Magyarság, mint istencsapás? - avagy a függetlenek függéseiről

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója egy páholyban 2017. november 22-én

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/128. levélária

Kedves Néném, hogy mennyire unom azt a Churchillnek tulajdonított bon mot-t, miszerint, ha a háborús kasszán belül megnyirbálják a kulturális kiadásokat a védelmi büdzsé számára, „akkor miért is harcolunk?" Talán Szőcs Gézától hallottam először, azóta nagyon sokan és sokat használják, ám ez mit sem von le a kérdés igazának lényegéből. Amelyhez az is odatartozik: ha „angolságunkat" feladjuk, miért védjük „Angliát"? De vajon mit ért ebből és ezene egy független színházi alkotó, aki esetleg megfogadja a HVG-ben megjelent kétmondatos „programot"?

A hazaszeretet, a magyar kultúra világszínvonala vagy mucsaisága, szégyenének kérdése nálunk bezzeg nem tud eldőlni máig – az angolok a legsötétebb órán (lásd a filmet) miniszterelnökük mögé sorakoztak fel a különbéke és az abból következő elsorvadás helyett. A kultúrharc minálunk rendszerváltás óta újra zajló (urbános-népies viták évszázadokon át gyökerező, ám a Kádár-korban befagyott) folyamatában mindig ugyanazok az egymással összebékíthetetlen értékrendek csapnak össze. Pedig emberi és művészi minőség nem egyöntetű sehol, elég sokféle itt is, ott is. Engem pl. most elkezdett zavarni, hogy az egyik („ha nem a") legtehetségesebb parodista – zseniális minapi Gyurcsány-száma után – olyan álnépies, saját kisfalusi származását mintha öngyűlölve, a komplett „másik oldalt" nem komplettnek beállító módon száll bele egy jobbos publicistába, hogy az rá nézve már kínosan kulturálatlan. Ráadásul a támadott cikkíró semmi mást nem csinált, mintsem kérdéseket tett fel két szövegében az ún. függetlenek felé: ha a színházuk politizál, reagál, ellenzéki az alapállása, hol voltak ugyanők 2002 és 2010 között? És ezt én is megkérdezhetném, aki mindig óvom az Operát a napi politika beszüremlésétől, ahogy ezt mindenki tette előttem is. De ha valakik a napi politikát programszerűen ÉS függetlenül zászlóra tűzik és űzik, már csak' releváns az érdeklődés irányukba: vajon írtak-e másról is „Bajnokot"? Született-e Szemkilövő Szimfónia? Vagy Tocsik-kabaré, Nokiás-doboz kiállítás? Zsurki vodka-est? Őszöd-dráma?

A parodistát túlkapásaival együtt is sajnálom. Ráadásul Búcsúszentlászló nekem is fontos egy kicsit, nemcsak neki, aki a helyiség kezdeti szeretetteljesebb bemutatás után mára inkább a „bolond" vagy „piás" falu imázsát építi. Kár érte – viszont legalább azt a hivatkozott Gyurcsány-számot megalkotta, benne az utolsó Kádár-beszéd és csipetnyi Demszky fűszerével.

De vissza a régi ellentétre. Ugye, az egyik felfogás alapjaiban nemzeti elkötelezettségű, hagyománytisztelő, és az emberre Isten teremtményeként tekint, akinek ebből fakadóan evilági kötelezettségei és a földi életén túlmutató törekvései vannak. A másik ezzel szemben – önmagát mindig a haladás és modernitás pecsétjével felülbélyegezve – internacionalista (korszerűbb kifejezéssel: globalista), a hagyományos társadalmi struktúrákban jobbára csak korlátozást lát és annak lebontásáért küzd, az emberre pedig mint a világban boldogulását csakis saját mércéje szerint kereső, itt és most kiteljesedő individuumra tekint.

Két „vallás" ez, csak épp az egyikből Isten ki van radírozva. Az egymásnak feszülés pedig az alapvetések kibékíthetetlensége miatt természetes, hiszen két úrnak egyszerre szolgálni nem lehet...

Ez a pőre (és olykor reménytelen) valóság bontakozik ki szemünk előtt 2019 Ádventjában is, mikor épp a színházak körül zajló viták adják e nem szűnő ellentét harci terepét. Ha valaki szeretné megérteni ezt a látszólag bonyolult helyzetet, elég, ha felüti a HVG december 12-i számát, ahol egy ismert alternatív rendező fogalmazza az antagonisztikus ellentét lényegét két, köztudottan nemzeti elkötelezettségű magyar művész kapcsán, sőt, talán inkább ürügyükön szövegezi meg sajátos magyarság-anticredóját, amely inkább inverz szöveg, mert jobban szól a nem-hitről:

„... tényleg azt hiszik, hogy megtéríthetik a függetleneket, hogy meggyőzhetik őket, hogy magyarnak lenni nem istencsapás, hanem valamiféle földöntúli csoda? Hogy nem ironizálni kell, hanem büszkének lenni rá, és hirdetni szerte a világban?"

Mit felelhet erre a kérdésre az, akinek számára a magyarság sorskérdés, aki hazánk történelmét úgy szemléli, mint megszámlálhatatlan ős felmérhetetlenül nagy áldozatát azért, hogy ő itt és egyáltalán megszülethessen, aki szeretné gyerekeit lehetőség szerint hagyományos családmodellben az előző nemzedékektől kapott tudás tiszteletére tanítani, és aki fontosnak érezi, hogy hitre nevelje utódait egy szakralitástól egyre inkább megfosztott világban?

Valóban nehéz, szinte lehetetlen küldetés közös nevezőt találni ott, ahol ugyanaz a dolog az egyik félnek szent, a másiknak pedig nevetség tárgya.

Ma a könnyedség, a korlátlanság, a destrukció irányába lejt a pálya. E pillanatban még alig látszik versenyképesnek a dolgok eldobhatóságára, az élet könnyedségére, a természeti törvények figyelmen kívül hagyására nevelt társadalomban az, ha valamit komolyan veszünk, ha valamiben a látható valóságon túl hiszünk – na, nem mintha térdünkben a Baker-cisztát vagy a csillárvezetékben folyó áramot látnánk, hisz csak azok jelenlétére utaló következményeket észlelünk. (A Jóisten jelenlétét is éppúgy érzékelni, mint a villanykapcsolást vagy a sajgást, de abból mégse divat hitet fakasztani.) És a válságtünetekből kristálytisztán látszik, hogy ez a felfogás már nem sokáig lesz fenntartható, ugyanis öngyilkos út.

Aki pedig addig sem kívánja feladni nézeteit, nem tehet mást: mintegy művészileg, írásaival, munkájával, életével kifejezi hitét és hazaszeretetét, és ha szükséges, ütközteti azok véleményével, akik ma még kiröhögik és színpadokról ki is röhögtetik „maradi" felfogását.

Amíg nem nemzeti minimum az, hogy magyarként élni értékes dolog; amíg nem közmegállapodás tárgya, hogy kultúránk egyedi és megismételhetetlen, és ezért legalább annyira érdemes a védelemre, mint egy kihalóban lévő állatfaj a világ másik szegletén (főleg rettenetesen trendi, ún. childfree csajok békamentései és plüsskiállításai mutatnak rá az érték-rendetlenségre); amíg nem örvend feltétlen társadalmi megbecsültségnek életünk és kultúránk továbbadása, és amíg egy magyar rendező büszkeség és életfeladat helyett istencsapásként, kötelező ironizálás tárgyaként azonosítja nemzeti hovatartozását, addig bizony, a kultúrharc is folytatódni fog.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Liszt Ferenc franciául vallotta meg magyarságát, Goldmark Károly németül, büszkén, szeretettel. Radnóti magyarul, és olyannyira harag nélkül még az eclogák nyomasztóan borús idején is, hogy már ettől az emberi nagyságtól, a gyarló időlegesnek az értékes örök-ségtől (sic!) való világos különválasztása láttán párásodik a könyvolvasó tekintet... Pár éve mellettem, az Operaház színpadán egy igen távolból érkezett balerina kipirult arccal, szép hangon énekelte a mi Himnuszunkat, az állampolgárság sok itt töltött és táncolt év utáni felvételekor. Nekik, nekünk érték, másnak, aki pedig itt születhetett, ironizálni való istencsapás? Hogyan?

Tulajdonképpen miért élünk városokban, lakásokban? Miért családokban? Miért nem akárki gyerekét szülik a lányok? Miért szeret egyik növény itt növekedni, a másik meg csak egy másik kontinens másig égövén? És miért nem repül a fecske meg a gólya ellentétesen az ismert és logikus iránnyal? Mondjuk, szétironizálhatná a saját faját egy kiadós kelepeléssel (konzekvens akkor volna, ha a túlzottan konform kelepelését, mondjuk, farkasvonítással röhögné ki a víz alatt), és megpróbálhatná a telet a toleráns Skandináviában, a nyarat pedig a valami klassz sivatagi kúrán átrelaxálni.

Kedves Néném!

Sokat szidjuk Amerikát, és valóban, sokan nem akarunk Európai Egyesült Államokat – ám én személy szerint azért nem akarok, mert a mi „haladó értelmiségünk" túltolná az USA-modellt is. Ott azért a georgiai polgár szívében nem csereszabatos az alaszkaival, a texasi nem rúgja le magáról a mienknél jóval rövidebb múltat se, csak hogy saját humor híján kézenfekvő céltáblát találjon. Elnézve a fent idézet hitetlenség-megvallást, itt azért lenne erre igény, legalábbis (egyes?) függetleneknél, akikért és talán nevében is beszél az illető. (És akik – tegyük hozzá, legalább egy zárójelben – ezalatt az állam ilyen-olyan kormányzati vagy önkormányzati pénzétől függnek, és totál baloldaliak egy balos főpolgármester színes zászlaja alatt, aki mintha véletlenül „országos városvezetői" esküt tett volna –, szóval mintha kétszeresen se volnának függetlenek, de hát mindegy, a „hónalj" jelentését se pontosan értjük, mégis használjuk, a lódarázs vagy a bölömbika valósággal dacoló nevéről nem is szólva.)

Várom karácsonyi ajándékul az elhatárolódásokat a HVG-ben megjelent interjú e demonstrált részétől legalább: az a független alkotó, előadó, társulat, aki Magyarország mindenkori közös kulturális kasszájából pénzt szeretne (mert valamiért piacilag nem képes összeszedni, ugye), az nem vallhatja magát a magyar kultúra ellenségének per definitionem, legalábbis szerintem. És nem is cselekedhet úgy.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá,

Szilveszter

Budapest, 2019. december 23.