áll „csabai vendégek”, de elsőre úgy olvastuk: „Csaba vendégei”.

Az est hosszú, de ritmusos. Itt van a Szalonta és környéke magyarjainak színe-java. Mindenki mondja a színpadról, hogy milyen nagyszerű, amit a gyermekmentésben cselekszik 25 éve Böjte Csaba, és milyen jó, hogy Nagyszalontán is van kinek jó szívvel adni.

16 ezer euró gyűlt össze, meg egy maradandó élmény minden résztvevőnek.

– Na látják, az élet utat tör – tesz ki minket az ajtón az éjszakába egy kisasszony, és mondja, hogy rosszat ne írjunk, legyen a szemünk előtt Arany János.

Ahogy kilépünk, valaki vállon fog, és annyit mond: Gyertek, menjünk a házba, beszélgessünk.

A következő oldalon olvashatják interjúnkat Böjte Csaba Atyával. A régi ismeretség miatt készült tegeződve az interjú.