Kamaszok koronavírus idején

2020.04.09. 22:44

Bese Gergő atya fiatal iskolalelkészként kiváló értője a kamaszléleknek, nemegyszer jobban ismeri a tizenéves gyerekeket, mint a saját szüleik. Tisztában van a kamaszok életének sokszor nagyon súlyos problémáival a drogfogyasztástól a pornófüggésig, mely kapcsán egy korábbi interjúban meg is kondította a vészharangot. Amikor ezt az interjút szerveztük, még nem sejtettük, hogy mire a beszélgetés egyeztetett időpontja eljön, a kamaszok élete is gyökeresen megváltozik. Máthé Zsuzsa interjúja.

Kapcsolatban van a gyerekekkel online?

Természetesen, de nagyon nehéz ez a mostani helyzet, mert eddig folyton arról beszéltünk nekik, hogy mennyire veszélyes az online világ, most pedig arra kérjük őket, hogy ezen keresztül tartsák velünk a kapcsolatot.

Miért baj ez?

Látni kell, hogy a mostani generációk szüleikkel, nagyszüleikkel való kommunikációvesztése abból adódik, hogy a gyerekek más dimenzióban mozognak. Az online élettér és annak hatásai teljesen ismeretlenek, ők tapossák ki az utat, miközben erre az útra hívják a régebbi generációkat. A gyerekek abban a különös helyzetben van, hogy új ismereteket nem a szüleiktől, nagyszüleiktől szereznek, hanem az internetről, aminek a használatát közben ők tanítják a „régieknek". Nincsenek könnyű helyzetben, és a családok sincsenek felkészülve a változásra. A digitális térhódítás megváltoztatta az egyént, a családok életét és a közösségi kapcsolatainkat is. Most az átállás nehéz időszakát éljük, ami a szülői generációknak nagyon nehéz, hiszen mi még tudjuk, hogy a korábbi, offline életünkben mennyi fontos és megszívlelendő dolog volt, és azt is látjuk, hogy mindezeket az online tér felfalja, és maga alá gyűri. Kíváncsi leszek, hogy hónapok elteltével, mikor majd visszatérnek a diákok az iskolapadba, félév közösségi élmény és a pedagógus-diák személyes kapcsolat nélküli időszak után, mik lesznek az első zsigerből jött mondataik. Mi mindig érezzük egy-egy hosszabb iskolai szünet után, hogy nagyon nehéz visszahozni a gyerekeket az iskolai közösség valós világába. Ilyen hosszú elzártságból ki fog derülni, hogy az online tér mennyire demoralizálja és formálja át a viselkedést.

Ugyanakkor visszafele nem vezet út...

Persze, ha kapcsolatban akarok maradni a diákjaimmal, fel is kell vennem velük a ritmust, el kell kezdenem belépni abba a térbe, ahol ők mozognak, nem elég a pálya széléről kiabálni. De ez egy nagyon ingoványos talaj, ahol a mi egyházunk még sete-sután mozog. Ha kilépünk a napra és nem a mi gyertyafényeink, templomi világításaink mellett szólalunk meg, sokkal több támadásnak is ki vagyunk téve. De meggyőződésem, hogy vállalni kell a nehézségeket, akár az egyházon belül is. Ez úttörő szerep, amiben személy szerint is úgy érzem, hogy feladatom van, kapok is érte hideget, meleget.

A gyerekek mit szólnak, ha Gergő atya látja, miket lájkolnak, osztanak meg?

Van, aki letilt, mert nem akar minden lapot kiteríteni, de volt olyan diákom, aki csak az érettségi bankett után jelölt be a Facebookon, amikor már nem volt „tétje". Az egyik probléma az online térben az álarcok viselése, amivel kialakítható egy hamis, digitális én, ami photoshoppal vékonyabb, érzőbb szívű vagy viccesebb, mint a valóságban. Ezek mögül az álarcok mögül sokan feljogosítva érzik magukat, hogy „beszóljanak", minősítsenek, így hihetetlen verbális és nonverbális erőszaknak vannak kitéve a fiatalok. Mintha valamiféle vudu-babák lennének a profilok mögötti személyek, akiket következmények nélkül lehet bántani. A gyerekek online mozgásából jól látszik, hogy milyen módon szippantják be őket divathullámok. Mondok egy példát. A január azzal volt tele a felületeiken, hogy Ausztráliában ég az erdő, mindenki a kengurukat, koalákat siratta könnyező imotikonokkal. Ez ment egy jó héten keresztül, az iskolában is folyamatosan téma volt, szinte reszkettek a gyerekek, hogy csináljunk már valamit. Aztán eltelt két hét, és a téma nyomtalanul eltűnt. Február végén, mikorra eloltották az utolsó tüzeket is, feltettem a kérdést nekik, hogy mire emlékeznek az elmúlt időszakról, mi történt a nagyvilágban? A válaszaik között egyáltalán nem szerepelt Ausztrália, és ami még furcsább, hogy az a hír sem érintette meg őket, hogy vége a tűznek. Az ingerküszöbük nagyon magasan van és érzelmileg is valahogy megkeményedtek, ezt tapasztalom.

Érzelmileg is átalakulnak a gyerekeink?

Igen. Nagyon szeretem a Ben Hur című filmet, szerettem volna a gyerekeknek megmutatni, hosszú film, több hittanórán keresztül néztük végig, de nem volt benne elég vér, nem volt benne elég csattanó, alig kötötte le őket, a megható pillanatoknál pedig kifejezetten unatkoztak. Ez a változás ráadásul egy olyan korban történik, amikor 10 házasságból 6 válással végződik, többségében a kapcsolat bűvös, hetedik éve táján. A válások legnagyobb áldozata pedig bárki bármit is mond, a gyerek.

A 13 éves Zsombor rajza, akit megihletett a karantén és az otthontanulás

A fiúnevelés szempontjából ez talán még nehezebb.

Ha egy válás után apu elmegy, a fiúcska ottmarad a szomorú anyukával, akit a nagymama vígasztal. A kisfiút az oviban az óvónéni és a dadus néni neveli, az iskolában aztán kap egy tanítónénit, és a napközis tanítónéni kérdezi ki tőle a leckét. Férfi karakterrel egy ilyen kisfiú legfeljebb felső tagozatban találkozik egy-egy szaktanár képében. Ez azt jelenti, hogy ekkor 10-11 éves. Ekkorra már nagyon sok mindent elveszítettünk! Szakemberek azt mondják, hogy a 6-7 éves kor az, amikor egy gyereknek leginkább szüksége van mindkét szülő jelenlétére. Van egy felmérés, ami azt mutatja, hogy ha egy elvált családban egy édesanya egyedül neveli a fiúgyermekét és a fiú csak ilyen elégséges (értsd, kettes osztályzattal értékelhető) férfi mintát lát, az ilyen fiúknak a 40%-a nem tud majd megnősülni! Ez nagyon magas szám, ami azt mutatja, hogy nem lehet kihagyni a nevelésből a férfi szerepét!

Szükséges másképp nevelni a fiúkat és a lányokat?

Érdemes - majd ha újra benépesülnek a játszóterek - egyszer leülni egy homokozó mellett és megnézni kicsit más szemmel, mi is történik ott. A kislányok és kisfiúk egész másképp játszanak. A fiúk mászóka helyett a kerítésen másznak, botokkal ütik-vágják egymást, homokot dobálnak, a lányok ennél jóval nyugodtabbak. A játszótér szülő közönsége pedig ezt a nyugodtságot várja el a fiúktól is: ne „szakítsd szét a ruhádat!", „vigyázz!", „csendesebben!" – ezek a felszólítások röpködnek feléjük. De ez nem jó! Egy fiú hadd legyen koszos, mert ebből az anyámasszonykatonája-fiúnevelésből nagy baj lesz! Amikor majd a hormonjai beindulnak és elkezd érdeklődni a lányok után, és nem lesz férfi körülötte, akihez fordulni tud a problémáival, a legrosszabb irányban keres majd válaszokat: kinyitja a gépét, beüti a kérdéseit a keresőbe és a legnagyobb baromságokkal fog találkozni. Egy jó párkapcsolat felépítéséhez szükséges természetes és szép dolgokat nem fogja itt fellelni, csak torz válaszokat. Fogjuk fel végre, hogy mára a 11 éves kort elért fiúk többsége pornófüggő, a párkapcsolatról kialakult képük alapjaiban sérült, a lányokban pedig nem életük szerelmét, hanem elfogyasztandó „zsákmányt" látják.

Ebben a drámai helyzetben talán jó irányban hozhat változást az, hogy a családok most együtt kell legyenek...

Ne legyenek illúzióink, a statisztikák arról tanúskodnak, hogy a karantén idején Olaszországban tovább emelkedett a pornófogyasztás, ami figyelmeztető jel számunkra is. Épp ezért csak akkor remélhetünk változást, ha tevékenyen megvédjük a gyerekeket, telepítsünk szűrőprogramokat a gépeikre, korlátozzuk az online jelenlétüket és beszélgessünk velük sokat. Nem lehet eleget mesélni nekik az udvarlás szépségeiről, a romantikáról, mert se otthon, se a filmekben, se a baráti körben nincs erről szó. Így pedig a vadászösztön kerekedik felül, és egymást nem a Jóisten teremtményeként, érző, szeretetre és gyengédségre éhes emberként fogják kezelni, hanem zsákmányként. Ma minden ellenünk dolgozik, azok az értékek, amiket mi fontosnak tartunk, nem sikkesek, hátrányból indulunk!

Mennyire szabadosak a fiatalok és mit tapasztal, a szülők hogy védik őket?

Egy tizenötéves diáklányunk mesélte, hogy velük lakik a húszéves barátja. Nyolcadikos korában költözött hozzá. Mikor kérdeztem, hogy nem gondolja-e ezt nagyon korainak, a válasza az volt, hogy de hát ők nagyon szeretik egymást. Mikor az édesapját kérdeztem ugyanerről, azt felelte, hogy „legalább felügyelet alatt csinálják, nem az árokparton". Ha valaki arra tanítja a gyerekét, hogy ebben a korban árokparton vagy máshol csináljon bármit is, akkor nincs mit mondani. Sajnos, sokan szülő azért, hogy maga mellett tudja tartani a gyerekét, inkább engednek neki. Pedig épp fordítva van: azért fogja őt elveszíteni, mert engedett.

A járvány miatt muszáj többet együtt lenni, beszélgetni a gyerekekkel. Lehet ennek pozitív hozadéka?

Igen. Van például egy gyermek, aki szeptember óta bukdácsol földrajzból, 1,1-re áll. A fiú félévkor megbukott, de szülővel se fogadóórán, se szülői értekezleten nem találkoztam eddig. Most keresett meg e-mailen, ahol úgy köszöntöttem, hogy „Jó reggelt, Isten hozta a 2019-20-as tanévben, de vajon hol tetszett eddig lenni?" Igen, most talán kénytelenek a szülők is szembesülni a gyerekeik trehányságával, felelőtlenségével, kénytelenek szóba állni egymással, mert nincs hova menni, muszáj együtt élni velük. Szerintem nagyon sok szociológiai kutatás lesz majd a koronavírus-járvány kapcsán, hogy az milyen társadalmi változásokat indított el.

Ma mindenki azt mondja, hogy nem folytatódhat majd úgy az élet, ahogy az korábban volt.

Valóban, mindenki arról beszél, hogy változtatni kell. De min? A fogyasztáson, ami a világgazdaságot mozgatja? Vagy azon, hogy tapossuk a munkát és ezzel elvesszük az időt a családjainktól, az emberi kapcsolatainktól? Vajon mikor mondjuk ki azt, hogy lassítani kell? És ki fogja diktálni az ütemet, mikor mindenki azon lesz, hogy a járvány elmúltával minden a lehető leggyorsabban álljon vissza a régi kerékvágásba? Mi, keresztények azt kiáltjuk, hogy csak azt ne! Csak vissza ne álljon a régi őrület, mert mit eredményezett ez a világ? Jött egy vírus, ami két nap leforgása alatt bedöntött mindent. Nem tudjuk, mi lesz, de az biztos, hogy rengeteg probléma felszínre kerül: a családban lévő, a gazdaságban és a kommunikációban rejlő gondok ugyanúgy.

Gergő atya min változtatna?

A habzsolás fékezése, az életünk ésszerű lassítása, az online világ korlátozása rendkívül fontos volna! Véleményem szerint itt van a kulcsa az életünknek. Az online világ persze maradni fog, de a normális mederbe terelése nem késlekedhet. A szülők évek óta alig látják a gyerekeik szemét, csak a fejük búbját, ahogy a telefonjuk, tabletjük felé hajolnak. Muszáj korlátozni az internet-használatot, és most van idő szűrőprogramokat telepíteni, otthoni szabályokat kidolgozni, ne mulasszuk el a lehetőséget! Csak így van esélyünk, hogy a napi 7 perc beszélgetés helyett jóval több időnk legyen egymásra. Annál is fontosabb lenne ez, mert a mai gyerekek szeretetnyelve a minőségi idő. A nagyszülői generáció számára a szeretet kifejezésének formája az ajándékozás, ezért is van az, hogy a nagymama inkább dug egy tízezrest az unoka zsebébe, mint hogy leüljön vele valamit közösen csinálni. Pedig fontos lenne, hogy a nagyszülők is részt vegyenek az unokáik életében, neveljenek, ne pedig az engedékenységben versenyezzenek. Így elbeszélünk egymás mellett.

Azzal, hogy az idősek védelmére ma különös figyelmet szentelünk, erősödhet a gyerekekben a nagyszüleik iránt érzett felelősség?

Egy diákom a napokban rám írt, hogy nagyon hiányzik neki a nagymamája, mert most nem lehet látogatni. Kérdeztem, hogy mikor látta utoljára, azt írta, karácsonykor. De vajon miért nem találkoztak korábban? Kicsit illúziónak érzem, hogy ez a helyzet majd megváltoztatna minket. Pontosabban a szabadságunkat biztos, hogy jobban értékeljük majd, esetleg észrevesszük, hogy milyen érték egy szelet friss kenyér. Azt mondják, a bezártság miatt vagy a válások vagy a gyermekszületések száma biztos megnő. Bízzunk benne, hogy az utóbbi történik majd.

Katolikus papként mit gondol erről a világjárványról?

Úgy érzem, ez az utolsó figyelmeztetés. A koronavírust a Sátánhoz tudnám hasonlítani, mert amíg erdőtűz van, látom a tüzet, az árvíznél a vizet, ami pusztít. Itt nem látom, amikor a vírus belép az életembe. Lassan megfertőz, és mindent hazavág. A koronavírus ott támad, ahol számunkra a legfájdalmasabb: elveszi a szabadságunkat, amire annyira büszkék vagyunk. Az istenített liberalizmus legfontosabb pilléreit egy pillanat alatt bontotta le, a vírus igazán fájdalmas pontunkra tapintott. Ha a jövőben a Sátánról fogok a gyerekeknek beszélni hittanórán, bátran nyúlok majd hasonlításképp a koronavírushoz, mert ez most kollektív élmény lesz. De észre kell vegyük azt is, hogy ha valaki játék- vagy pornófüggő, ha valaki szenvedélybeteg, alkoholista vagy drogfogyasztó, akkor is a szabad akarata sérül. Ma ezt a rabságot tapasztaljuk meg közösen, hiszen épp a szabadságunkat korlátozó láncokat csavarja körénk a vírus. Ez a tapasztalás megdöbbentő.

Ebben a különös nagyböjtben erősödhet vajon a hitünk?

A vírus 160 országban állította meg az életet, egyszerre éljük meg a sebezhetőségünket. Abban bízhatunk, hogy ez a tapasztalás – ahogy a háborúk után korábban történt – megerősíti a hitet. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez korábban úgy működött, hogy a hit a családokban jelen volt, tudták, hogy hol a kályha, ahová vissza kell térni. De a mai gyerekek nem is hallottak a kályháról. Amikor arról beszélgetünk, hogy majd tömeges megtérések lesznek, és tűzoltó tömlővel fogjuk keresztelni a Havanna lakótelepen a gyerekeket, ezt a szempontot nem vesszük figyelembe. Ez egy ábránd szerintem. Ami viszont most nagyon fontos lenne, hogy a korábbi híveinket megtartsuk és erősítsük, nehogy ennyi hónap kihagyás után üresek legyenek a templomaink. Én hiszek abban, hogy a templomba járóink, akik ezrével nézik az online szentmiséinket, megerősödhetnek. Az egyházunk digitális reformja is zajlik, aminek van pozitív oldala, jobban megismerjük egymást. Ugyanakkor számunkra minden évben óriási löketet ad a húsvéti szent három nap, mikor nagycsütörtökön reggel beköltözünk a templomba és vasárnap estig ott vagyunk. Ez idén nem lesz, amire még nem volt példa és biztos, hogy nagyon fog hiányozni. De talán a hiány megélése rámutathat arra, hogy mi az igazán fontos az életünkben.