Született május másodikán - Harminc éve, 1990-ben ült össze az első szabad magyar Országgyűlés

Budapest, 2020. május 2. Áder János köztársasági elnök (k) beszédet mond, mögötte Kövér László házelnök az Országgyűlés ünnepi ülésén 2020. május 2-án. Harminc évvel ezelőtt alakult meg a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlés. A négy évtizedes pártállami időszak után 1990. március 25-én és április 8-án rendezték meg az első szabad, többpárti parlamenti választásokat. MTI/Máthé Zoltán

Ha valakik, a kommunisták pontosan tudták, hogy a tudat határozza meg a létet, nem pedig fordítva, ahogy Marx tanította. Harminc évvel a kelet-európai antikommunista forradalmak után egymást követik a szebbnél szebb évfordulók, ma éppen az első szabadon választott magyar Országgyűlés megalakulásának napjára emlékezhetünk - hívja rá fel a figyelmet a Látószög blogon Tallai Gábor író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója.

Az első szabad választás csodálatos győzelem volt a kommunista diktatúra felett. Ez a győzelem ugyanakkor és sajnos nélkülözte a totalitást, azaz a teljességet, a befejezettséget.

A kommunisták pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt játszi könnyedséggel alakult át MSZP-vé, mi több, a pár hónap alatt demokratikus szocialistákká szelídült kommunistáknak az első szabad választásokon elért 8 és fél százalékos választási eredménye

olyan képtelenségnek tetszett, mintha a náci NSDAP némi névváltoztatással és néhány új, tisztes taggal bővítve jutott volna be a második világháború utáni első német szövetségi parlamentbe,

mindezt úgy, hogy bár Adolf Hitler meghalt, közvetlen munkatársai továbbra is legitim résztvevői lettek volna az újjáéledő német politikai életnek.

Súlyosbító körülményként említhető, hogy a demokratikus hatalomátvétel pillanatában a magyar államapparátust, annak kulcsfontosságú háttérintézményeit, az igazságszolgáltatást, a gazdaság meghatározó szektorait, a felsőoktatás világát a teljes magyar médiavilággal egyetemben – néhány üdítő kivételtől eltekintve – továbbra is azok működtették és felügyelték, akik annak előtte évtizedekig a pártállami nómenklatúra pókhálóját szőtték, reagálva annak minden rezdülésére.

Másképp fogalmazva:

a nyílt pártállami erőszak világának lebontása után 1990-ben kezdetét vette a posztkommunizmus korszaka.

Ezt a korszakot nevén kell neveznünk, mert a rendszerváltoztatással kivívott függetlenség és szabadság, valamint az immáron demokratikus jogrendszer ellenére a hazugságok, a féligazságok, az elkenések, az elfedések és a torzítások küzdelmes évei következtek.

A kormányrudat kézbe vevő miniszterelnök, Antall József természetesen tisztában volt ezzel, csalódottságát azonban a polgári önmérséklet eleganciájába öltöztette. Egyetlen érzelmi kirohanása ott csenghet még fülünkben:

Tetszettek volna forradalmat csinálni!

Az 1994-es választások aztán végképp világossá tették: hazánk dicsőséges antikommunista forradalma elbukott, vagy ha el nem is bukott, félresiklott, idézőjelbe került, ami köztudomásul jelentős befolyással van a jelentésre.

Az 1990-es első szabad Országgyűlés posztkommunista képviselői, illetve az alig néhány év múlva társutasként lelepleződő szabaddemokraták – a mögöttük álló apparátussal –, ha magát a rendszerváltoztatás katarzisát nem is tudták elvenni, a visszatérés és újrakezdés lendületét minden eszközzel igyekeztek megakasztani.

Tallai Gábor meggyőződése, hogy csak e komornak tűnő felvezetés után lesz súlya a következő mondatnak. Amit ma a csodák évének, antikommunista forradalomnak, rendszerváltoztatásnak hívunk, az a fentiek ellenére, vagy éppen miattuk

a magyar nemzet utolsó fél évezredének egyik, ha nem a legnagyobb sikertörténete!

Az a szabadságvágy, amely a 20. században 1956-ban csúcsosodott ki, és amely a '80-as évek második felétől egyre nagyobb erővel kért magának helyet közéletünkben – elég, ha csak a Duna Kör százezres megmozdulásaira, az erdélyi falrombolás elleni tüntetésekre, a március 15-i ünneplők bátorságára és gyarapodó számára, Nagy Imre és mártír társainak újratemetésére gondolunk – kifejezte mindazt, ami a szabadságeszme lényege.

A nemzeti együvé tartozás érzéséről, az együvé tartozás akaratáról beszél, amely kivétel nélkül és mindig a szívekben születik.

Az elmúlt harminc év hazai küzdelmei a múlt értelmezéséről azt mutatják, hogy a magyarok igenis tisztában vannak múltjuk összetettségével, ahogy azzal is, hogy ezt a múltat be kell vallani.

Ez a közösség, a kommunizmus, illetve az azt követő posztkommunista korszakot leszámítva a számonkérés, elszámoltatás és felelősségre vonás következetes, néha már-már mazochista bajnoka. Itt miniszterelnököt akasztottak, nem is egyet!

Ha pedig a 20. század valamit megtanított a magyaroknak, úgy azt, hogy a birodalmi eszme összeegyeztethetetlen a demokrácia konkrét felelősségeket kijelölő és számonkérő természetével.

Európának ezen a vidékén azt is tudják, hogy a demokrácia sem nem népi, sem nem liberális, de valójában még keresztény sem, hiszen a kereszténység jóval több is és más is, mint egy kormányzati forma.

A demokrácia nem kér jelzőt, demokrácia és pont.

Tallai Gábor szerint ideje értékelni ezt a mai évfordulót és azt a sikert, amelyet Magyarország az 1990. május 2-a óta eltelt harminc év alatt elért.

Ha 2020 tavaszán virtuálisan végiglapozzuk a világ sajtótermékeit, azt látjuk, hogy most nem a kiontott vér, nem a vakmerő, halált megvető bátorság miatt, hanem a szabadság és a demokrácia iránti vad elkötelezettségünk okán lettünk „érdemesek" a figyelemre. Ilyen még nem volt.

Ezért azt mondja, ez

a harminc év a magyar nemzet legújabb és talán legnagyobb sikertörténete.

Úgy tűnik, 1956 után újra mi mutatjuk meg a világnak, mi a szabadság természete! És bármennyire ijesztő is a túlerő, amivel szembefeszülünk, nincs miért aggódnunk. Ahol egy poéta azt tanítja övéinek, hogy „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.", ott hiába próbálkoznak percemberek, párórás diktátorok – zárja mondanivalóját a Terror Háza Múzeum programigazgatója.

A teljes elemzés itt olvasható el.