Nyugalom

2019.10.25. 10:51

Szűk fél évvel ezelőtt „Győzelem" címmel írtam ugyanezeken a hasábokon az európai parlamenti választásokról – akkor úgy éreztem, arra kell rávilágítani, hogy miért győzött a Fidesz. Most azt gondolom, hogy nyugalom, higgadtság és józan ész szükséges az önkormányzati szavazás eredményeinek értelmezéséhez. Mert hogy többről van itt szó, mint ami első pillanatra szemmel látható.

Mi történt?

Ha tömören össze akarjuk foglalni az október 13-ai voksolás történéseit kormánypárti szempontból, akkor azt lehet mondani, hogy

a Fidesz-KDNP önmagához és a korábbi eredményekhez képest jól teljesített, a várakozásokhoz képest azonban nem

– főleg, ami Budapestet illeti. Országosan a pártszövetség a szavazatok több mint 52%-át szerezte meg, ami a belföldi voksarányokat tekintve 2010 óta a legjobb eredmény, pláne 9 év kormányzást követően. Ezzel szemben az „ellenzéki összefogás" a leadott szavazatok alig 42%-át hozta el, ami – a tavaszi EP-választást leszámítva – az azt alkotó pártok (összesített) legrosszabb eredménye az elmúlt 9 évben. Beszédes adat, hogy míg a 4 százalékkal magasabb részvétel ellenére utóbbi erők az 5 évvel ezelőtti önkormányzati választáshoz képest 60 ezer szavazatot vesztettek, addig a kormánypártok 200 ezerrel többet szereztek. Ugyanakkor Tarlós István helyett ma már Karácsony Gergelynek hívják a főpolgármestert, 14 fővárosi kerületet már balos polgármester vezet és 7 megyei jogú város került át ellenzéki „kézre". 

Forrás: Alapjogokért Központ

 

Forrás: Alapjogokért Központ

A számok alapján a következő kép rajzolódik tehát ki előttünk: a Fidesz-KDNP megyei listáira, illetve a megyei jogú városokban és a fővárosi kerületekben indult képviselő-jelöltjeire megközelítőleg 2 millióan szavaztak, miközben az „ellenzéki összefogás" ugyanezen vetítési alapon kevesebb, mint 1,6 millió voksot kapott. Az is jól látszik, hogy míg a megyei jogú városokban kiegyenlített a helyzet, Budapesten

az ellenzék 10%-ot vert rá a kormányoldalra, utóbbi azonban 20%-ot előbbire vidéken.

Kissé elnagyolt ecsetvonásokkal tehát úgy festhetjük le a helyzetet, hogy míg a nagyvárosi régiók a balliberális oldal felé orientálódnak, ahogy megyünk a kisebbek felé a településszerkezetben, úgy növekszik a jobboldal támogatottsága – ez persze nem új jelenség, de az 5 évvel ezelőtti helyhatósági választásokhoz képest még inkább szembeötlő a megosztottság (akkor a megyékben még „csak" 7%-ot vert rá a Fidesz az „összellenzékre"). Ráadásul ha a mostani voksokat transzformáljuk át az országgyűlési egyéni választókerületekre, akkor a Fidesz-KDNP 81 mandátumot szerezne: 78-at vidéken, 3-at Budapesten – ami egy 52%-os listás eredménnyel nem kétharmados, de nagyon stabil többséget eredményezne a parlamentben.

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója.Forrás: --

Ezen, országos összességében tehát a Fidesz-KDNP győzelmét mutató eredménysor dacára az eggyel előző vasárnap óta a balliberális oldal egyértelmű áttörésről, mi több, a „NER felett aratott győzelemről" beszél, a jobboldali bázis pedig – előbbi narratívából következően, annak mintegy pandantjaként – a szavazás estéjén csalódott volt, holott igazából vitatni kellene a baloldal interpretációját. A számok, adatsorok, illetve a politikában érzékelt valóság között jelenleg ellentét feszül, és ebből kifolyólag egy erőteljes „választási eredmény-értelmezési" harc is dúl.

Miért?

Egyfelől nyilvánvalóan azért, mert az ellenzék budapesti eredményessége egyszerűen „nem volt benne a levegőben". Kézenfekvő magyarázat, hogy az ellenzék azért (is) éli meg „általános" sikerként október 13-át, mert bevetett taktikájuk, az összefogás-koordinálás-kooperálás – az előzetes várakozásokkal ellentétben – többet hozott a konyhára, mint amennyit (rövid távon) ártott. A résztvevő pártok igazolva látják alkalmazott receptjüket, az ellenzéki szimpatizánsok hosszú évek után pedig úgy érezhetik, hogy leadott szavazatuk nem veszett kárba, hanem politikailag is releváns mandátumokat (főpolgármesteri, polgármesteri) eredményezett. Tény,

az ellenzék szempontjából ez „élet-halál" harc volt: ha ez az egész nem hozott volna eredményt számukra, a politikai megszűnés szélére kerülnek.

Az összefogásnak azonban ára volt és ára lesz. Bár a politikában lassacskán irreleváns kategóriának tűnik, de leginkább a „morális árról" van itt szó. Olyanok fogtak össze ugyanis egymással most a DK-tól a Momentumon át a Jobbikig, melyek eredetileg egymás antitéziseként jöttek létre, vagy így határozták meg egymást egészen a közelmúltig. A pillanatnyi sikerért cserébe az egyes ellenzéki erők (részint) formálisan is feladták (még megmaradt) hitelességi bázisukat. A Gyurcsány tagadásaként felemelkedett Jobbik Gyurcsánnyal, a korábbi establishment tagadásaként megszületett Momentum az establishment-tel kollaborált – a folyamatosan nácizó és antiszemitázó DK és MSZP pedig a pár évvel ezelőtt még parlamenti zsidólistákat tervezgető Jobbikkal. Mondhatnánk persze, hogy összenő, ami összetartozik, de ha ez így hirtelen túlzásnak is tűnne (pedig nem az), az bizonyos, hogy az eddigiekben a Fidesszel szemben előszeretettel használt műmoralizáló vádlajstromot az ellenzék soha többé nem fogja tudni hitelesen előszedni (a kognitív disszonancia persze létező jelenség, de nehogy már az illesse nácizmussal Wass Albertet, aki a Duna-parti holokauszt-emlékmű egyik cipőjébe beleköpő képviselőt is a soraiban tudó párt támogatását vidáman elfogadja).

Igazából az történt, hogy a baloldal most maga legitimálta az antiszemita szélsőjobboldalt.

De vissza az elemzőibb témákhoz: a jobboldali bázis „vereségérzetében" kiemelkedő szerepe van az előzetes várakozásoknak is. Ezek nem csak a kutatásokra alapozódtak, de a 2010-es és 2014-es – egyébként csalóka – fővárosi választási eredményekből is keletkeztek. Tarlós István sikerei, illetve a Fidesz-KDNP által megnyert 19, illetve 17 kerület már-már arra engedtek következtetni, hogy a politikai csoda létező kategória és történelmi múltja ellenére Budapesten domináns szerephez juthat a jobboldal. Ez főleg a 2010-es adatok alapján tűnt csábító értelmezési alternatívának – akkor Tarlós 53, a kormánypártok listán 50%-ot szereztek a fővárosban –, '14-re már elkezdett visszabillenni az inga: igaz, az akkor már regnáló főpolgármester 49%-ot kapott, a mögötte álló erő már „csak" 43%-ot. Lényegében 2010-et leszámítva a Fidesz-KDNP Budapesten nem ment 50% fölé, támogatottsága 38 és 44% között ingázott a különböző választásokon. Az tehát, hogy a kilencedik éve kormányzó jobboldal most 41,5%-ot szerzett a fővárosban, jó teljesítménynek mondható – azzal együtt, hogy az ellenzéki szivárványkoalíciónak (illetve az azt alkotó különböző pártoknak) a mostani a legrosszabb – igen, a legrosszabb – teljesítménye Budapesten 2010 óta. (Akkor az MSZP, az LMP és a Jobbik együttesen kevesebb mint 50%-ot ért el a fővárosi listán, azóta együttes eredményük 52 és 58% között mozgott. Egyéni fővárosi jelöltjeik most összesen alig 51%-ot szereztek.)

Forrás: Alapjogokért Központ

 

A főváros tehát „nem veszett el", mert igazából – 2010-et leszámítva – összességében sosem volt „meg".

Tarlós István, illetve számos jobboldali kerületi polgármester városvezetői képességének köszönhetően mutatkozott 9 éven át egy eltérő kép, mely egy pár százalékos romlásnak betudhatóan el is illant. A személyes teljesítmény tehát sajnos ma már valóban nem számít semmit. Budapesten egész egyszerűen – kis többséggel ugyan, de – balliberális orientációjú aktív választóközönség él. Az elmúlt 9 év volt a főszabály alóli kivétel és most a főváros újra a „normál politikai üzemmódját" veszi fel. Az elmúlt 1,5 év választásainak fővárosi eredményei azért nem keltettek „feltűnést" – bár az ellenzéki horrorösszefogásnak a számszerűséget tekintve már akkor többsége volt a balliberális oldalra átténfergett Jobbikkal –, mert egy országgyűlési vagy EP-választásnak eltérő mandátumképzési – és ezáltal eltérő szimbólumképzési – mechanizmusa van. Előbbin teljesen mindegy, hogy az adott egyéni képviselői pozíció Zalában vagy Budapesten született-e, míg utóbbin az egész ország alkot egy választókerületet, így külön pl. Budapestre nem hárul túlzott figyelem. Ugyanolyan vagy nagyon hasonló szavazási arány azonban egy önkormányzati választáson „mellbevágó" eredményt tud hozni.

Mi következik mindebből?

Legfőképpen az, hogy Budapest nem az ország. Ahogy a megelőző önkormányzati választásokon, az érvényes szavazatok kétharmadát most is a kis(ebb)településeken adták le – roppantul félrevezetőek és téves világfelfogásról árulkodóak tehát azok a megszólalások, melyek – akár politikai értelemben – a „legfontosabbnak" a nagyvárosokat tartják vagy melyek szerint Budapest és 10 megyei jogú város „majdnem az ország felét jelentik". A megyei listás számokat nézve az is kitűnik, hogy a Fidesz ezen a szinten aratott (most is) lehengerlő győzelmet (58%), az ellenzék pedig az EP-választáshoz hasonlóan stabilan 40% alá került.

Mindennek ellenére az eredmények összhatása az, hogy az ellenzék megmozdult, „vér került az erekbe": a csúnya lányból pár sör hatására a buli egyik vonzó nője lett. Az utolsó hét eseményei is tanulsággal szolgálhatnak a kampányolás szempontjából, hiszen egy széles körökben egyébként nem ismert vidéki polgármester erkölcsileg nyilván vállalhatatlan „akciózása" országos nyilvánosságra tett szert – újabb bizonyíték arra, hogy

ma Magyarországon igazából nem az ellenzéki pártok, hanem az ellenzéki sajtó kampányol.

Ennek (feltételezett) hatása azért is lehetett olyan erős a jogos felháborodáson túlmenően, mert valójában lerombolta azt a feltételezést, hogy az önkormányzati kampány a városvezetők teljesítményéről szól, és pártszavazássá változtatta október 13-át, eltérítve a fókuszt a valódi tétről.

De ezen túl vagyunk, és az is tény, az eredmények alapjaiban nem változtatták meg a hazai politikai ökoszisztémát. Az ellenzék persze megszerzett egy kiemelten lényeges döntéshozói szintet (is), Budapestet, melyet ugródeszkaként fog használni a következő országgyűlési választásokra – mert hogy mától fogva minden egyes politikai történés 2022 fényében értelmeződik majd. A Jobbik (maradékának) balliberális oldalba történt betagozódásával egy aszimmetrikus politikai tagozódás jön létre – mely sok mindenben emlékeztet a '90-es évek viszonyaira, csak éppen azok fordítottjaként. Most ugyanis a nagy, egységes politikai tömb a jobboldalon található (Fidesz-KDNP), míg vele szemben egy intézményileg töredezett balliberális oldal áll – mely bár próbálja magát újként bemutatni, mindenki számára világos, hogy ugyanarról a „régi bandáról" van szó.

A jövő nagy kérdése persze, hogy az ellenzék összemozgása a további (intézményesülő) egységesülés irányába hat-e, vagy a személyi, politikai – és az ezekből fakadó kompetencia – problémák a rövid győzelmi mámort követően felszínre hozzák-e a balliberális pártok között amúgy tényszerűen meglévő hatalmas különbségeket és ellentéteket? Ez utóbbiban persze lehet bízni, de a politikában jobb a pesszimista forgatókönyvekkel számolni. „A Fideszt le lehet győzni" Budapest-élménye, a megszerzett infrastruktúra, döntéshozatali hálózat, és az ezekhez kapcsolódó nyilvánosság csábítása alapján azzal érdemes számolni, hogy az ellenzék 2022-ben is többé-kevésbé egységesen feszül majd neki az országgyűlési választásoknak, strukturálisan „egy-az-egyben" állnak majd fel a választókerületekben (ha saját tehetségtelenségükből fakadóan kannibalizálják egymást, az persze nem baj.) Ez tehát azt jelenti: újra lesz közvetlen belpolitikai pártverseny Magyarországon. (Közvetett proxyháborúk – ld. jogállamiság-eljárás – persze eddig is voltak.)

Tehát?

A jobboldalnak mindehhez kell – intellektuálisan és lelkileg is – alkalmazkodnia. Miközben nem feledkezhetünk el arról, hogy azok a „nagy témák", melyekre eddig – ellenzék „hiányában" – volt lehetőség fókuszálni hazai és nemzetközi szinten egyaránt (demográfia, migráció, szuverenitás, nemzeti identitás, hogy csak egy párat említsek), továbbra is az objektív politikai valóság részét képezik.

Olyannyira, hogy megeshet, a mostani eredmények alapján a város-vidék ellentét szembetűnővé válása pusztán része annak az egész nyugati civilizációra kiterjedő folyamatnak, mely nem „nyugat vs. kelet" vagy „észak vs. dél", hanem a metropoliszok urbánus-kozmopolita, illetve a vidék rurális, lokalitáshoz, hagyományhoz kötődő életformájának ellentétben ragadja meg a politikai választóvonalak régi-új dimenzióját. A 2,5 év múlva esedékes országos választásokra készülve természetesen a főváros új vezetése elkezdi majd előkészíteni a „Demszky-trükköt" – tehát a városüzemeltetés háttérbe fog szorulni a szimbolikus-politikai akciók mögött –, hogy

magát „Budapest-pártiként", míg a kormányzatot „Budapest-ellenesként" tüntethesse fel.

Ebbe a csapdába ugyanakkor a jobboldalnak nem szabad belesétálnia: Budapestet, de általában a városiasodott területeket természetesen nem szabad – nem lehet – „feladni", hiszen jelentékeny jobboldali szavazóbázis él itt is.

A hazai jobboldalnak tehát akklimatizálódnia kell 9 év után egy új helyzethez – mely persze azért elég ismerős –, ahhoz, hogy „újra van ellenzék", miközben nem hagyhatja figyelmen kívül a kultúránkat nemzetközi és európai szinten is meghatározó folyamatok hatásait. Szem előtt kell tartani a mondást: „nagy dolgokban egység, egyebekben szabadság – de legfőképpen szeretet". És persze nyugalom.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK