Hogyan lehet elmagyarázni, hogy éveken át éheztünk, mínusz 40 fokos hidegben éltünk?

2020.02.25. 18:04

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága utazó kiállítást szervezett a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja alkalmából. A megnyitó ünnepséget egy konferenciával kötötték össze a NEB munkatársai, melyen előadások hangzottak el a kommunista diktatúrával kapcsolatos kutatásokról. A kiállítás megnyitóján beszédet mondott Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter is.

Gulyás Gergely köszöntőjében elmondta, hogy a magyar kormány számára kiemelten fontos, hogy a mai fiatalok jobban megismerjék és megértsék történelmünk egyik legtragikusabb időszakának eseményeit. Sosem felejthetjük el a kommunista terrort, a magyar gulág poklát, amit a kommunisták az ország lakosságának megtörésére, a rendszer vélt vagy valós ellenségeivel való leszámolásra hoztak létre.

Soha, semmilyen körülmények között nem lehet mentegetni a gyilkosságokat és a gyilkosokat, nem hazudhatjuk szépnek, jónak és igaznak azt a rendszert és azt az ideológiát, amelynek nevében világszerte több tízmillió embert gyilkoltak meg.

De hogyan lehet megérteni a szenvedéseket sok évtized távlatából? – kérdezte, és Menczer Gusztávot, a szovjet GULAG túlélőjét idézte válaszul:

„Valahányszor feltették a kérdést, hogyan élted túl a hosszú rabságot, minden esetben szinte reménytelennek tartottam a valóságnak megfelelő érzések felkeltését. Miként lehet elmagyarázni annak, aki életében párszor már sietett haza vacsorázni, mert éhes volt, hogy mi éveken át folyamatosan éheztünk. Vagy akinek néhányszor már fázott félcipőben a lába télen, annak hogy tudod elmondani, hogy milyen mínusz 40 fokos hidegben élni."

Gulyás GergelyForrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Gulyás Gergely szerint a most megnyílt, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által megrendezett Magyar gulág című kiállítás küldetése az, hogy azok számára is elmagyarázza a kommunizmus borzalmait, akik nem éltek azokban az időkben.

Akik elfelejtik a múltat, azok arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.Gulyás emlékeztetett rá, hogy Európában folyamatos kísérlet zajlik arra, hogy Marx tanait tisztára mossák, hogy elhallgassák a szörnyű bűncselekményeket, amelyeket a kommunizmus nevében követtek el. Ez a történelemhamisítás gyakran éppen az egyetemek falai között történik.

Az emlékévhez kapcsolódik az az utazó kiállítás is, amelyet az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja 2020 augusztusára állít össze Európai gulág címmel. A projekt célja, hogy az egykori keleti blokk európai országaiban, az egyes kommunista diktatúrák által működtetett internáló- és kényszermunkatáborok világát bemutassák. A kiállításon a látogatók megismerhetik majd a társadalom megtörésére, a bolsevik diktatúra ellenségeinek kikiáltott társadalmi csoportok megsemmisítésére létrehozott táborok történetét. A kiállítás nemzetközi összefogással készül, amiben a NEB-nek jelentős érdemei vannak.

Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

„Az emlékezésnek mindig van tétje, az emlékezéstől is függ, hogy minden vitánk és különbözőségünk ellenére megtaláljuk a közös pontjait a nemzeti emlékezetnek, amelyek erősítik az összetartozás érzését." – mondta el Gulyás Gergely.

Reményét fejezte ki, hogy a kommunista múlt bemutatásának hatékony eszköze lesz a most megnyílt kiállítás is.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke megnyitóbeszédében kiemelte, hogy míg a GULAG a szovjet lágereket megjárt, majd emlékeit A Gulag szigetvilág című művében a világ elé táró Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz írónak köszönhetően a szovjet típusú diktatúra embertelenségének legismertebb általános szimbóluma, addig a recski kényszermunkatábort joggal nevezhetjük a kommunista erőszak magyarországi jelképének.

Gulyás Gergely és Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke.Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

A NEB elnöke hangsúlyozta, hogy a diktatúra kiépítése Magyarországon nem 1947–1948-ban, hanem már 1945-ben megkezdődött. Felhívta a figyelmet arra is, hogy bár 1953 júliusában felszámolták az internáló- és kényszermunkatáborokat, valamint feloldották a kényszerlakhelyhez kötöttséget, a történet ezzel nem zárult le. Amellett, hogy a szabadulók nagy részét rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, és nem kaphattak a képzettségüknek, tudásuknak megfelelő munkát, a Minisztertanács vonatkozó rendelete sokaknak a szabadulást sem hozta el: csak a recski kényszermunkatáborból minden tizedik foglyot bíróság elé állítottak, és visszamenőleges hatállyal elítéltek. A hátrányos megkülönböztetés az áldozatok mellett azok családtagjaira, leszármazottaira is kiterjedt, s egészen a rendszerváltásig megbélyegzettek maradtak.

Noha a hatalom fokozatosan kiterjesztette az ellenség körét, és idővel bárki a magyar gulágon találhatta magát, aki nem igazodott szolgaian a párt elvárásaihoz, Földváryné Kiss Réka kiemelte, az internáló- és kényszermunkatáborok, a zárt táborok, valamint a budapesti kitelepítés története a magyar elit története is. Egy olyan fiatal generációé, akiket megfosztottak annak a lehetőségétől, hogy bekapcsolódhassanak egy demokratikus, polgári Magyarország megteremtésébe. Talán némi elégtételt jelentett számukra, hogy a magyar gulág történetének nyilvánosság elé tárása az 1980-as évek végén (többek között Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recskről forgatott dokumentumfilmje révén) nagymértékben hozzájárult a rendszer erkölcsi bukásához.

Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Jónás Pál volt recski internált visszaemlékezéséből vett idézettel kezdte előadását: „Érdekes dolog volt. Ott vagyok gúzsba kötve, csontig vágnak a szíjak, nézed a csillagokat, és akkor arra gondolsz, hogy itt vagyunk a XX. század második felében, s ez a szörnyű dolog történik veled..."
Előadásában az 1945 utáni internálás történetét tekintette át. A kutatást mind a mai napig megnehezíti az irathiány, ugyanis a kommunista diktatúra igyekezett eltüntetni az internálótáborok működésének nyomait. Az internáltakról, mivel bíróság nem ítélte el őket, a koncepciós bírósági eljárások iratanyagai sem állnak rendelkezésre.

Jelképes is lehetne, hogy a »kőkori« körülmények között agyondolgoztatott internáltaktól a kommunista diktatúra ily módon el akarta venni az »írásbeliséget«, az írásbeli emlékezetet is. Mi több, hallgatásra, elhallgatásra kényszerítette őket.

A fogva tartás körülményeiről azért vannak forrásaink, mint például a Mindszenty Józsefnek írt segítségkérő levelek. A fennmaradt hivatalos dokumentumok helyett a visszaemlékezésekre lehet támaszkodni, a túlélők arról is beszámoltak, hogyan zajlottak a kihallgatások, vagy éppen hogyan vette át 1950 folyamán erőszakosan az Államvédelmi Hatóság a kistarcsai internálótábort és több börtönt. Hasonló a helyzet az ÁVH felügyelete alá tartozott táborokkal kapcsolatban is, hiszen Bernátkútról és Sajóbábonyról, és az ott kényszermunkán dolgoztatott fogvatartottakról mind a mai napig nagyon keveset lehet tudni.

Bank Barbara előadásában bemutatta a Buda-déli internálótábort, ahol kezdetben még kiskorú gyerekek is voltak, akik szüleikkel együtt raboskodtak a táborban. Érdekességként említette meg a kiskőrösi, szovjetek által felügyelt internálótábort, amelynek a működése 1946 nyaráig követhető nyomon, és ahol mások mellett dálnoki Veress Lajos vezérezredest is őrizték.

Az egyik legfontosabb, szimbolikus fordulópontként a történész 1950. július 19-ét említette, a recski internálótábor megnyitását azzal a 35, úgynevezett jobboldali szociáldemokratával, akiket ide szállítottak. Fordulópont azért is, mert 1950-től hivatalosan is határozatlan időtartamú lett az addig formálisan minimum hat hónaptól maximum két évig tartó internálási időszak. Hogy még a reményt is elvegyék az internáltaktól – hangsúlyozta.

A recski kényszermunkatáborban a kutatások jelen állása szerint mintegy 1700-1800 internált volt. Azokat, akiket kommunista szempontból „veszélyesebbnek" ítéltek, külön szigorított büntetőbarakkban helyezték el. A táborban meghaltak számát nehéz megbecsülni, hiszen a kutatások harminckét személyről tudják dokumentumokkal bizonyítani, hogy a táborban vagy a rabkórházban haltak meg, ezzel szemben a visszaemlékezők több százra teszik a halottak számát. A recski tábort 1953-as bezárása után igyekeztek eltüntetni, egy dokumentum szerint több mint tíz kilométer szögesdrótot távolítottak el a területéről.

Bank Barbara előadása zárásaként kiemelte, hogy mindennek ellenére mégis akadtak olyanok, akik megfogadták, ha túlélik a szörnyűségeket, akkor emlékeztetik az utókort arra, mi történt. Például a recski emlékhelyet az a Tabódy István szentelte fel, aki három évig maga is a kényszermunkatábor foglya volt.

Saád József az 1950–1953 között a Hortobágy és a Nagykunság területén létesített úgynevezett zárt táborokról, az ott fogva tartott és kényszermunkásként dolgoztatott családokról tartott előadást. Vizsgálódása középpontjában – ahogy fogalmazott – a család és a tulajdon áll. A kommunisták ugyanis ezt a kettőt vették célba, az emberi élet e két fontos elemét.

1950 nyarától pártutasításra, az Államvédelmi Hatóság hathatós közreműködésével, rajtaütésszerű akciók sorozatával 2400–2500 családot, mintegy 8500 embert hurcoltak el otthonaikból a kelet-magyarországi zárt táborokba. A feladatot logisztikailag tökéletesen kivitelezve, a nácikat megszégyenítő precizitással hajtották végre. 1950-ben 96 százalékban a Jugoszláviával szomszédos megyék területén kialakított határsávból hurcolták el az embereket, majd a nagyobb vidéki városok is sorra kerültek. 1951-re a táborok megteltek, a zsúfoltság elviselhetetlenné vált, így újabbakat kellett létesíteni.

Saád JózsefForrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

A kitelepítettek között számtalan töredékes család volt. Általában a családfő hiányzott, mivel korábban már letartóztatták és bebörtönözték. A kutató egy jellemző történettel mutatta be, hogy az elhurcolások közben hogyan „gyártották" a töredékes családokat, hogyan fokozták az emberek szenvedését. Egy kitelepített család öt tagja utazott a kényszerlakhely felé; a férj, a feleség, a két gyerek (az egyik gyermek még csak hét hónapos volt) és a férj édesanyja. A családfőt útközben kiemelték a vagonból, egy hónapig kínozták, majd egy vidéki táborba zárták. Csak hosszú hónapok múlva sodorta össze a család tagjait a véletlen.

A kommunisták azonban nem csak a megbízhatatlannak tartott polgári elemekkel és a jobboldali értelmiséggel számoltak le. Egy idő után a volt szociáldemokratákra is sor került. Erről már Zinner Tibor beszélt.

A történet egy ebédmeghívással kezdődött. 1950. április 24-én három személynek terítettek Rákosi Mátyás rezidenciáján: Szakasits Árpádot és vejét, Schiffer Pált látta vendégül a kommunista pártvezér. Amikor megérkeztek a vendégek, Péter Gábor, az ÁVH vezetője átsétált az egyik szomszédos szobából, és letartóztatta őket.

Zinner TiborForrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

A két politikus börtönbe zárása azonban csak a kezdetet jelentette, a közigazgatás megtisztítása volt az igazi cél. Décsi Gyulát, az ÁVH Vizsgálati Főosztályának vezetőjét jelölték ki arra, hogy elvégezze a piszkos munkát. 1950-ben áthelyezték az Igazságügyminisztériumba, hogy a volt szocdemeket kigyomlálja a közigazgatásból.

A terveket egyeztették a moszkvai vezetéssel, illetve tanácsot is kértek a leszámolás elvégzéséhez, mivel ebben a szovjet pártvezetésnek már évtizedes rutinja volt. Budapesten megjelent két szovjet kommunista funkcionárius, akiknek Rákosi vázolta az elképzeléseit arról, hogy miként szalámizzák le a „jobboldali" szociáldemokratákat. A Poljakov nevű szovjet elvtárs azt javasolta, hogy hozzanak létre egy háromfős államvédelmi bíróságot, amely egy fokozatú eljárásban tárgyalna, csak halálos ítéleteket hozna, a kegyelmi kérelem benyújtása pedig nem lenne halasztó hatályú az ítéletekre nézve...

Décsi feladata volt az is, hogy akiket nem tudnak elítélni, azokról is „gondoskodjon" a párt, így hozták létre a recski munkatábort 1950 nyarán, miközben már 1945 tavasza és 1950 tavasza között is mintegy negyvenezer embert internáltak az országban. Köztük 25 ezer munkást és parasztot, akiket népellenes és háborús vádakkal vettek őrizetbe.

A terror több irányú volt. Az 1950 és 1953 között született több tízezer kitelepítési végzés és több százezer bírósági ítélet mellett nincsenek pontos adatok arról, hogy hány embert érintett az úgynevezett „rendőri büntetőbíráskodás". Az ilyen eljárásokban nagyon változatos módszereket használtak az emberek megtörésére, az egyik kedvelt büntetési mód az volt, hogy az eljárás alá vont személyekkel 24 hónapon keresztül 200-300 forint bírságot fizettettek, ami a korban rendkívül magas összegnek számított.

Ne csak őrizd, gyűlöld is! – hangzott az ÁVH jelmondata, amit a politikai foglyokkal szembeni bánásmód irányelvének tekintettek. A párt iránti hűség az ellenség kérlelhetetlen gyűlöletében nyilvánulhatott meg a legőszintébben. Az eljárások sok esetben a gyanúsítottak halálával értek véget a vallatószobában, ítélet nélkül.

Egy később kivégzett szovjet főügyésznél találjuk meg a gyökereit annak a gondolkodásnak, ami az igazságszolgáltatás tekintetében jellemezte a magyarországi kommunistákat. A kommunista főügyész azt mondta, hogy: a bunkó primitív fegyver, a puska fejlettebb fegyver, de legjobb fegyver a bíróság.

És hogy akarta a bíróságokat a párt szolgálatába állítani a kommunista hatalom? A Büntetőbírói és Ügyészi Akadémia létrehozásával. A csehszlovák minta alapján létrejött konstrukciót minden szocialista országban bevezették. A párt bizalmát és ajánlását élvező elvtársak közül a legalább hat elemivel rendelkezőket négyhetes politikai képzésre küldték, ez után egy tíz hónapos jogi gyorstalpalóval jogásszá képezték ki őket. A tanfolyam elvégzése után ezek az emberek három féle állást tölthettek be: államügyészség vezetői, járásbíróság elnökei, illetve a plusz hathetes hadbíró képzést elvégzettek vidéki hadbíróságok elnökei is lehettek.

1951-re rájött a párvezetés, hogy a jogszabályok szerint megyei törvényszéki elnökök nem lehettek a jogi gyorstalpaló végzősei, ezért egy háromórás képzésen megtanították nekik a hatályos polgári jogot is, és innentől kezdve a megyei törvényszékek elnökei is lehettek.

Zinner Tibor elmondta, hogy még csak az első két évet dolgozta fel, azt azonban ki tudja jelenteni, hogy az '56 után kivégzettek 84 százalékának ügyében az a százhúsz ember hozott ítéletet, képviselte a vádat a kirakatperekben, akik a fent említett módon kerültek az igazságszolgáltatás berkeibe.
Az „akadémisták" közül a legtöbben elvégezték formálisan a jogi kart, évek múltán pedig megyei bírósági elnök, legfelsőbb bírósági tanácselnök lett belőlük.

Jellemző epizódja a korszaknak, hogy Barna Péter úgy kapott kandidátusi fokozatot, hogy az öttagú bíráló testületet behívta a vizsgálati osztály székhelyére, a Gyorskocsi utcába, és közölte velük, hogy addig nem mehetnek ki, amíg meg nem védte a disszertációját.