Az orbáni cselekvő nemzetállam determinizmusa és a szükségszerűség művészete a járvány elleni harcban

Vágólapra másolva!
Még talán 2020. január folyamán sem gondoltuk, hogy majd márciusban egy Kínából induló, később pandémiává, azaz világjárvánnyá fejlődő COVID-19 elnevezésű légzőszervi megbetegedés végső soron az egész glóbusz gazdasági életét, és a társadalmak mindennapi működését megbénítja. A koronavírus-járvány rámutat nemcsak az emberi élet, egészség törékenységére, hanem az élet minden területének, létfenntartásunk és biztosítottságunk általános sebezhetőségére.
Vágólapra másolva!

Köztudott, hogy az őskortól a legnagyobb egészségügyi gondot, a legmagasabb halálozási rátákat az epidémiák okozták. Három egyiptomi csapásban (2 Mózes 9) is szerepet játszottak a járványok, de miután Heródes király, magát istennek képzelvén beszélt, „És azonnal megveré őt az Úrnak angyala (...) és a férgektől megemésztvén meghala." (Apcsel12, 21-23) A pontos Bibliában található leírásokból egyébként sokféle, ma jól ismert vagy a történelem folyamán visszatérő pusztító ragály azonosítható. (Dr. Józsa László: Orvoslás a Bibliában) De volt az idők során kifejezetten magyar betegség, morbus hungaricus is, amely a kiütéses tífusz középkori, ma már nem használt elnevezése.

A kronológiai visszatekintés alapján úgy tűnik, száz évenként van mindig egy nagy pandémia, így az 1720-as járvány, az 1820-as kolerajárvány és az 1920-as spanyolnáthajárvány. 1720-ban volt az utolsó nagyszabású bubópestisjárvány, amelyet Marseille nagy pestisének is neveztek. A nyilvántartások azt mutatják, hogy a betegség mintegy 100 000 embert ölt meg Marseille-ben. A kolerajárvány első feljegyzésére 1820-ban került sor, Ázsiában, Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigetek országaiban. 1820-ban több mint 100 000 haláleset jelentettek Ázsiában a betegség miatt. A járvány állítólag olyan fertőzöttekkel kezdődött, akik vizet ittak a baktériumokkal szennyezett tavakból. A spanyolnátha pontosan 100 évvel ezelőtt jelent meg, akkoriban az emberek a H1N1 influenzavírussal küzdöttek, amely genetikai mutáción ment keresztül, sokkal veszélyesebbé téve a normál vírust. Ez a vírus 500 millió embert fertőzött és több mint 100 millió embert ölt meg a világon, ez a világjárvány volt a leghalálosabb a történelemben.

Hasonló időszakokban a teljes világrend – benne a jogrendszerek, a lét- és közbiztonság, a világgazdasági mechanizmusok fő fundamentumai, a társadalmi élet minden területe, az oktatástól a legkülönbözőbb alrendszereken át az élelmiszer-ellátásig és az energiakérdéséig – kerültek és kerülnek újszerű kihívás elé, és a globalizmussal vagy nemzetekkel kapcsolatosan korábban hirdetett dogmák kérdőjeleződnek meg. Hangsúlyozandó azonban, hogy a vágyvezérelt elemzések ugyan bíznak a globalizmus megroppanásában is, a valóság azonban ennél árnyaltabbnak tűnik. Korántsem biztos, hogy a koronavírus, és annak leküzdése megtöri a globalizmus lendületét. (Lánczi Tamás: A globalizáció kénszerzubbonyában)

A járványkrízis talán legfőbb tanulsága – a közvetlen felelősség kérdésein túl –, hogy a nemzetállam alapvető felelősséggel tartozik saját polgárai biztonságának és létfenntartásának védelméért, és ezt a felelősséget, valamint az ehhez szükséges cselekvőképességet nem ruházhatja át más – nemzetközi vagy szupranacionális – cselekvési szintekre. Amikor pedig lehetősége van rá, a körülményeket is figyelembe véve törekednie kell saját képességeinek megerősítésére és kiszolgáltatottságának mérséklésére. A járvány fő üzenete: „Akit kiszolgálnak, az kiszolgáltatott", valamint: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!" Ezekben az órákban, napokban és hetekben még aktuálisabb az ordo caritatis, a szeretet rendjének elve; koncentrikus körökben vázolja fel a családtól indulva a felelősségi szinteket, amelynek a végén az egész emberiség áll.

Ugyanígy a cselekvő nemzetállam felelőssége, hogy a „sortartás" kötöttsége mellett, a célszerűség és szükségszerűség elvei mentén határozza meg az egyes teendőket veszélyhelyzetben. Az alábbiakban kifejtettek szerint egy olyan előre elrendelt, ámde nem prognosztizálható folyamat kibontakozásának lehetünk tanúi, amelyet most, a hétköznapokban leginkább csupán az élet drasztikus lelassulásaként érzékelünk.

A világjárvány gazdasági-logisztikai hatásai például már éreztetik az energiaimport-függőség kérdésének jelentőségét. Itt nemcsak magáról az elsődleges energiaigényről, vagy általában a gazdasági teljesítmény kérdéséről szól, hanem általában a környezeti fenntarthatóságról is, melynek kapcsán a nulla vagy kis károsanyag-kibocsátású megújuló alapú energia, valamint a nukleáris energia jut jelentős szerephez. Például az elmúlt időszakban újabb csúcsot ért el Magyarország napenergia-termelése, de ide sorolható a meglévő paksi atomerőmű-blokkok kapacitásbővítéssel tervezett pótlása is.

Energiafüggőség

A fentebb ismertetett szempontoknak fel kell nyitnia a szemünket, hogy mi is történhet válság esetén az energiaellátással. Azok, akik feladják a saját energiaellátásukat, zsarolhatóvá válnak.

Egyes közép-európai országok már felismerték, hogy a klímaszempontokat figyelembe véve atomenergiával is megoldható az energiaellátás nagy része, és általános vélemény szerint is egyre mérsékelni szükséges azt a kiszolgáltatottságot, amely abból ered, hogy más országok elegendő és olcsó energiát szolgáltatnak-e, illetve közvetítenek-e majd nekünk. A biztonságos energia-ellátás fenntartása, biztosítása rendkívüli helyzetek idején kiemelt jelentőséget kap.

A rohamosan népesedő, immár közel nyolcmilliárd főt számláló globalizált világban az élelmiszer-ellátás biztonságának fenntartása, és az ezzel kapcsolatos környezetvédelmi szabályozás releváns szerephez jut. Utóbbi bürokratikus terjedése miatt, a peszticidekkel, az ivóvízzel és az állattenyésztéssel kapcsolatos kezdeményezések vonatkozásában az agrártermelők egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, a mezőgazdasági termelés megszűnésének veszélyével fenyegetve.

Élelmiszer-függőség

Divatossá vált, hogy az országok saját élelmiszer-termelésüket "feleslegesnek" tartják. A globalizált világban az élelmiszer külföldön is megvásárolható, mondták. Eddig.

A koronavírus-világjárvány megmutatta a tömeges és/vagy irreguláris migráció hátrányos közegészségügyi és agrárgazdasági hatásait, így például azt, hogy a bevándorláshoz kapcsolódó építési tevékenységek miatt egyre ritkítják, sőt fokozatosan felszámolják a művelhető földterület jelentős hányadát az egyes országokban. A migráció árt a mezőgazdaságnak, így legfőképpen a vidéken élők életét nehezíti meg, és – a nagyobb városokban élőket is közvetlenül érintve – sokkal könnyebben idéz elő élelmiszerhiányt válságok idején. A migráció terhelést jelent az egészségügyi alapellátás, és általában a szociális ellátórendszer biztonságos fenntartása szempontjából is.

Lassítani kell a bevándorlást!

A nagymértékű migráció miatt, és ehhez kapcsolódóan az épített környezet ugrásszerű megnövekedése miatt a művelhető földterületek mennyisége egyre kevesebb.

Ezekkel kapcsolatosan a kompetencia csakis az államot – a nemzetállamot – illetheti meg, és ehhez ragaszkodniuk is szükséges. Az államot teszi állammá: a népesség által felhatalmazott, össztársadalmi feladatkörökkel bíró közös kormányzata, belső és külső szuverenitással rendelkező közösségként. Az állam maga, nem pedig az úgynevezett „világállam" jelentheti a megoldást. Ahogy a svájci Nobel-díjas költő Carl Spitteler írja: „Nem hiába, hogy az államok inkább ragadozót használnak a címerben. Valójában a világtörténelem teljes bölcsességét egyetlen mondatban foglalhatjuk össze: minden állam annyit veszít, amennyit csak tud."

A világállam (Weltstaat) fogalma Ernst Jünger német író-filozófus egyik 1960-as esszéjéhez kötődik. Jünger a világháborúkat, válságokat és a modern technika démoni jelenségeit vizsgálva érezte meg a társadalmak újszerű kihívásait, a régi értékek elhasználódása nyomán is bekövetkező forradalmi átalakulásukat. A jelenkori globális gazdasági és járványkrízisek ismételten aláhúzzák az államok és társadalmak saját felelősségét, és a gyakorlatban is nyomós alapot szolgáltatnak a korlátlan világállam iránti bizalmatlansághoz. Mert senki sem viselheti a felelősséget az állam helyett, amely szuverén területet, népességet és főhatalmat birtokol saját jogszabályai és végrehajtó hatalma, valamint saját jogalkalmazó hatóságai révén.

A „világkormány" koncepciója a kormányzati szint – vagy ilyen irányítási szint – feltételezett egységét jelenti, teljes legitimitással az egész bolygó felett. Ilyen világkormány még soha nem létezett, még ha a történelem során egyes birodalmak és világhatalmak ennek irányába mutató célokat is kitűztek maguk elé. A történelemből ismert kísérletek az ehhez nem elégséges kommunikációs és utazási lehetőségek, az eltérő kulturális adottságok, erkölcsi normák miatt, a tervek gazdasági és gyakorlati nehézségei miatt rendre kudarcot vallottak.

A nemzetállam és a világállam/világkormány ideájának konfliktusa az újabb válságok kapcsán arra világít rá, hogy miként értették félre sokan a globalizáció lényegét az elmúlt néhány évtizedben. A 2015–16-os európai migrációs válság és a 2020-as koronavírus-járvány tapasztalatai is emlékeztetnek a biztonság védelmének, az alapvető szabadságjogok kérdésének, valamint a cselekvő állam és a demokratikus, átlátható döntéshozatal megőrzésének szükségességére.

A világállam illúziója

Azok, akik a nemzetállam álmát feladják, elveszítik cselekvőképességüket. Pontosan ezt kívánta elérni a globalizáció az elmúlt harminc évben. A beteljesedés pedig pusztító következményekkel járhat nemcsak a politikára, hanem a gazdaságra nézve is.

A félreértett globalizációval összefüggésben az Európai Unió ténylegesen megszüntette belső határait, viszont nem tudta hatékonnyá és következetessé tenni a külső határainak védelmére irányuló politikát, miközben Európa regionális és globális versenytársai, Kínától az Egyesült Államokig, Oroszországtól Törökországig kiemelt szerepet tulajdonítanak a katonai értelemben vett biztonság kérdésének.

Az utóbbi években a nemzetállamok azon fontos jellemvonását, hogy abszolút szuverenitást kell élvezzenek az államhatáraikon belül – sőt a saját határaik fizikai és jogi védelmében is –, egyre hevesebb kritikával illették. A világháború utáni korszakot a liberális elveket valló mainstream politikai gondolkodók egy kizárólag nemzetközi megállapodásokon, és szupranacionális vagy kormányközi blokkokon alapuló globális politikai rendszer realitásaival jellemezték. Ennek a folyamatnak következtében az Európai Közösség gyakorlatilag védtelenné – kitetté – vált gazdasági, társadalompolitikai és katonai értelemben is.

Hadsereg és polgári védelem

A polgári védelem és a hadsereg jelentősége szintén nagy mértékben csökkent Európában az elmúlt években. Az államok hamis biztonságba ringatják magukat. A globalizáció iránti lelkesedés kiszorítja a valóságot. A válsághelyzet addig rejtve marad, amíg váratlan háborúk, járványok, természeti katasztrófák nem alakulnak ki, és az emberek nem látják meg a valóságot.

Az elmúlt időszak egy különös sajátosságává vált, hogy a nemzetek és nemzetállamok helyett a (külső és belső) elitek részéről a nem állami szereplők, például a nemzetközi multivállalatok és a nem kormányzati szervezetek részesülnek megkülönböztetett figyelemben. A nemzetközi és európai intézmények inkább a globalista szellemű civilséget támogatják a gazdasági és politikai hatalmát védeni próbáló felelős nemzetállamokkal szemben.

A koronavírus-járvány bizonyítani látszik a nemzetállam, vagyis a nemzetből és helyi közösségi kultúrából, történelmi örökségből szerveződő és táplálkozó szuverén egységek létjogosultságát. A kialakult új helyzet azt mutatja, hogy a felelősség vállalására és a válságok lokális hatásainak kezelésére továbbra is a nemzetállam a legmegfelelőbb, a legalkalmasabb. Ehhez azonban a cselekvőképesség megőrzésének, az államok mint szuverének eme adottságának előfeltételnek kell lennie.

A liberális demokrácia és média felelőssége

A Covid-19 világjárvány felemelte a fátylat, amely a nyugati demokráciák kudarcait takarta. A médiának ugyanakkor nem volt érdeke annak feltárása, hogy a liberalizmus és a szabadpiaci ideológiák milyen mértékben bizonyulnak csendes gyilkosoknak - állítja Michel Onfray, francia filozófus.

Az a fogalom, amelyet általánosan „globalizációnak" hívunk, valójában egy több mint ötszáz éve tartó folyamatot jelöl, melynek kezdeteit a földrajzi felfedezések korához köthetjük. Globálisan értelmezhető hatalmi és gazdasági akaratot fejez ki például, hogy a portugálok és a spanyolok Tordesillasban felosztották egymás között az Európán kívül felfedezett, addig megismert világot.

Amit a szellemi-politikai véleményformálók meghatározó, többnyire liberális nézeteket valló képviselői gyakorta figyelmen kívül hagynak, hogy a globalizáció évszázadok óta zajló természetes folyamata, az áruk, technológiák, eszmék szabadabb áramlása nem egyenlő a globalizmussal, vagyis a nemzeti érdekeket felülírni kívánó neoliberális ideológiával, és annak egyes alváltozataival.

A közelmúlt válságaival megbukott a neoliberalizmus, és annak egyik fő alapelve, amely abból indul ki, hogy a gazdaságban keletkező profitnak a tőketulajdonosokhoz kell kerülnie, az ezzel párhuzamosan fellépő károk vagy negatív kockázatok pedig „természetszerűleg" az államot és az adófizetőket terhelik.

A globális koronavírus-járvány nemcsak a nemzetállamok létét, szükségességét legitimálta, hanem rámutatott arra a veszélyre is, amelyet a túlhajtott globalizmus eszméje jelenthet az egész világra. Így világossá válhatott minden kritikus, értő és józan gondolkodású ember számára, hogy a határtalan világállam, az Európai Egyesült Államok és az ellenőrizetlen, folyamatos népvándorlás jellemezte világkép, és annak legfelsőbb globális szinteken erőltetett jogi gyakorlata mindinkább tarthatatlanná válik.

A neoliberális gazdasági, valamint libertinista emberjogi elveken meghirdetett világrend veszélybe sodorja az emberiséget, talán ez a pandémia egyik legfőbb üzenete. Az egyes államok ellenőrző, védelmező funkciója ma is ugyanúgy fontos, mint a történelem korábbi időszakaiban, és bár a világkereskedelem, a szállítás vagy az energiaimport és -export továbbra is megmarad, még nagyobb szerepet kaphat a biztonság, az önellátás, általában véve a belső stabilitás gazdasági életünk és mindennapi életünk szempontjából.

Szókratész dilemmája és az európai ember érthetetlen passzivitása

Platón a Szókratész védőbeszéde című dialógusban idézi a nagy görög filozófust: Felelj, te derék ember! Hiszen a törvény is azt parancsolja neked, hogy felelj. Van-e olyan, aki jobb szereti, ha ártanak neki? Méletosz, a vádló válasza: Olyan nincs.

Kétségtelen tény, hogy Magyarországon is egy olyan jelenség a globalizáció, amelyet a technológia, illetve az eszmék áramlása, az emberek, szolgáltatások és áruk mozgása visz előre. A globalizmus a neoliberális globális rendet helyezi előtérbe a nemzetek és polgárok érdekeivel szemben. Különösen a járványkrízisek, gazdasági, migrációs válságok miatti jövőbeli kihívások fényében a határok, a szabályok biztosította rend egyre nélkülözhetetlenebbekké válnak. Ezt a fontos tanulságot a vírusjárvány nyomán a világ szinte valamennyi államának le kell vonnia.

Az orbáni cselekvő állammodell egyik lényege, hogy szintetizálja a globálist és a lokálist, kellő körültekintéssel és előrelátással az utóbbira helyezve a hangsúlyt. Ami korábban támadási felület volt, az mára követendő példa lett, válság idején pedig az egyetlen járható út. John Foster Dulles, Eisenhower külügyminisztere e körben úgy fogalmazott, hogy a béke és a háború esetére ugyanúgy több forgatókönyv szükségeltetik. Annak a képessége, hogy a határvonalon haladj és ne sodródj a háborúba, a szükségszerűség művészete. Viszont, ha előtted van, ne menekülj, hanem nézz szembe vele.

Ahogy egy görög katolikus prédikációban elhangzott, a kereszt teher, amelyet most különösen mindannyiunknak cipelnünk kell. De formájából fakadóan egy pluszt adó, erőt sugárzó szimbólum is, amely átsegít a nehézségeken. Vagy, ahogy Angelo Comastri bíboros a napokban fogalmazott, Szent II. János Pál pápa – akit a több amerikai elnök külügyi tanácsadójaként is tevékenykedő Zbiegnew Brzezinski az azóta szállóigévé vált Nagy Pápaként jellemzett – szeretetté alakította át a saját keresztjét, és ezzel a lelkülettel élte meg a szenvedést, és a legnehezebb pillanatokban, mint amit például az ellene elkövetett merénylet jelentett, sem veszítette el lelki egyensúlyát, mert mindig szeme előtt tartotta az élet végső célját. Mint ahogy Orbán Viktorban is sokan meglátták 1989-ben a mártír miniszterelnök és társai újratemetésén a „Nagy Miniszterelnököt."

Ahogy Chesterton fogalmaz a Mi a baj a világgal? című eszmefuttatásában, a káosz egyfajta általános feledésnek tudható be, ami homályba borítja mindazt, amire az ember eredetileg törekedett. A szuperember eszménye megdőlt, hiszen csak akkor foglalkozik az eseményekkel, amikor megtörténtek. A materialista (földhözragadt, opportunista) neoliberalizmus járvány idején hasztalanná válik, egy cselekvő ember számára egyetlen lehetőség az idealizmus, amely „minden dolgot a lényege szerint vizsgál."