Schmidt Mária: Ma is léteznek kommunista gyökerű pártok Európában

2019.02.25. 19:10

Schmidt Mária ma a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott megemlékezésen szólalt fel a Terror Háza Múzeumban. A teljes beszéd a Látószög blogon olvasható. Ennek átiratát olvashatja alább.

Elkeserítő, reménytelennek tűnő állapot, hogy halottak, a szabadságuktól megfosztottak milliói, megalázottak és megszomorítottak százmillióinak dokumentált sorstörténete ellenére ma is léteznek kommunista gyökerű pártok Európában. Pontosítok! Nem egyszerűen léteznek, hanem a törvények által igazolt résztvevői az európai uniós közéletnek, például többek között Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában és Svédországban is. Most, 2019-ben az a helyzet, hogy az Európai Bizottság elnöke nem veszíti el azonnal az állását, ha Marx-szobrot avat Németországban, ahol mellesleg ünnepi megemlékezést tartottak Európa marxistái. Ez az a Németország, amelynek fővárosát a kommunisták nem is olyan régen fallal választották ketté, no, nem azért, hogy megvédjék a fal mögött élő polgárokat, hanem azért, hogy megakadályozzák reményt vesztett menekülésüket!

Emlékezzünk: egy párt, egy irány, egyetlen világmagyarázat. Kivégzőosztagok, munkatáborok, málenkij robot, titkos besúgói hálózat, kínzás, a gondolat- és a sajtószabadság teljes hiánya, az egyházak üldözése! Több ezer kilométeres Vasfüggöny és lőparancs, politikai foglyok, osztályharcos tanítás, már az óvodában kezdődő idomítás, indoktrináció. Tervgazdálkodás és a hiánycikkek állandósága, négyévenkénti szavazások az igazi választás legcsekélyebb lehetősége nélkül. Demokrácia helyett népi demokrácia, azaz diktatúra. Szűnni nem akaró vastaps, reménytelenség, félelem, szürkeség, öngyilkosság. Gulag, Katyn, Recsk, Kistarcsa, Tiszalök, Hortobágy, Andrássy út 60., Berlin-Hohenschönhausen, Ljubjanka ̶ Sötétség délben, Állatfarm, 1984. Csak azért éltük túl, mert Franz Kafkát idézve: van bennünk valami elpusztíthatatlan. A szabadság vágya, a hit, az ősök szeretete, a hagyomány, a kultúra tisztelete, a nemzeti közösség megtartó ereje, a megmaradás, a túlélés akarása. Az az elpusztíthatatlan képesség, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között.

Nem volt könnyű!

Schmidt Mária beszédet mond a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott megemlékezésen a Terror Háza MúzeumbanForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Honfitársaim!

A kommunizmus hazugsága alig hetven év alatt világszerte százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel próbálta elhazudni és leplezni valódi természetét. Rögzítsük tehát: a kommunizmus – hasonlóan megvetett kistestvéréhez, a nemzetiszocializmushoz – legálissá és hétköznapi gyakorlattá tette az emberek megbélyegzését, kirekesztését, kínzását és meggyilkolását. A politikai ellenfeleket előbb karanténba zárta, aztán felszámolta politikai képviseletüket, vagyis pártjaikat, mert a kommunizmus hazugsága kizárólagosságot követelt magának! Az emberi közösség tagjait „hívőkre” és alsóbbrendű „hitetlenekre” osztotta. A választópolgárokat ostobának és átnevelendőnek tekintette. Akik pedig nyilvánosan megtagadták a kommunista „hitet”, azokat eretneknek nyilvánította. Rájuk halál várt, jéghideg számkivetettség vagy börtön, az a bizonyos „sorstalanság”, ami a diktatúrák jellemzője.

Épp harminc éve omlott össze a kommunista hazugságok kártyavára. Nem magától. Mi romboltuk le. Az áldozatok milliói mellett nekünk hőseink, mártírjaink is vannak!

Annál elkeserítőbb, kedves Barátaim, hogy most az Európai Unió és a világ mindenkori kommunistái csuklóztatni akarnak bennünket, az egykori szocialista országok viharedzett polgárait! Azzal vádolnak bennünket, hogy nem vagyunk elég demokratikusak (nekik), nem értjük a szabadság lényegét, hogy kirekesztők, homofóbok vagyunk, és persze rasszisták, hogy nem tiszteljük a sokszínűséget, az európai értékeket. Azokat az értékeket, amiket ők annak tartanak, és amiknek az elismerését tőlünk is megkövetelnék. Miközben azokat az értékeket, amelyek nekünk drágák és fontosak, semmibe veszik.

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Honfitársaim!

Azt ígértem, nem fogok köntörfalazni. Leszögezem tehát: az a demokráciafelfogás, amely tárgyalópartnernek tekinti a tömeggyilkosok szellemi utódait, és beengedi őket a népfelség tereibe, amely legyint a kommunizmus áldozataira és az ellenállás hőseire, amely ma is egy általa diktált igazság kizárólagos birtokosának tekinti magát, nekünk semmit sem jelent! Ezt a gondolkodást ismerjük, sőt, Bereményi Géza szavaival: ki is merjük már mondani, hogy rég kiismertük. Ezt a gondolkodást nem egyszerűen visszautasítjuk, de képviselőit gondolatban oda helyezzük, ahová valók! A történelem szemétdombjára. Nem tehetünk másképp. Tartozunk ezzel az áldozatok, a vértanúk, a hősök emlékének és persze magunknak.

Barátaim!

Én még emlékszem arra a boldogságra, amikor 1988-ban és 1989-ben tízezrek, majd százezrek vonultak az utcára. Ott voltam. Szabadságot akartunk, szabad döntést a saját sorsunkról. Soha nem akartunk a szovjet birodalom polgárai lenni, nem akartunk szovjet típusú emberré átnevelődni. Szabadon akartunk gondolkodni, beszélgetni, vitatkozni. És persze utazni, világot is látni, jól élni. Ki akartunk szabadulni az „egyetlen igaz kommunista hit” börtönéből, amelyet nálunk akkor már évtizedek óta szinte senki sem vett komolyan. Micsoda hónapok voltak! A romániai falurombolás elleni vagy a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések, aztán Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése! Igen, és az a beszéd, amelyet egy huszonöt éves fiatalember tartott ott! Még a bátrak közül is sokan behúzták a nyakukat. Ruszkik haza! Szabad választások! Az '56-os magyar forradalom és szabadságharc szelleme tért vissza! Ezúttal pedig győzött is. Itt járt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, az idősebbik George Bush, és a kitartó orkánban széttépte a beszédét! Boldogság volt.

Trócsányi László igazságügyi miniszter és Schmidt MáriaForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

1989 novemberében aztán ledőlt a Berlini fal, százezrek táncoltak az utcákon, ölelkeztek, sírtak, egy év múlva egyesült a kettéosztott Németország. Az is boldogság volt. Harminc éve történt, de még ma is libabőrös leszek. Azt akartuk, hogy Európa, a világnak ez a számunkra legkedvesebb helye végre egyesüljön, hogy hagyja maga mögött a keserű huszadik századot. A valamikori Boldog Békeidők visszatérését reméltük, és azt, hogy az egyesítés révén Európa újra a csúcsra tör. Úgy éreztük, minden lehetséges, és hogy érdemeinket a szabad világ méltányolja majd.

Az elképesztő kommunista erőszakhoz képest az átalakulás majdnem vértelen volt, amit sokan – azt hiszem, méltán – a polgárok nemeslelkűségének tulajdonítottak. Tudom, hogy ezt követően nálunk nem volt sem történelmi igazságtétel, sem jóvátétel, amit én a kezdetektől hibának tartottam, de azt, hogy ennek mekkora lesz az ára, arra csak most kezdünk rádöbbenni. Azt az árat fizetjük ugyanis, hogy a kommunisták teret kaptak a demokratikussá vált hazai közéletben, és ezt az árat fizetjük akkor is, amikor képviselőink az európai politikában olyan nyugati politikussokkal kényszerülnek egy asztalhoz ülni, akik nem egyszerűen tagadják a kommunizmus bűneit, hanem a kommunizmushoz kísértetiesen hasonlító eszmerendszerrel és módszerekkel igyekeznek egyneműsíteni Európa polgárait. Éles töltények helyett ugyan gumilövedéket használnak, a velük egyet nem értőket pedig előbb megbélyegzik, majd a szolgálatukba állított törvényekkel igyekeznek kiszorítani őket a közéletből. Ha kínzás és kivégzés nincs is már, letartóztatások azért vannak, miközben a sajtóból egyre inkább eltűnik a sokszínűség, főleg Nyugaton, ahol a szavazások eredményét sem tisztelik már. Ha ugyanis az eredmény nem az érdekeiknek megfelelően alakul, akkor vagy figyelmen kívül hagyják, vagy újabb szavazást követelnek.

Tisztelt Honfitársaim!

Nem jóslás, amit állítok! De kelet-európai polgártársainkkal együtt üzenhetem: nem fog menni! Mi túléltük a kommunizmust, és Kertész Imre bölcsessége nyomán a „mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudásra” tettünk szert. Mi megőriztük a józan eszünket, nem is tehettünk másképp, mert ez volt a záloga a túlélésünknek! Mi fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, és magasba emeljük hőseinket. Vértanúink áldozatát pedig nem felejtjük el soha. Talán emlékeznek még, amikor ezt a múzeumot 2002 után a hatalomba visszatérő posztkommunisták át akarták nevezni. A Megbékélés házát akartak a helyébe állítani! Az volt a céljuk, hogy elmossák a határvonalat a jó és a rossz között. A diktatúra és a demokrácia között! De gyorsan visszarettentek, mert féltek az igazságtól, amely elpusztíthatatlanul ott lakik mindannyiunkban. Ha nem riadtak volna vissza – és ezt hamar felmérték – emberek százezrei gyűltek volna össze az utcákon, hogy megvédjék a múltjukat.

Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Ez az emléknap olyan, mint egy gyilkos vírus elleni oltóanyag. Magunkat és az utánunk következő nemzedékeket tesszük általa immunissá a totális diktatúrák mérge ellen. Ebben az oltóanyagban százezrek szenvedése állt össze ellenanyaggá. Ezért nem kaphat el bennünket újra a kommunista ragály. Üzenem hát innen Budapestről, van elég adagunk, hogy egész Európát kigyógyítsuk!

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK