Győzelem

2019.05.29. 15:30

Mondják, hogy a győzelmet nem kell magyarázni. Hogy ilyenkor a győztesek vicceket mesélnek, a vesztesek pedig elemeznek. Most mégis úgy érzem, szólni kell a május 26-ai EP-választás eredményéről, azon belül is kiemelten a kormánypártok győzelméről. Az egy dolog ugyanis, hogy a valóságtól rendszeresen és rugalmasan elszakadó ellenzéki oldal megpróbálja elértékteleníteni, eljelentékteleníteni a Fidesz „nem is kétharmadát”, de a jobboldalon is többekben felmerült a kérdés: „most tényleg győztünk?”. Igen, győztünk.

És lássuk akkor a tényekkel vegyes nagyképet!

A Fidesz-KDNP jelölőszervezet listája a 2019. május 26-án tartott magyarországi európai parlamenti választáson hozzávetőlegesen 1,8 millió szavazatot, a leadott voksok 52,6%-át kapta. Mielőtt rátérnénk ennek választástörténeti jelentőségére, érdemes egy lomha szempillantást vetni a tágabb politikai látképre. Nem is beszélve most a kiemelkedő részvételi arányról (43,3%, csúcs a hazai EP-szavazások tekintetében), érdemes figyelembe venni azt a tényt, hogy mindez a Fidesz-kormányzás kilencedik évében történt. Ha nem is lenne más, ha ez az 52,6% valóban „csak” egy „átlagos” eredmény volna, önmagában az, hogy egy országban a regnáló politikai erő 9 év után a szavazatok több mint felét megszerzi egy tisztán listás választáson, kiemelkedő választói bizalomról árulkodik – egy „időközi” EP-voksolást a választók ugyanis tipikusan a hatalmon lévők „büntetésére” szokták használni, protestszavazataikkal jelezve, hogy „lassan a testtel ott a kormányrúdnál!”.

Szánthó Miklós

Az eredmény, a fideszes győzelem pedig korántsem bizalmatlanságról tanúskodik: ez a bizalom az országban kialakult politikai és gazdasági stabilitásnak szól, és azt üzeni, hogy az elmúlt 9 év sokszor valóban konfliktusos, hazai és nemzetközi vitákkal, támadásokkal és ellentámadásokkal terhelt politikai teljesítményét a szavazók több mint fele értékeli. (Hozzáteszem, bár a liberálisok igyekeznek a politikát feminizálni és infantilizálni, az alapvetően egy maszkulin, konfliktusközpontú műfaj: és egyáltalán nem igaz, hogy minden agresszió rossz lenne, hiszen az agresszió azt is jelenti, hogy képesek vagyunk beleállni a küzdelmekbe, tudunk konfrontálódni, van tetterő, és van aktivitás.)

Aki pedig azzal jön, hogy a választáson otthon maradó „csendes többség” nem a kormánypártokra szavazott, az valóban parasztvakítóan populista: mindenki, aki ismeri a ’90 utáni magyar politika dinamikáját, jól tudja, hogy egy 43% feletti részvétel nemcsak az eddigi EP-választások aktivitási szintjét haladja meg, de például a ’90-es önkormányzatiét (40, illetve 26% az akkori kétfordulós rendszerben), és a szintén ekkori országgyűlési választás második fordulójának (45%), illetve a ’94-es és ’98-as önkormányzati voksolás részvételi szintjének (43, illetve 47%) közelében van. És ugye senki nem állít olyasmit, hogy az MSZP akkori domináns kormányzati és önkormányzati pozíciója – a „csendes többség” otthonmaradásából kifolyólag – illegitim lett volna? (Olyat már persze igen, hogy morális okok miatt az volt, de ez egy másik írás témája.)

A részvételi kérdéseken túllépve és rátérve magára a Fidesz-KDNP-s eredményre, először is szögezzünk le valamit. Azt, hogy zsinórban (!) ez volt a 11. (tizenegyedik) országos szavazás, melyet a jelenlegi kormánypártok megnyertek:

  • 2006, önkormányzati választások
  • 2008, „szociális népszavazás”
  • 2009, EP-választás
  • 2010, országgyűlési választás
  • 2010, önkormányzati választás
  • 2014, országgyűlési választás
  • 2014, EP-választás
  • 2014, önkormányzati választás
  • 2016, „kvótanépszavazás”
  • 2018, országgyűlési választás
  • 2019, EP-választás

Akit ez sem nyugtat meg, és azzal tamáskodik, hogy „a választók majd’ fele (47,4%-a) a kormánypártokkal szemben szavazott”, annak ajánlom figyelmébe az alábbi tényeket, melyeket természetesen a magyar politikum rendszerváltás óta meglévő polarizáltságának, megosztottságának prizmáján keresztül érdemes értelmezni. És nyilván ennek ismeretében úgy, hogy tudjuk: az a politikai teljesítmény, ami egy széles, az aktív választópolgárok közel/több mint felét egy táborba terelte, kivételes úgy idehaza, mint Európában. Tehát nézzük akkor a matematikai rögvalóságot:

  • Európai parlamenti választáson számszerűen soha ennyien nem szavaztak még egy pártlistára. A közel 1,820,000 voks felülmúlja a Fidesz 2009-es 1,632,309 szavazatszámmal elért eddigi rekordját.
  • A kormánypártok EP-képviselőinek száma a 2014-19-es ciklushoz képest eggyel, 12-ről 13-ra növekedett.
  • Országgyűlési és EP-választások szavazatszámainak – a részvétel gyökeres eltéréséből fakadóan – nincs értelme. Azt viszont látni kell, hogy a 2018-as 49,3%-os szavazati arányokhoz képest a Fidesz-KDNP listája közel 3,5%-ot javított.
  • Ekképpen a százalékos listás teljesítménye nemcsak a második legmagasabb az eddigi EP-választások tekintetében (a rekord továbbra is a Fidesz által 2009-es elért 56,4%), de a rendszerváltás óta a harmadik legmagasabb eredmény (vagy a második, amennyiben a még feldolgozandó szavazatokkal meghaladná a 2010-es országgyűlésin elért 52,7%-ot).

 Európai dimenzióban sem elhanyagolható mindemellett az eredmény:

  • A Fidesz-KDNP-t a szavazati arányok tekintetében egyedül a Máltai Munkáspárt (54,3%) előzi meg.
  • Az Európai Néppárton belül messze a Fidesz-KDNP a legnépszerűbb tagpárt, jócskán megelőzve a 34,6%-ot elérő ÖVP-t.
  • Sőt, jelenlegi 13 fős delegációjával a Fidesz az egész Európai Parlament 14. (Brexit esetén 13.) legnagyobb ereje lesz, a Néppárton belül pedig a 3. legnagyobb a képviselők számát illetően.

Akinek tehát szemernyi kétsége is lett volna, a kormányzó magyar pártszövetség minden tekintetben az EP-választás győztesének számít. Természetesen nem lehet hátradőlni, az eredményt nem szabad felül-, de alulértékelni sem. A jobboldali bázisnak ezt a „nehézséget” kell megértenie, helyén kell kezelnie az eredményt, és látnia kell azt is, hogy az összeomlóban lévő ellenzéki oldalon (újabb) átalakulás indulhat be. Az MSZP történeti vereséget könyvelt el (még 1990-ben is sikerült 10,8%-ot szerezniük); a Jobbik eldöntötte, hogy „néppártosodik” – csak a „nép” nem kér belőle; az LMP pedig, hát igen… Az egyre szűkülő tortaszelet meglévő morzsáira azonban két új, (relatíve) dinamikusnak tűnő erő, a Demokratikus Koalíció és a Momentum pályázik, az ellenzék romjain felkúszva ők igyekeznek kitűzni a „győzelmi” zászlót. Tény, mindkét párt növelte mind szavazóbázisát, mind százalékos eredményét (a DK 250 ezer, a Momentum 165 ezer új szavazót „talált”), tehát több mint jól mozgósított. Hogy az ellenzékváltás hátterében pontosan mi állhat, hogy honnan jöttek (és hova tartanak) szavazóik, még a jövő választáspolitológiai elemzéseinek feladata. Megijedni nem kell az az „új MSZP” és az „új SZDSZ” láttán, hiszen az ország politikai stabilitását aligha fenyegetik, figyelni azonban érdemes rájuk. A DK – az egyébként vállalhatatlan – „Európai Egyesült Államok” üzenetével tartalmilag egyedüliként sikeresen ellenpontozta a kormánypártok „Isten, haza, család, munka” narratíváját, a Momentum pedig belbecs híján a külcsínyre, a brandre, a dizájnra épített – hozzáteszem, ügyesen.

Viszont, hogy egy olyan politikai mikrorégióban, mint amilyen a mai ellenzék, ahol effektíve mindenki utál mindenkit – ne feledjük, az MSZP „kvázi megszűnésében” elévülhetetlen érdemei vannak például a DK vezetőjének –, hogyan fognak éhezők viadalát játszani egymással ezek a pártok az önkormányzati választást megelőzően, pontosan nem tudom, bár elképzeléseim vannak.  Az azonban sok mindent elárul a hazai ellenzék morális és politikai állapotáról, hogy a romokon magát újjáépítő vezetőjét Gyurcsány Ferencnek hívják.