75 éve magyarok tízezreit hurcolták a Szovjetunióba, harmaduk sosem tért haza. Fiatal lányokat és fiúkat gyűjtöttek össze, mindenkinek azt mondták, hogy csak egy kis jóvátételi munkára viszik őket, mindössze néhány napról van szó. Hazugság volt. Több évig tartó kényszermunka várt azokra az ártatlanokra, akiket hadifogolyként hurcoltak el. A Dunakanyar falvai évek óta emléktúrával tisztelegnek az áldozatok előtt. 

Január 3-án reggel fél hétkor gyülekezünk Nagymaros egyik mellékutcáján, sokan gyűltek össze. Az emberek egy része az emléktúrára készül, a másik része pedig a hajnali megemlékezésre jött ki. Miután a zebegényi csapat megérkezett, és együtt volt mindenki, akire a szervezők vártak, a helyi önkormányzat és a Német Nemzetiségi Önkormányzat koszorúkat helyezett el a málenkij robot áldozatainak emléktáblájánál. A Vörös Hadsereg katonái 75 évvel ezelőtt, január 5-én Zebegényből több száz embert indítottak útnak gyalog, hogy a Szovjetunióba hurcolják őket. Öt éve minden január elején, az elhurcolás dátumához legközelebbi hétvégén emléktúrát szerveznek nagymarosi civilek, hogy az áldozatok emléke előtt tisztelegjenek.

Koszorúk NagymarosonHalupka Gábor

Miután elindultunk és kicsit kivilágosodott, Kosztra Gáborral és barátjával, Jolánkai Mátéval a menet élén haladva beszélgettünk. Beszélgettünk a kezdetekről, hogy miért gyalogolnak 130 kilométert a januári hidegben, hogy miért érezték fontosnak, hogy a Szovjetunióba hurcolt ártatlanokról, a málenkij robot áldozatairól megemlékezzenek? Egyáltalán, mi értelme van az emlékezésnek?

Gábor Budapesten született, az esküvő után a feleségével Nagymarosra költöztek, abba a házba, ahová a felesége nagyszülei, Anci néni és Rezső bácsi visszatértek a málenkij robot után. Gábor a felesége nagyszüleinek viszontagságos életútján keresztül ismerte meg az elhurcoltak történetét. 

Úgy éreztem, hogy a falak között ott vannak az elfojtott történetek, az elhallgatott szenvedések 

– meséli Gábor. Sokáig érlelődött Gáborban Anci néniék története, aztán 2014 őszén az egyik nagymarosi férfikörben felvetette, hogy megemlékezésként járják végig azt az útvonalat, amelyet az elhurcoltak 1945 telén. A társaság lelkesnek mutatkozott, végül hárman indultak útnak.

A távot végül csak Gábor és Máté teljesítette, harmadik társuk az első nap fel kellett adja a túrát, mert a lábát csúnyán föltörte a cipő. Gábor és Máté azonban jó barátokká lettek az út során, amihez a nehézségek és a rengeteg konfliktus is hozzájárult. Ekkor tették le a mostani nagyszabású program alapjait.

Három nap, két éjszaka, változékony időjárás, naponta 43 megtett kilométer. Elmélyülés, jellempróba, kegyelet, megemlékezés, közösség.

Jolánkai Máté szerint a túra kemény lecke,  az elhurcoltak szenvedésének mindössze töredékét éli át az ember, az út mégis alaposan próbára teszi a tűrőképességet. 

Máté visszaemlékezése szerint a nehézségek ellenére hatalmas lelkesedés öntötte el őket, miután teljesítették a kitűzött távot. Nem úgy tekintettek erre, mint egy sportteljesítményre; elsősorban a megemlékezésről szólt az út, de úgy érezték, hogy valamit teremtettek. Amikor hazaértek, akkor ugyanazzal a lelkesedéssel mesélték el az élményeiket az ismerőseiknek is, a túrának pedig gyorsan elterjedt a híre a városban. 

A következő évben csatlakozott a társasághoz Szafi is, akit nekem is volt szerencsém megismerni az idei út során. Szafi egy valódi színfoltja a társaságnak, egyben tősgyökeres nagymarosi. A már unalmasnak számító fültágító karika helyett egy parafa dugó díszíti az egyik fülcimpáját, az a fajta harmincas évei végén járó fenegyerek, akiről a legkevésbé sem feltételezné az ember, hogy ilyen „megemlékezős" meneteléseket szenvedne végig tiszteletből. Csakhogy 

Szafi nagyapját is elhurcolták 1945–ben. 

Szafi első alkalommal csak „brahiból" csatlakozott a társasághoz, nem különösebben érdekelte a túra történelmi háttere. Amikor azonban az első túráról hazaért, akkor a szülei elmondták neki, hogy az ő nagyapját is bevagonírozták a szovjet katonák. Útközben súlyosan megbetegedett, és az őröknek úgy tűnt, hogy hamarosan meg fog halni, ezért Romániában, Iasi (Jászvásár) vasútállomásán ledobták a szerelvényről, a halottak közé vetették. A moldvai városban egy helyi család ápolta, amíg annyira megerősödött, hogy haza tudott menni. Szafi 30 éves koráig nem tudott arról, hogy mi történt a nagyapjával, a családban évtizedekig nem beszéltek erről.

Az emberek többsége hajlamos azt gondolni, hogy az ilyen szörnyűségek csak a történelemkönyvekben vagy egy filmben történtek meg - másokkal és nem velünk. Bevallom, én magam sem tudtam néhány közeli barátomról, hogy a családjukban van málenkij robotra hurcolt ember. Az idei túrára is egy közeli barátom hívott meg, aki azt gondolta, hogy talán érdekel a téma, miután több cikket írtam a kommunizmus áldozatairól. 

Évek óta vagyunk barátok, mégsem ismertem Dávid családjának megrázó történetét. 

Zoltai Dávid gyakorlott túrázó és túravezető, azt gondoltam, csak edzésként vág neki a hosszú gyalogtúrának. Gyaloglás közben mondta el, hogy az ő nagyapját, és annak testvérét is elhurcolták a szovjetek. Pontosabban csak a nagyapja öccsét akarták elvinni, de az idősebb testvér kötelességének érezte, hogy a fiatalabbal menjen, hogy vigyázzon rá. A sors azonban úgy rendezte, hogy a fiatalabb testvér nem tért haza, a gyermekeit Dávid nagyapjának családjában nevelték fel.

Magyarországon nagyon sokan nincsenek tisztában a saját családjuk történetével, azokkal a traumákkal, amelyeket az idősebb generációk átéltek. Ennek legfőképpen az az oka, hogy a kommunizmus évtizedeiben tilos volt azokról a bűncselekményekről beszélni, amelyeket a szovjet hadsereg vagy a magyarországi kommunisták követtek el a magyarok ellen. Akiket kitelepítettek, akiket a GULAG-ra vagy málenkij robotra hurcoltak, azok hazatérésük után is meg voltak bélyegezve, a 

rendszerváltásig nem volt szabad beszélni a szenvedésükről. 

Az erkölcsi elégtétel is jórészt elmaradt. Alig hét éve, 67 évvel a történtek után, a második Orbán-kormány tette hivatalos emléknappá november 25–ét, amikor azokra emlékezünk, akiket a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára. A sors játéka, hogy az Örök tél című film ezen a napon nyerte el az Emmy-díjat.

Igény azonban van az igazságtételre és a szembenézésre. Idén több mint 40 ember jelentkezett a túrára, harmaduk csak résztávot teljesített. Hogy végül hányan érnek célba, az csak az utolsó napon, a kál-kápolnai vasútállomáson derül ki, addig néhányan biztos lemorzsolódnak.

75 évvel ezelőtt az életével fizetett az, aki nem bírta a sokkal kegyetlenebb megpróbáltatásokat. Az elhurcoltak harmada nem tért haza a lágerből. 

Gábor elmondása szerint a túra egyre több embert mozgat meg Nagymaroson és környékén, sokan csatlakoznak önkéntes segítőként vagy résztvevőként. Ahonnan segítséget kértek, onnan azonnal adtak is; a Dunakanyar környéke felkarolta az ügyet, az önkormányzatoktól a plébániákon át a polgárokig vezet az összefogás. 

A támogatók és résztvevők majdnem mindegyike érintett a családján keresztül az elhurcolásokban, de van, aki egyszerűen tiszteletből áll az ügy mellé. Károly, aki szintén alapító, szervező, gyaloglás közben elmondta, hogy ő csak beköltözött Nagymarosra, viszont a magáénak érzi a település múltját. Őt megérintette az a szenvedés és az a hihetetlen kitartás, amit a helyiek tanúsítottak. A 77 éves István is beköltöző, azaz 25 éve van kertje Kismaroson. A közösség úgy a szívéhez nőtt, hogy kötelességének érezte, hogy együtt emlékezzen a helyiekkel.

De ezer útja van annak, hogy miként került valaki a túrázók közé. Gábor gyaloglás közben elmesélt néhány jellemző történetet arról, hogy miként találtak egymásra az emberek az évek során.

Szalai László két éve megpróbálta teljesíteni a túrát, de az első nap annyira felsértette a lábát a cipő, hogy nem bírta tovább. Amíg fizikailag nem érzi magát készen a hosszú gyaloglásra, azzal segíti az ügyet minden évben, hogy platós kisteherautójával szállítja a csapat csomagjait és felszerelését, szállástól szállásig.

Cserenyecz „Guru" Antal azzal járul hozzá minden évben a túrához, hogy az egyik vacsorához szükséges húsmennyiséget biztosítja. 

Guruval véletlenül futottunk össze túra közben Katalinpusztánál 

– meséli Gábor. – Ő éppen a környéken dolgozott, amikor találkoztunk. Már régen nem beszélgettünk, ezért megálltunk néhány percre, és elmeséltük, hogy miért bandukolunk az erdőben, aztán néhány udvarias szó után el is váltak útjaink"

Vasárnap valahol Gyöngyös után jártak, amikor Guru felhívta Szafit telefonon. Elmondta, hogy nem hagyja nyugodni az, amit Gáborék csinálnak, valamivel ő is szeretne hozzájárulni az eseményhez. Elmondta, hogy az ő nagyszüleit is elvitték 45-ben, az egyik rokona pedig a rabságban halt meg. Az első túra után meghívta a társaságot egy vacsorára, azóta pedig minden évben támogatja a megemlékezést. 

Guru is egy olyan ember, akiben teljesen el volt temetve a málenkij robot története, és nem ő az egyetlen. A  fő motivációm az, hogy az elfojtott traumákat felszínre hozzuk, és segítsünk feldolgozni. A túra nem a cél, hanem csupán eszköz.  Megrendítő, hogy milyen érzéseket hoz elő az emberekből, és milyen felszabadítólag hat" - mondja Gábor.

A mai napig ható traumák kapcsán Gábor egy szemléletes példát mesélt.

”Van egy nagymarosi ismerősöm, akit elhívtam, hogy csatlakozzon a túrához. Ez az ismerősöm azonnal határozottan nemet mondott. Kicsit meg is lepődtem. Magyarázatként azonban elmondta, hogy neki a nagyapját, és annak két húgát hurcolták el málenkij robotra, a lányok a lágerben haltak meg. Amikor a nagyapja róluk mesélt, akkor mindig zokogásban tört ki. Számára ez egy fájdalmas emlék, az elhurcolás a harmadik generációban is sebeket ejtett."

Gábor azt szeretné, ha végre a társadalom kibeszélné a traumáit, elkezdődne egy feldolgozási folyamat: 

meggyőződésem, hogy a mai társadalmi konfliktusaink jelentős része abból fakad, hogy a XX. század során minket ért traumákat nem dolgoztuk fel, nagyon sok sebet viselünk magunkon. Ideje lenne a terheink egy részét letenni. 

Gáborról egyébként a túra második napján tudtam meg, hogy Nagymaros képviselő-testületének tagja, illetve azt is, hogy Nagymaros októberben megválasztott polgármestere, Heinczinger Balázs is részt vesz a túrán, ahogy az elmúlt 4 évben mindig.

Kíváncsi lettem, hogy milyen polgármester az, aki a januári fagyban kilométereket gyalogol. Néhány perc erejéig egymás mellett haladtunk, Heinczinger Balázs ekkor elmondta, hogy a túrát minden évben a nagyapja emlékére teszi meg, akit nagyon szeretett, akinek a történetein felnőtt.

Kedves gyermekkori emlékei közé tartoznak azok az alkalmak, amikor a családi összejövetelek alkalmával a nagyapa a háborúról és a fogságról mesélt az unokáinak. Klasszikus „sztorizós" nagyapa volt, akinek a XX. század alkalmat adott arra, hogy legyen mit mesélnie.

Heinczinger Balázs kisgyermekként számtalanszor meghallgatta a nagypapája történetét arról, hogy miként hurcolták el 18 éves korában az öccsével együtt a szovjet katonák. Azt mondták nekik, hogy csak néhány napi munkára viszik őket. Ebből a „három napból" a Heinczinger testvérek 3 évet le is töltöttek egy donyecki munkatáborban. 

Egy deszkapriccsen aludtak 6-8 fős barakkokban, egy szalmával megtömött zsákot kaptak párnának, a takarójuk is csupán egy üres zsák volt. Embertelen körülmények között kellett nehéz fizikai munkát végezniük, minden nap kétszer egy kevés káposztalevest kaptak enni, 50 kilósra fogyva tértek haza.
Heinczinger János Istennek adott hálát a megmenekülésért, fogolytársaival együtt azért imádkoztak minden este, hogy egyszer hazamehessenek. Heinczinger János úgy vélte, saját története tanúsítja, hogy a nagy bajban lehet Istenre számítani.

Az öreg Heinczinger úgy dolgozta fel magában a történteket, hogy beszélt róla, egy könyvet is írt az emlékeiről, Ifjúságom ellopott évei címmel. Szerencsés alkat volt, az áldozatok többségére a bezárkózás és az elfojtás volt jellemző. A legtöbben nem mertek beszélni.

Mikor hazaértem a túráról, két barátom is írt üzenetet, hogy látták a közösségi médiában megosztott képeimet, és jövőre ők is eljönnének, mert az ő valamelyik nagyszülőjüket is elvitték annak idején.

Miközben az irtózatosan fájó lábaimat bámultam vasárnap este, azon gondoltam, hogy mit éltek át azok a magyarok, akik a többnapos kimerítő gyaloglás után nem a kényelmes lakásban, hanem egy marhavagonban kellett, hogy megpihenjenek? Milyen lehet majdnem két hetet vonatozni kamaszként, hogy aztán évekig egy bányában vagy gyárban dolgozz messze a hazádtól? Még mennyi magyar történetről nem tudunk, hány el nem mesélt, elhallgatott történet van? 

A tépelődés helyett mégis úgy döntöttem, hogy inkább hálát adok az Istennek, hogy Magyarországon már nem kell félni semmitől.