A 2018-as országgyűlési választások óta az LMP történetének legnagyobb válságát éli: a párt elveszítette a két húzónevét, Szél Bernadettet és Hadházy Ákost, elmérgesedő belső küzdelmek indultak, amelyek etikai és fegyelmi eljárásokban csúcsosodtak ki, majd az európai parlamenti választásokon egyetlen mandátumot sem tudtak szerezni.
Mindezzel párhuzamosan
Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció minden korábbinál gyorsabb ütemben kezdte el kiszorítani a többi ellenzéki erőt azzal az egyértelmű céllal, hogy a baloldal kizárólagos erejévé váljon,
elszippantva az összeomlás szélén álló formációk támogatóit. A volt miniszterelnök politikai eszköztára változatos: nem riad vissza korábbi szövetségesei elárulásától (elég például Karácsony Gergely esetére gondolni), valamint nem áll távol tőle az sem, hogy olyan „együttműködési” paktumokat erőltessen ellenzéki vetélytársaira, amelyek kizárólag számára előnyösek, és távol tartják a többi baloldali erő jelöltjeit az ellenzék számára kedvező körzetekben való indulástól.
Az újbudai LMP vezetése vélhetően ráébredt arra, hogy Gyurcsány Ferenc sajátos politikai aknamunkát végez az ellenzéki oldalon: eleinte az összefogás szükségességét hangoztatva együttműködést színlel, majd kivárva a megfelelő pillanatot, könyörtelenül lecsap a gyengélkedő balliberális pártokra, megkaparintva az ezekről leszakadó szavazókat.
Ennek fényében világosan látható, hogy
a Gyurcsány Ferenccel kötött megállapodások az abban részt vevő politikai erők önfelszámolására kötött egyezségeknek tekinthetők, hiszen a volt miniszterelnök célja valójában nem a rivális ellenzéki erők, hanem azok szavazói bizalmának az elnyerése.
Összegezve azt mondhatjuk, hogy az LMP politikai immunrendszere szólalt meg a fenti nyilatkozat formájában, kérdés, hogy a zöld pártban maradt-e még elegendő erő és akarat, hogy kitérjen a volt miniszterelnök halálos ölelése elől.
Szerző: dr. Erdős Gergely, a Századvég Alapítvány belpolitikai elemzője