Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke – 2004 és 2009 között Magyarország miniszterelnöke – az elmúlt időszakban több ezer bírót és ügyészt, közel 80 ezer köztisztviselőt és mintegy 660 ezer közalkalmazottat és számos nemzeti érzelmű gondolkodót, köztük művészeket fenyegetett meg.
A fenyegetést nem lehet félvállról venni, ismerjük az Apró család által is reprezentált kommunista korszak módszereit és eredményességét.
Korábban Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott tanácsvezető bírája arra mutatott rá, hogy „a törvény, a hatóságok eljárásának a tekintélyét és annak a tiszteletét akarja megvédeni, és ezért a Büntető Törvénykönyv a hatósági rendelkezés elleni uszítás bűncselekményét rendeli büntetni. Méghozzá három évig terjedő szabadságvesztéssel."
Gyurcsány Ferenc fenyegetéseire utalva elmondta: „Ezek a kijelentések megfelelnek a törvény által büntetéssel fenyegetett elkövetési magatartásnak."
Ráadásul Völgyesi szerint 2006-ban „az ellenzéki tüntetés szétverését a rendőri vezetés politikai háttértámogatás, utasítás nélkül nem merte volna meglépni. A parancs kiadására pedig egyedül Gyurcsánynak volt lehetősége, és
megkerülhetetlen lett volna a volt miniszterelnök büntetőjogi felelősségre vonása
– emelte ki egy interjúban a nyugalmazott bíró.
A dolog fonáksága tehát, ha baloldal, a Demokratikus Koalícióval együtt – feltéve, de nem megengedve – megnyerné a 2022-es országgyűlési választást, az elmúlt hónapok nyilatkozatai alapján szinte bizonyosan visszaélne hatalmával annak érdekében, hogy politikai jellegű tisztogatásokat és leszámolássorozatot hajtson végre az államigazgatási szervek dolgozói körében. Sőt, ezen logika mentén a bíróságok, az ügyészségek és egyéb szervek, akár a legmagasabb pozíciót viselő államszervezeti vezetők „megregulázása" is céljuk lehet.
Megfigyelhető, hogy a balliberális erők az elmúlt években politikai fegyverként kezdték el alkalmazni a jogállamiság fogalmát. E folyamatnak két kísérőjelensége is van, amelyek paradox módon éppen e fogalom lényegével, illetve eredeti szellemiségével helyezkednek szembe: a jogállamiság tartalmának elasztikus kezelése, folyamatos változtatása, valamint az érvényesülése felfüggesztésének felvetése (aktuálpolitikai megfontolásokból).
Egyfelől fontos megjegyezni, hogy a jogállamiság egy több évszázad alatt kikristályosodott fogalom, amelynek valódi tartalma jogi szempontból megalapozott, valamint a jogirodalom, illetve a joggyakorlat által kimunkált – és az idő próbáját kiálló – elvekből épül fel. A Lengyelországot elítélő európai parlamenti állásfoglalás olyan kritériumokkal „dúsítja fel" a jogállamiság eredeti kategóriáját, amely annak eredeti természetéből nem következik, csupán politikai motivációkra vezethető vissza. Megfigyelhető tehát, hogy a balliberális erők hajlamosak a saját nézetrendszerükhöz, valamint az éppen aktuális politikai érdekeikhez igazítani e fogalmat.
Ezzel kiemelik a jogállamiság kategóriáját a jog területéről, és áthelyezik a politikai szférába, előidézve ezzel a fogalom politikai bunkósbottá válását, illetve valódi tartalmának kiüresedését.
A jogállamiság politikai termékké válásából következik ugyanis, hogy az új, baloldali fogalomértelmezések éppen azoknak a jellemzőknek vannak híján, amelyek e kategória esszenciáját jelentik: a jogi megalapozottságnak, a jogi (és nem politikai) érvelésen alapuló tiszta fogalomrendszernek.
E hozzáállás szélsőséges változatának és a jogállamisághoz való önkényes viszonyulás iskolapéldájának tekinthető Fleck Zoltán kijelentése. Az ELTE-ÁJK egyetemi tanára szerint
nagy valószínűséggel egy '22-es ellenzéki győzelem után időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről. De ez soha nem volt másként rendszerváltáskor, nagy forradalmak után.
A közpénzből is fizetett Fleck egyben az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet igazgatója, amely szervezet – saját elmondásuk szerint –
a Soros György által gründolt Nyílt Társadalom Alapítványtól csak 2009 és 2015 között mintegy 109 millió forintot kapott.
A jogszociológus nem fáradozik a fogalom tartalmának megváltoztatásával, hanem egyenesen ennek felfüggesztését vizionálja egy esetleges kormányváltás esetére. E megnyilvánulással Fleck egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy szemében a politikai megfontolások elsődlegesek a jogi érvekkel szemben, másfelől pedig jogászként, egyetemi oktatóként gyökeresen szembehelyezkedett a magyar Alkotmánybíróság következetesen folytatott gyakorlatával. A testület a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában egyértelműen leszögezte az alábbiakat:
Világosan látnunk kell tehát, hogy a jogállamiság (valódi) elve nem egy tetszőlegesen változtatható, valamint erre irányuló politikai igény esetén félretehető princípium. A kategória kiszolgáltatása a politikai megfontolásoknak az eredeti fogalom eltorzulásával, illetve lényegi vonásai figyelmen kívül hagyásával jár.
A jog alárendelése bizonyos politikai szándékoknak azonban nem új keletű jelenség.
Évek óta megfigyelhető, hogy a balliberális erők (vagy ezek nyomására bírói testületek) kiterjesztő jogértelmezéssel próbálnak megvalósítani olyan politikai elképzeléseket, melyek érvényesítésére választói legitimáció hiányában a hagyományos, törvényhozási úton nem lenne mód. A német Alkotmánybíróság a személyhez fűződő jogok védelmének alaptörvényi követelményéből vezette le a transzneműség anyakönyvezésének lehetőségét. Könnyen belátható, hogy a Grundgesetz megalkotói aligha gondoltak olyan intézményre, mint a transzneműség, melynek legitimálására felhasználta a bírói testület az alaptörvényi rendelkezéseket. Ennek köszönhetően a választópolgárok felhatalmazása nélkül, homályos jogértelmezés segítségével született az egész országra kötelező erejű döntés.
Mindezek alapján jogosan tehető fel a kérdés, hogy a baloldal, illetve a nyílt társadalom vízióját képviselő szervezetek részéről mennyiben helyénvaló, hogy a választók akaratának megkerülésével,
a demokratikus játékszabályok kijátszásával, valamint különböző jogi machinációkkal kívánnak érvényt szerezni politikai elképzeléseiknek?
De visszatérve az alapkérdésre, miként lenne lehetséges, hogy egy, a közalkalmazottak, köztisztviselők tömegeit elbocsátó Gyurcsány-kormány a legfelsőbb szintekig is nyomást gyakorolva, akár egy totális igényű politikai elszámoltatás eszközeivé alacsonyítson egyes alkotmányos intézményeket? Vagy hogy egyáltalán részsikerek szülessenek e tekintetben a baloldal számára?
Az ezredforduló óta egyre markánsabban szembeötlő törekvések léteznek arra, hogy a hagyományos – többségi választási alapú – politikai aréna helyét egyfajta globális civil társadalom, az NGO-k, parlamenten kívüli csoportosulások világa vegye át.
A civilek, az aktivisták adják ezen mozgalmak lendületét, és bár előszeretettel hangoztatják pártpolitikán kívüliségüket, sokszor vérbeli politikai aktorként lépnek fel a közélet különböző színterein.
Alulról jövő kezdeményezésekként tűnnek föl a laikus külső szemlélő számára, pedig valójában sokszor kifejezetten magas társadalmi státuszú gazdasági érdekcsoportok, üzleti szereplők segítségével, feltőkésített háttérrel, idővel professzionalizálódva építik ki globális hálózataikat. Az 1960-as évek radikális társadalmi mozgalmainak fellépésétől egyre inkább az intézményesített politikai, végrehajtó-törvényhozói hatalom erejének megtörése, egy alternatívnak nevezett társadalmi pólus kialakítása a cél. Ez egy időben akár legitimnek is tűnő törekvés volt, különösen a kelet-közép-európai kommunista rezsimek monopolhatalmi helyzetű pártállamaival szemben.
A 2000-es évek újdonsága, hogy ezek a civilnek feltüntetett hálózatok egyre inkább a nemzetállamok ellen fordulnak, és napjainkra már a radikális baloldali politizálás új színterévé lépett elő a civil látszatú politikai aktivisták és NGO-k világa.
Az 1960-as évek végétől azonban egyre erősebb az igény, hogy az alulról építkező kezdeményezések ellensúlyai legyenek a gazdasági és az intézményesített politikai hatalom birtokosainak. A kelet-európai rendszerváltások során a civil társadalom funkciója pedig egyesen egy alternatív politikai pólus kialakítása volt a pártállammal szemben. Magyarországon a baloldali, radikális és liberális aktivista - kezdeményezések az Orbán-kormánnyal szemben építik ki saját, a végrehajtói felhatalmazással ellentétben maguk által sokkal inkább legitimnek tekintett – mindmáig szűk társadalmi bázist maga mögött tudó – politikai tevékenységük arénáit. Ehhez hozzájárul az a fontos történelmi előzmény, hogy a rendszerváltozás előtti úgynevezett demokratikus mozgalom,
a liberális baloldal szervezeti előzményeként leírható csoportosulások hálózata valójában sohasem volt antikommunista, és 1990 után is a mindenkor kormányzó konzervatív erők váltak a civil-radikális mozgalom fő célpontjává.
2010 után az Egymillióan a sajtószabadságért (Milla) Facebook-csoportból szerveződött közösség vitt fontos szerepet ebben a körben, a hallgatói hátterű mozgalom azonban 2011–13-ban nem tudott elérni igazi áttörést, viszont sok fiatalt aktivizált a nagyvárosi ifjúság körében. Kiépülni látszott a megfelelő aktivistahálózat, és a második, majd harmadik (2014-től) Orbán-kormány idején már nemcsak a kormányerők, hanem részben a hagyományos ellenzék alternatívájaként, egy kiegészítő, szűk társadalmi csoportosulásként jelentkeztek. A folyamatot csak erősítette, hogy a baloldalon megfelelő társadalmi támogatottság hiányában egyre többen az utcai politizálásban láttak potenciális lehetőséget.
A Milla-mozgalom idővel beolvadt a Bajnai Gordon-féle Együtt pártba, és a 2014 utáni egyes kezdeményezések sem lettek tényleges alternatívái a gyengülő baloldal hitelét vesztett pártjainak. Innen már egyenes út vezetett 2018-ig, a parlamenti és utcai erőszak baloldal által produkált megjelenéséig.
A radikális, anarchista szellemű parlamenti képviselők (pl. Hadházy Ákos) hálózati szerepe mellett fontos megemlíteni a Soros-hátterű, professzionális alkalmazottakkal működő, „pályázati civilek" és NGO-k világát, így többek között a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), az Amnesty International, a Magyar Helsinki Bizottság nevű szervezeteket. Utóbbiak részben kiveszik szerepüket a mozgósításból, csatlakoznak a megmozdulásokhoz, tüntetésekhez, továbbá érdekvédelem mázával, jogi utakon is támadják, nyomás alatt kívánják tartani Magyarországot mint nemzetállamot.
A külső befolyásszerzés elsősorban a Soros György amerikai üzletemberhez ezer szállal kötődő NGO-kon, alapítványokon, civil szervezeteken, továbbá a média különböző csatornáin keresztül valósul meg, amely mindeközben a kormányzattal szembeni NGO-k aktív fellépésével (aktivistatevékenységekkel) egészül ki.
A félelemkeltés és nyomásgyakorlás stratégiája alapja az, hogy a politizáló közvéleményt a politizálás új platformjaiként csatornázzák be a civil látszatú szervezetek, amihez
Alinsky néhai amerikai aktivista kommunisztikus, szélsőbaloldali ideológiájából nyernek megfelelő eszmei útmutatást. Alinsky arra biztat, hogy a fennálló renddel szemben kell felvállalnia a radikális baloldalnak a „konfliktust", ugyanakkor mindig késznek kell lennie olyan „kompromisszumokra" amelyekből szerinte egy szabad és nyitott társadalomnak építkeznie kell.
A radikális baloldali politizálás igazi esélyét ezen eszme alapján – a mozgalom szervezése és életben tartása érdekében –
az a törekvés kell adja, hogy felébresszék, és folyton ébren tartsák a tömegek elkeseredettségét, dühét.
Ehhez nekünk is úgy kell tekintenünk a célunkra, mint egyfajta permanens forradalomra – vallják Alinsky elszánt hazai követői. Az elmúlt években ezért például: polgári engedetlenségi képzést tartottak titokban radikális aktivistáknak a Civil Kollégium Alapítvány kunbábonyi központjában, ahol a résztvevők egyebek között azt is megtanulhatták, hogyan provokálhatnak ki rendőrségi beavatkozást, vagy miként viselkedjenek egy intézményfoglalás alkalmával.
A pártoknak pedig el kell fogadniuk a hálózat létét, a civilnek mondott mozgolódásokat, sőt a pártokon keresztül kapcsolódna be az NGO-k világa idővel a törvényalkotás és végrehajtás közpolitikai világába is. Ehhez jó a „független ellenzéki képviselők mítosza", azok az aktivista politikusok, akik ugyanúgy szerves részei ennek a hálózatnak.
A radikális politizálás fontos arénája az elmúlt évtizedben az egyetemek világa is; a CEU és az ELTE társadalmi nemek mesterképzésének megszüntetése okán sokan az egyetemek szabadságának fontosságát hangoztatják, azonban a genderszak féltésén túl az egyetemi politikai aktivizálódás fészkeit – a fiatal támogatói bázis – is féltik a baloldalon.
Az egyetemek és a nem kormányzati szervezetek, az aktivistaképzés, és tágabb értelemben a haladó szellemű oktatás jelentheti az utánpótlást egy olyan politikai közösségben, amelynek hagyományos pártjai biológiai értelemben is kimerülőben vannak.
A hagyományos baloldal (főleg MSZP és DK) mellett, illetve helyett azoké a pártoké a jövő, amelyek – a hálózattal megfelelő együttműködést tanúsítva – alkalmasak a fiatalok minél szélesebb körű becsatornázására a baloldali radikális politizálás aktív szervezeti keretein belül.
Az elszámoltatás egyik eszköze lehet a mindenkori éves központi költségvetésről szóló törvény, amelyet az Országgyűlés minden évben legkésőbb december 31-éig hagy jóvá, és amelyről tudni kell, hogy azért számít különleges törvénynek a magyar jogrendszerben, mivel nem teljesítése nem jár jogi szankciókkal. Azonban, még ha pontosan teljesítik is, a költségvetés mint éves pénzügyi terv eszközén keresztül – a megfelelő fejezetek alá tartozó költségvetési címeknél és alcímeknél – az adott szerv, illetve alkotmányos intézmény éves költségvetésén gyakorolt megszorítással
olyan pénzügyi zsarolás valósítható meg, amelynek potenciáljáról jelenleg csak elképzeléseink lehetnek.
A zsarolás társfogalma, sőt szinonimája a fenyegetetésnek, amely – mint az a DK-vezér megnyilatkozásaiból is látszik – legalábbis jelen van a most ellenzékben levő baloldal vezetőinek gondolkodásában.
A baloldalnak a költségvetési megszorításokban is jelentős tapasztalatai vannak, miután kormányon ilyen eszközökre építették egész politikájukat.
(Például a 2006-os kormányprogram keretében mintegy 1850 fővel „karcsúsították" a minisztériumi dolgozói létszámot. Igaz, akkor a kiadási oldal helyett elsősorban az állami bevételek növelését célozták áfaemeléssel és új adók bevezetésével.) Kétségkívül, a pénzügyi nadrágszíj „szükséges" voltára hivatkozással radikális leépítéseket is végre tudnának hajtani a köztisztviselők és a közalkalmazottak körében – akár a 2006 utáni elbocsátásokhoz képest is jóval drasztikusabb mértékben, de ezúttal már kifejezetten a politikai bosszú oltárán...
Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég jogi szakértője
