A kortárs magyar művészetet is meg kell óvni a járvány hatásától

landscape of the southern bank of river thames

A járvány gazdasági hatása a kortárs művészeket sem kíméli, ami nem csupán egzisztenciális probléma,hiszen a kortárs hazai alkotások a nemzeti szellemi vagyon részei, ezért a művészeti élet működési zavarai, a vevők hirtelen eltűnése sem lehet pusztán az alkotók magánügye. Ki és hogyan segíthet ilyenkor a – mindinkább nemzetközi elismertségnek is örvendő – kortárs magyar művészeten?

A világ képzőművészeti piacán az elmúlt évtizedekben a galériákról áthelyeződött a hangsúly a művészeti vásárokra, ezek lettek a műkereskedelem, különös tekintettel a kortárs szegmens fő színterei.

Impozáns helyszíneken, extravagáns külsőségek között, pezsgőspoharakkal a kézben köttetnek az üzletek, csakhogy most egyelőre beláthatatlan ideig nem lehet zárt térben ennyi embernek összegyűlni.

Ráadásul nem biztonságosak sem a műtárgyszállítások, sem az utazások, sorra törlik már az őszi dátumokat is. A szakértők ebben a helyzetben a galériák szerepének felértékelődésére, a lokális művészeti színterek megerősödésére számítanak, ez lehet a túlélés kulcsa az online platformok fejlesztésén túl.

A New York-i Metropolitan Múzeum Forrás: 123rf.com

A hazai kortárs galériák szisztematikusan és sokat dolgoztak egyrészt a magyar színtér megerősítésén, másrészt a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódáson.

A vezető galériáink részt vettek a világ művészeti csomópontjainak vásárain, és

sikerült magyar műveket bejuttatni a legfontosabb kortárs múzeumokba.

Az aktuális feladat most az, hogy ne dőljön be a hazai kortárs művészeti piac, ne kelljen elölről kezdeni az építkezést.
Nagy eredmény, hogy a New York-i Metropolitan Múzeum, a londoni Tate Modern és a Pompidou Központ Párizsban az elmúlt években vásároltak a magyar neoavantgarde alkotóitól.

Az ezredforduló után indult el az a folyamat, hogy az intézmények érdeklődni kezdtek a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai művészete és az addig kevesebb reflektorfényt kapott női művészek iránt.

Az intézményi vásárlóknak - legyenek azok múzeumok, alapítványok vagy vállalatok - fontos szerepük van a kanonizálás folyamatában.

A képzőművészeti kánon kialakítása tulajdonképpen annyit jelent, hogy a művészet szakmai szereplői, elsősorban a művészettörténészek és múzeumi szakértők, valamint a piac szereplői, gyűjtők és vállalati gyűjtemények kurátorai időtálló, konzisztens értékrendszereket alakítanak ki.

Egyszerűen fogalmazva megmondják, hogy kik a jelentős művészek, melyek a legfontosabb alkotásaik, és ennek a jelentőségnek mi a piaci ára.

A Pompidou Központ Párizsban Forrás: 123rf.com

A műkereskedelem egy sajátos felülről áradozó piac, ahol

a csúcson lévő főművek áraihoz igazodik minden egyes alatta lévő szint.

Időről-időre aktualizálódik ez a kánon. Gondoljunk csak arra, hogy most a minden idők legmagasabb árán elkelt művek listáján hány Picasso van, és mennyi volt száz évvel ezelőtt. Persze a kánon átalakulása összefüggésben van azzal is, hogy a korábbi időszakok főművei a Louvre és hasonló nagy múzeumok falán lógnak, ezáltal elérhetetlenné váltak a piac számára, és ahogy haladunk előre az időben, a mai kortársak is mindinkább klasszikussá válnak.

A hazai piacon épp annak vagyunk tanúi, hogy a hatvanas-hetvenes, sőt, most már a nyolcvanas évek művészete beárazódik, bekerül a kánonba, művészettörténészek által feldolgozott életművek visszavonhatatlanul nemzeti örökségünk részévé válnak.

Feltéve, ha nem kallódnak el, elkerülik azt a sorsot, hogy egy-két generáció számára láthatatlanná váljanak, míg egy prosperáló időszakban újra felfedezik őket.

A londoni Tate Modern Forrás: 123rf.com

Ebben van a műtárgypiacnak lényeges szerepe, és itt léphetnek be az intézményi vásárlások akkor, amikor a magángyűjtők likviditási gondokkal küzdenek, esetleg a saját vállalkozásaik stabilizálásán ügyködnek, vagy éppen az egészségüket féltik.

Az intézményi vásárlások átsegíthetik a műtárgypiacot egy ilyen válságon, és ezzel megőrizhető az árakban is megmutatkozó értékek.

Ráadásul ebben az esetben a segítség fejében a vevők pénzben konkrétan kifejezhető, befektetésként szolgáló értéket kapnak. Olyan ugyanis még nem fordult elő a műkereskedelem történetében, hogy a főművek ára esett volna.