Ökopragmatizmus: fejlődéssel a klímaváltozás ellen

2019.09.06. 10:07

Aktuális kérdés, hogy a jobboldalnak hogyan kellene pozícionálnia magát a természetvédelmet politikai célokra felhasználó szélsőséges baloldali narratívával szemben. A közelmúltban megjelent írások többsége a hagyományokból építkező, teremtésvédelmi és scrutoni érvekből indul ki.
Az ökokonzervativizmus mellett azonban termékeny lehet a korábbi méregzöld mozgalmak képtelen állításainak cáfolataira létrejött ökopragmatikus gondolatok megismerése is. A cikk célja az irányzat bevezetése a diskurzusba. Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energetika Üzletág üzletágvezetőjének írása.

A természet és az ember viszonya

A természetvédelemmel kapcsolatos gondolati irányzatok magva a természet és az ember egymáshoz való viszonyának értelmezésében keresendő. Az egyes tudományos és ideológiai iskolák megállapításai többnyire levezethetők abból, hogy milyen relációban gondolkodnak a kérdésről.

Az egyik szélsőséges álláspont a természetre egy statikus, egyensúlyi állapotban lévő egészséges szervezetként tekint, amit az emberek, rákos sejtekhez hasonlóan, egyre jobban mérgeznek. A következtetés, hogy a szervezet elpusztulásának megelőzése érdekében a tumort alkotó sejtek számát (emberek) csökkenteni, vagy legalábbis a hatásukat (gazdasági aktivitás) mérsékelni szükséges. A közelmúltban feléledt sötétzöld politikai mozgalmak súlyosan dehumanizáló attitűdje pontosan megfeleltethető ennek a szélsőséges álláspontnak.

A másik szélsőséges nézőpont szerint a természetet teljesen alá kell rendelni az emberi tevékenységnek és a rendelkezésre álló – egyéni perspektívából végtelennek tűnő – természeti erőforrások szűkösségéből eredő gondolkodás időpocsékolás. A tábor képviselői tagadják – vagy legalábbis elbagatellizálják – az olyan globális jelenségeket, mint a biodiverzitás csökkenése, vagy az éghajlatváltozás és elleneznek minden olyan erőfeszítést, ami ezek csökkentésére irányul. A rendelkezésre álló ismeretek alapján a vélekedésnek mind a természeti jelenségeket tagadó, mind az azok potenciális hatását lekicsinylő aspektusa könnyen cáfolható.

Az ökokonzervatívoknak fontosak a hagyományok, valamint a helyi értékek, és ezek megőrzésére nagy hangsúlyt fektetnek.Forrás: NASA Langley Research Center

Az emberek érdekeit képviselő, felelős politikai közösségekben elsősorban arról érdemes vitatkozni, hogy a két szélsőség között milyen megközelítések illeszkednek legjobban a közösség értékeihez. A közelmúltban feléledő ökopolitikai gondolkodás során a jobboldali publicisztikák többsége az erős teremtésvédelmi alapokból építkező ökokonzervatív értékekből indult ki. Ez az irány az embert a teremtett környezet részeként értelmezi és a természeti kincsek megóvására az ember felelősségként tekint. Az ökokonzervatívoknak fontosak a hagyományok, valamint a helyi értékek és ezek megőrzésére nagy hangsúlyt fektetnek. Ebből fakadóan megjelenik egy generációs morális követelmény is, ami a fenntartható fejlődés alapgondolata: az aktuális generáció tevékenységével nem szűkítheti a következő generációk lehetőségeit. A környezetgazdászok egyik fő megközelítésmódja – amely szerint a véges természeti tőkének csak a hozamát szabad felhasználni – keresztény és ökokonzervatív gondolat.

Az ökopragmatikus iskola alapélménye, hogy az emberiség és a természet közötti interakciókat a gyorsuló ütemben változó technológia alakítja, a természeti tőke hozama pedig a fejlődéssel növelhető. Az emberiség találékony, ezért egységnyi jólétnövekményt egyre változatosabb szerkezetű és aggregáltan egyre kisebb erőforráskészletből képes előállítani. Az irányzat megengedi a jelen generációjának, hogy egyes természeti erőforrásokat túlhasználjon, növelve ezzel a rendelkezésre álló tudást és így annak az esélyét, hogy a következő generáció nagyobb jólétben oldhassa meg saját problémáit. A jelen generációjának fő felelőssége, hogy hatékonyan allokálja innovációs képességét, az új tudás pedig ellenállóbbá fogja tenni a következő generációt.

Modellek bűvöletében

Történelmi példákkal és elméleti eszközökkel egyaránt alátámasztható, hogy komplex természeti és társadalmi folyamatokat nem lehet előre jelezni. A huszadik század második felében a két legmeghatározóbb globális félelemforrást a bolygó túlnépesedéséből fakadó élelemhiány és a természeti erőforrások kimerülése miatt kirobbanó nemzetközi konfliktusok jelentették. Mindkettő mögött számos kitűnő tudós felsorakozott (például Paul Ehrlich a The Population Bomb című könyvével, vagy Donella Meadows a The Limits to Growth című riportjával), aztán a valóság rendre megcáfolta az eredményeiket, következtetéseiket.

A modellekkel kapcsolatos két fő elméleti probléma, hogy vannak nagy hatású, előre nem látható események, amelyek valószínűségi eloszlását nem ismerjük (ezek lehetnek negatívak, mint a katasztrófák és válságok, de pozitívak is, mint a diszruptív technológiák) valamint, hogy az egyes események (és hatásaik) gyakran komplex összefüggésrendszert alkotnak, amelyet nem ismerünk. Ráadásul a múltból és a jelenből való kiindulás magában hordozza azt az implicit feltételezést, hogy az aktuálisan elérhető tudáshalmaz a jövőben stagnál és az emberiség semmilyen új megoldással nem lesz képes előállni egy-egy vizsgált problémára.

Fontos tisztázni, hogy az előrejelzések megbízhatatlansága nem azt jelenti, hogy a modellek túlbecsülnek egy-egy hatást sőt, mivel a pozitív irányú torzítás véges, a negatív pedig végtelen, ezért nagyobb az esélye annak, hogy alulbecslik egy-egy esemény hatását. Az a következtetés is hamis, hogy nincs szükség modellekre. A helyes következtetés, hogy a modelleket a helyükön kell kezelni.

A természet védelme érdekében pragmatikus döntéseket kell hozniFotó: Adrián Zoltán - Origo

A tudomány eszközei elsősorban a múlt és a jelen összefüggéseinek megértésében hasznosak, ami segíti a politikai és gazdasági szereplőket erőforrás-allokációs döntéseikben. A népességrobbanás problémájának felszínre kerülése serkentette az élelmiszeripari innovációt, a természeti erőforrások szűkösségétől való félelem pedig az alternatív alapanyag-felhasználást. Bár most úgy tűnik, hogy a Föld népessége lassan eléri csúcsát és a korábban féltett erőforrások (például olaj) mégsem jelentenek akkora korlátot, az innováció – amit a fenti kutatók előrejelzése is motivált – az emberiség érdekeit szolgálja.

Az ökopragmatikus irányzat követői odafigyelnek a kutatók eredményeire, de nem úgy tekintenek a modellek kimeneteire, mint egzakt jövőképekre és ennek megfelelően nem szoronganak várható bekövetkezésüktől. Az ökopragmatikusok az előrejelzésekre problémafelvetésként tekintenek, ami segíthet kijelölni, hogy milyen területekre fókuszálják erőforrásaikat.

Téves megoldások

Az ökopragmatikusok számára téves következtetés, hogy a túlzott természethasználat megfékezéséhez azonnali gyökeres változtatás, fordulat szükséges. Richard Buckminster Fuller rámutatott, hogy sokan és régóta próbálkoznak az emberi természet gyors és gyökeres megváltoztatásával, de a kísérletekből soha nem lett semmi. Ahogyan a sakkfenyegetettségre sem megfelelő válasz a tábla felrúgása, a túlzott természethasználat problémáját sem lehet egy határozott mozdulattal megoldani.

Az ökoszisztéma és a társadalom komplexitását gyakran hasonlítják az emberi szervezet komplexitásához. Korunk fontos ökopragmatikusa, Steward Brand – ahogyan az orvostudományban is, a túlzott természethasználat ellen vívott küzdelemben is – a lépésről lépésre történő változásokat tartja kellően biztonságosnak. Minden olyan radikális beavatkozás (például a Jorgen Randers féle születésszabályozás, vagy a munkaidő-korlátozás), ami a gazdasági növekedés ellen irányul, súlyos recesszióval fenyeget.

A fordulatot sürgetők gyakran saját ügyüket védik, és ahhoz igazítják javaslataikat. Egy ökopragmatikus mindenekelőtt az embert védi és az ügyeit ennek szolgálatába állítja. Ha egy beavatkozás visszataszítaná az emberiséget a mélyszegénységbe, azzal veszélybe kerülnének azok a vívmányok (modern egészségügyi ellátás, megfelelő élelmezés, biztonság stb.), amelyek az elmúlt évtizedekben rengeteg embert mentettek meg, és amelyek lehetővé teszik, hogy egyáltalán felmerüljön a természetvédelem problémája. Az ökoadók irányába történő elmozdulás például fontos és ígéretes elképzelés, de ha nem előzi meg megfelelő előkészítés, könnyen a francia sárgamellényes tüntetésekhez hasonló eseményt eredményezhet.

Az ökopragmatikusok szerint a másik téves következtetés abból az érvelésből fakad, hogy a túlzott természethasználat bizonyos hatásai globálisan jelentkeznek és ezekre az országok kormányai – együttműködés keretében – képtelenek megfelelő, koordinált választ adni. Valójában a természetvédelem azon kevés témák egyike, amelyben a legtöbb ország igen nagy nemzetközi aktivitást mutat. Az, hogy a közös cselekvéseket és megállapodásokat hosszas vita előzi meg, kifejezetten bíztató, mert mutatja, hogy a szereplők komolyan veszik a kérdést, és hogy hajlandóak a kooperációra. A legtöbb közös erőfeszítést igénylő témában (például az adóparadicsomok felszámolásában) az együttműködés sokkal nehézkesebb.

Társadalmi felhatalmazás nélkül nem lehet időtálló mdöntéseket hozniForrás: AFP/Sam Panthaky

Az, hogy számos mérgező anyagot sikerült egységesen betiltani és, hogy a Párizsi megállapodást több mint száz ország ratifikálta, mind azt mutatják, hogy az országok képesek megállapodásra jutni.

A természeti problémák mérséklésének költségeihez való hozzájárulások felosztása – mint minden költségallokációs vita – konfliktusokkal terhelt. Erre azonban nem lehet az a megoldási javaslat, hogy egy társadalmi felhatalmazás nélküli, kormányok felett álló szervezet rákényszerítse az akaratát a társadalmi felhatalmazással rendelkező kormányokra. Az ökopragmatikus irányzat tiszteletben tartja a nemzetek szuverenitását és elfogadhatatlannak gondol minden olyan kezdeményezést, ami nem a szereplők mellérendelt viszonyán és kölcsönös megállapodásán alapul.

Ökopragmatikus javaslatok

Az ökopragmatikus irányzat képviselői szerint a megoldások számba vétele előtt meg kell érteni, hogy az emberi tevékenység mindenképpen együtt jár valamekkora természethasználattal. Ennek megfelelően nem lehet reális cél a természethasználat teljes eltörlése, csak annak csökkentése. Ezt követően le kell bontani azokat a téves hiedelmeket, amik bizonyos technológiákkal kapcsolatban kialakultak, de statisztikailag alátámaszthatóan hamisak. Ilyen például az atomenergia támadása, amelynek ökológiai lábnyoma az összes energiahordozóénál alacsonyabb, és amely a többi energiatermelő technológia által okozott halálesetek számának töredékéért felelős. A téves társadalmi prekoncepciók rossz választások irányába lökik a döntéshozókat, ami hatására az innovációs erőforrások nem megfelelő területen fognak összpontosulni.

Az egyik általános megoldási irány a rendelkezésre álló erőforrások hatékonyságának növelése. A mezőgazdasági innovációk lehetővé teszik, hogy adott földterületen nagyobb mennyiségű élelmiszert lehessen előállítani. Az építőanyagok és tüzelő berendezések fejlődése miatt nincs szükség annyi tüzelőanyagra egységnyi tér felfűtéséhez, mint száz évvel ezelőtt. A kérdés, hogy a gazdasági szereplők mely technológia hatékonyságának növekedésébe fektetik innovációs erőforrásaikat. Ebben segítenek a problémákra rámutató kutatók és ehhez nyújthatnak ösztönzőket az államok.

A másik általános megoldási irány az elmúlt évtizedeket meghatározó dematerializáció. A természetszennyezés mértékére a gazdasági szerkezet erős befolyással van és azzal, hogy a fejlődő világban a kisebb anyaghasználattal járó szolgáltatási szektorok aránya nő az ipari termeléssel szemben megfigyelhető a gazdaság dematerializációja. A termékek és szolgáltatások árában egyre csökkennek a magas anyag- és energiafelhasználással járó tételek. A dematerializáció lehetőséget teremt arra, hogy a gazdasági növekedés mellett csökkenthető legyen a természethasználat szintje, ehhez azonban a termékek minőségének növekedése és az üzleti folyamatok átalakulása szükséges, ami elsősorban technológiai és innovációs feladatokat jelent.

Az ökopragmatikusok szerint az államnak úgy kell beavatkoznia a társadalmi rendszerekbe, hogy azzal serkentse az innovációt a fenti területeken. Az energiahatékonyság növekedését célzó támogatások növelik az ilyen irányú megoldások piacát és ezzel innovációra sarkallják a vállalatokat. A munkára rakódó terhek anyaghasználati adókra történő átvezetése motiválja a vállalatok dematerializációját. A szénadók és kvóták hatására a vállalatok fejleszteni kezdik szűrőberendezéseiket, vagy áttérnek más technológiákra. A beavatkozásokat azonban csak lépésről lépésre, átgondoltan szabad bevezetni, mert ellenkező esetben könnyen jelentős károkat okozhatnak, vagy kontraproduktívvá válhatnak.

 

Hortay Olivér, Századvég Gazdaságkutató Zrt. üzletágvezető, Energetika Üzletág