Mi a közös Trumpban, Orbánban, Macronban és Merkelben? – avagy a nagy populizmus-blöff leleplezése

Századvég-sorozat - ifj. Lomnici Zoltán írása az Origónak.

Az amerikai demokrácia jövője szempontjából létfontosságú a törvényhozás felsőházának visszahódítása a Demokrata párt számára. Életek múlnak rajta!

Alex Soros

Jelen írást nem a közelmúlt eseményei - az AfD előretörése, vagy éppen Matteo Salvini rövidtávú politikai kudarca – ihlették, hanem az a lassan évek óta a politikai diskurzusban jelenlévő stigma feltárása, amelyet szinte kizárólag a népszerű, jobboldali és legtöbb esetben az illegális tömeges migrációval szembehelyezkedő politikai vezetők és pártok tekintetében alkalmaz előszeretettel a balliberális ideológiai közösség.

A politikatudomány és általában a társadalomtudományok körében a populizmus különböző definícióit alkalmazták már, sőt olyan vélemények is voltak, amelyek a kifejezés használatának teljes mellőzését javasolták. Tény, hogy a populizmus kifejezésnek mindmáig nincs egységesen és univerzálisan elfogadott meghatározása. A latin eredetű kifejezés a populus szóból származik, amely szó szerint népet jelent. (Az etimológiai áthallás a különböző nyelveken erőteljesen tetten érhető, így a francia peuple, illetve az angol people szavakban) A fogalom per definitionem olyan irányzatot jelent, amely nem a betokosodott politikai és gazdasági elit, hanem az átlagember érdekeit tartja szem előtt. Az elit meghatározása aztán dominóelv-szerűen viszi tovább a gondolatmenetünket, pláne annak fényében, hogy leegyszerűsítve mást jelent az USA-ban (Washington), Németországban (a nagykoalíció pártjai, a GROKO), illetve hazánkban (a kommunista felsővezetés és annak leszármazottai, illetve ezek különböző balliberális mutációi).

Az államfogalom körülírására az ókori rómaiak több megjelölést is használtak. Cicero a nép dolgaként, „res populi” definiálja, nem véletlen hogy kezdetben az államot hivatalosan senatus populusque Romanus (SPQR) megjelöléssel illeték, s így az állam lényegét tartalmilag ragadták meg. Az állami szuverenitást, amely a közösség egésze, a populus Romanus testesítette meg, amelyet a senatus évszázadok alatt a későbbiekben vont magához. (Földi, Hamza: A római jog története és instutíciói)

A populizmus kifejezés a 19. század szellemi-eszmei terméke, amely a korai modern demokrácia előmozdításával együtt jelent meg, és kezdett szélesebb körben elterjedni. Legelső megjelenésének egyik fontos színhelye az akkor még nem világbirodalom Egyesült Államok volt, a fogalom politikai sikere és térnyerése azonban nem csak a Nyugathoz köthető; itt fontos említeni az orosz földön 1860 után kibontakozott népies, részben agrárszocialista jellegű narodnyik mozgalmat, amelynek bázisa a jobbágyfelszabadítással elégedetlen orosz parasztság volt.

Európa közepén, a német nyelvterületen megjelenő népnemzeti (völkisch) mozgalom említhető, melynek újszerű gondolkodását – annak mérsékeltebb változataiban – saját hívei egyszerre próbálták népfelszabadító és demokratikus irányzatként értelmezni. Az ilyen mozgalmak központi eleme a nép, a populizmusfogalom tartalmi megjelenése így nagymértékben kötődött a 19. századi ipari forradalmak és a különböző nacionalizmusok világához.

A kifejezésnek a szellemi intellektuális életben való áttörésére még mintegy száz évet kellett várni. Az 1960-as években lett mind népszerűbb a nyugati társadalomtudósok körében, és az új polgári demokráciák pártjaira és szervezett politikai mozgalmaira kezdték rendszeresen alkalmazni. A politikai diskurzus és jelenségek leírásának eszköztárában az egyik leggyakoribb és előszeretettel használt eszköz és kifejezés lett, amelyet egyaránt használtak jobboldali, baloldali és centrista pártok és mozgalmak jellemzésére, a radikálisabb alakulatoktól egészen a mérsékelt erőkig.

Megjegyzendő, hogy Max Weber a politikát a hatalom oldaláról közelítette meg. Szerinte, aki politikát csinál, az a hatalom megszerzésére törekszik, amelyet vagy céljai eléréshez használ, vagy önmagában a presztízsérzet élvezete miatt szerez meg. (Weber: Politik Als Beruf). Timothy Snyder az örökkévalóság politikusainak nevezi a populistákat, akik a „múltat, mint az áldozattá vált nemzet emlékművének ködbe borult ligetét mutatják be, amely távol van a jelentől, és tetszés szerint manipulálható.” Majd egy logikai csavarral lefekteti azt a szerinte biztosnak tűnő tételt, hogy ha a fiatalok nem látnak neki történelmet csinálni, az örökkévalóság politikusai eltörlik azt. (Snyder: A zsarnokságról)

A populistaként leírt politikusokra jellemző, hogy a „nép”, az „emberek” fogalmát egyneműen kezelik, közelítik meg. A nép (nemzet), az emberek számukra sok esetben mégsem puszta homogén masszát jelentenek, hanem erény gyanánt és erős közösségként tekintenek rájuk. Nem minden populista politikusra és teoretikusra igaz, hogy csak leegyszerűsítő szavakat és fogalmakat használ, még akkor sem, ha sok esetben rugalmasan is próbálják értelmezni magát a populizmust és annak legfőbb tárgyát, a népet. Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy bizonyos csoportokat – politikai szempontból – kívülállónak tekintsenek ebből a körből. A plaszticatív módon használt nép- és nemzetfogalom ily módon tud egy pontosan meghatározott, közös identitásérzetet kialakítani a közösséghez tartozni kívánók számára. Mindez pedig elősegítheti mobilizációjukat egy fontosnak tekintett közös ügy vállalása érdekében.

Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a populizmusnak a mai Európában (különösképpen nyugati hatásra) van a politikában elterjedten egy másféle megközelítésű, ismert értelmezése és jelentése is. Ez röviden úgy értelmezi a populizmust, mint hangzatos, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen és megvalósíthatatlan ígéretek halmazát, és egyszerűsítően csak a népre hivatkozást, az elitellenességet, sőt néhol magát a nacionalizmust hangsúlyozza. Újabban ez a fajta populizmusfelfogás azt is kiemeli, hogy a populisták a kizárólag az „elit” kezében lévő írott és elektronikus média ellen is lázadnak, amely a populista irányzatok követői szerint az „elit” érdekei szerint befolyásolnak és manipulálnak (lásd pl. Donald Trump amerikai elnök és a mainstream angolszász média viszonyát). A populizmusok elitellenessége ugyanakkor megjelenhet a globalizáció kritikájaként is, vagy egy adott országon belül a nemzeti elittel szembeni áramlatként is – a gyakorlatban pedig ezek az irányok gyakran együtt jelentkeznek.

A korábban már említett Egyesült Államok esete, az angolszász populizmusfogalom azonban jelentősen eltér, mivel Amerikában a populizmus szó egyáltalán nem cseng olyan pejoratívan, mint mondjuk a nyugat-európai politikustechnokraták sajátos közéleti „szakzsargonjában”. Úgy is mondhatnánk egy kissé populista szófordulattal, tehát érthetően: Amerika más, mint Brüsszel…

Az amerikai elnökök számos alkalommal kifejezetten vállalták a populizmusukat, sőt adott esetben büszkén annak is vallották magukat. Ezt tette például a múlt század első felében a két Roosevelt (Theodore, majd Franklin), vagy például Jimmy Carter, aki bár kritikusai szerint elnökként nem alkotott maradandót, kétségkívül sajátos színfoltja maradt hazája közéletének a terminusa óta eltelt közel negyven évben. Carter populistának vallotta magát, és ez mint politikai termék bizonyos mértékig a hetvenes évek olajválságai nyomán keletkezett, amiként 2008-at követően Obama, majd Trump elnökként követett politikusi karaktere és felfogása is, még ha mutatkoztak is nyilvánvaló különbségek az egyes elnökök között (lásd pl. Obama és Trump könnyen perceptuálható kontrasztját). A saját népéhez hetente szenvedélyes rádiós szónoklatokat intéző Franklin D. Roosevelt elnök egyszerre hirdetett közmunkát, segélyezést és új vámpolitikát, és 1933 után meghirdette az amerikai farmok és otthonok megmentését. A mindig széles mosolyú Carter pedig választási kampányában a családi és erkölcsi értékek helyreállítását ígérte, ehhez pedig átlátható és nyitott kormányzást; miután pedig győzött, öltöny helyett pulóverben jelent meg a tévében, beiktatása után pedig vidáman és minden formaságot mellőzve, feleségét kézen fogva sétált végig a Kongresszus épületétől a Fehér Házig vezető sugárúton. Obama vagy Trump kísérlete úgy is értelmezhető, hogy arra keressük a választ: tényleg, valóban létezhet-e pozitív populizmus? És mennyiben csak a válságok színes politikai melléktermékeként érdemes kezelni az ilyen jelenségeket, s lehet-e akár hatékony kormányzást, társadalmi reformokat is megvalósítani a populizmus zászlaját büszkén magunk előtt tartva, a saját populizmusunkat fölvállalva?

Donald Trump a D-nap (az amerikai csapatok normandiai partraszállásának) 75. évfordulóján büszkén recitálta elnökelődjét, Franklin Rooseveltet, őt magát pedig egyes elemzők „Új Teddy Rooseveltként” is emlegetik az 1901–1909 között regnáló 26. elnök után. Ami a „második” Roosevelt programját illeti, Franklin Delano tulajdonképpen Theodore Roosevelt és Wilson elnökök politikai hagyományából is merített, és az 1933-as New Deal (új irány vagy új alku, egyezség) elnevezése is az „első” Roosevelt által 1906-ban publikált Square Deal (square mint korrekt) és Woodrow Wilson elnök New Freedom-jának (Új Szabadság) keresztezéséből is keletkezhetett. Ez a hagyomány nem pusztán egy gyakorlati program, hanem egy új felfogás- magatartás és új nemzeti morál megteremtésére tett kísérlet, a nemzeti büszkeség és Amerika történeti kontinuitásának bátor felvállalásával. Az amerikai populizmusfelfogásba egyszerre mélyült bele a demokrácia és a nemzeti öntudat, és egyfajta pragmatikus idealizmus hatja át. „Az idealista jó végrehajtó szerv” – írta Roosevelt.

Hogy ez a fajta angolszász populizmusértelmezés vagy az annak merev tagadásán alapuló, a fogalmat szinte kizárólag pejoratívan és elutasítóan értelmezni kívánó kontinentális európai politika mainstram önértelmezésű gyakorlata lesz-e majd hosszabb távon sikeres, ezt majd a történelem fogja eldönteni. Egy biztosnak tűnik, hogy a szavazópolgárokat ezek a címkék a választási eredményeket nézve meglehetősen hidegen hagyják.

És akkor visszatérve az alapkérdésre, mi is a közös a címben említett vezetőkben? Nos, elsősorban az, hogy, Donald Trump, Orbán Viktor - és bizonyos megszorításokkal Merkel és Macron is - sikeresek, és igen, populisták, legalábbis angolszász értelemben. Mint ahogy Kamala Harris, kétségtelenül az egyik legmarkánsabb balliberális demokrata elnökjelölt, legalábbis a kampányszlogene alapján: KAMALA HARRIS FOR THE PEOPLE.