Melissa és John O'Sullivan alapította a Magyarországon működő konzervatív "agytrösztöt", a Danube Institute-ot. Az amerikai-brit házaspár gazdag szakmai múltja megfelelő biztosíték arra, hogy az elemzéseik segítségével értsük meg az európai és az amerikai eseményeket. Mindkettőjükkel interjút készítettünk, először a Melissa O'Sullivannel folytatott beszélgetésünket közöljük.

 Kérem, meséljen egy kicsit magáról, kicsoda Melissa O'Sullivan?

Alabamában születtem és nőttem fel, öt testvér egyikeként. Apám felmenői két generációval korábban emigráltak Svájcból, ő volt az első, aki a családjából egyetemre ment. Az apja hentesként dolgozott, mellette pedig egy kis élelmiszerboltot is üzemeltetett. Apám végig dolgozott az egyetem mellett, majd mérnökként és vállalkozóként helyezkedett el az alabamai kisvárosunkban. Katonaként részt vett a második világháborúban, és harcolt az Ardennekben is. Anyám New Orleans-i, nagyon szép nő volt, aki csodás otthont teremtett nekünk. A szüleim erkölcsei határozták meg a neveltetésünket. Gyerekkori kedves emlékeim közé tartozik, hogy a lemezlejátszóból a kor nagyjai - mint például Tommy Dorsey - szóltak, az volt a bakelitek aranykora. Apám különösen szerette Strausst, és sokszor táncoltunk körbe-körbe a szobában a Mesél a bécsi erdőre vagy a Kék Duna keringőre... Nem is álmodtam volna, hogy egy nap majd a Duna partján fogok élni.

Nekem felnőtt nőként saját vállalkozásom lett, a szövetségi kormánynak nyújtunk biztonsági szolgáltatásokat. A tapasztalataim megtanítottak rá, hogy a kormányzati szférában lehet a legdrágábban és a legkevésbé hatékonyan elvégezni bármilyen feladatot. Ezért hiszek annyira a szabadpiacban, illetve a kormányok méretének és hatáskörének limitálásában. Két mesés, felnőtt lány édesanyja vagyok. Ez köt össze engem az új generációkkal. Az európai tartózkodásom alatt észrevettem azt a szembeszökő különbséget, hogy a magyar kormánnyal ellentétben a többi EU-ország vezetőinek kevés kivétellel nincsenek gyermekei.

Melissa O'SullivanFotó: Hirling Bálint - Origo

Miért pont Magyarország?

Amikor a férjem, John, megkérdezte, hogy mit gondolok a Magyarországra költözésről, akkor jó feleségként azt mondtam, hogy rendben - mert azt gondoltam, hogy nagyjából két évig lennénk itt. Amikor idejöttünk a nászutunkon, rögtön beleszerettem az országba, az emberekbe és az ételekbe. És három ruhamérettel később még mindig itt vagyunk!

Mi történt az Egyesült Államokban az elmúlt pár hónapban? Mi az a szörnyű káosz, ami az utcákon zajlott?

Egy folyamat következményeit láthattuk. Diákok egész generációjának tanítják meg a történelmünk legsötétebb pillanatait anélkül, hogy a legszebbekkel ellensúlyoznák őket. Hiányzik a kontextus. Emellett a nyugati civilizáció nagy vívmányait, az egyéni jogokat a csoportos jogok uralmára cserélik fel. Jordan Peterson szerint: „a csoportidentitás-játszma csak vérben végződhet. Függetlenül attól, hogy ki játssza azt. Ha a baloldal, akkor vérben, ha jobboldal, akkor vérben, méghozzá sokban."

A jelenleg zajló identitáspolitikai csatározás csupán az osztályharc egy másik formája. Önök, magyarok a kommunizmus alatt már átélték mindazt, amin Amerika most keresztülmegy. A társadalom egy része ki van téve az eltörlés-kultúrának (cancel culture), az új osztályellenségek tulajdonképpen bármikor elveszthetik a teljes egzisztenciájukat. Egy egyetemi professzor öngyilkos lett, miután úgymond „helytelen" gondolatoknak adott hangot. A „gondolatrendőrség" fáradhatatlanul támadta azért, mert az előírt narratívával ellentétes érveket használt egy nyilvános vitában. A „jógondol" lett az egyetlen kifejezhető vélemény, és míg az alkotmány I. kiegészítése még mindig érvényben van, a szólásszabadságot gyakorlatilag jegelték. Egy professzor nemrég azt mondta, hogy a 2+2=4 egyenlet „a fehér felsőbbrendűségi patriarchátustól bűzlik". A nihilista akadémia kijelentette, hogy a történelem, a nyelvtan, sőt még a matek is rasszista.

Kamaszéveimben jártam, amikor a vietnámi háború elleni tüntetések és polgárjogi küzdelem utolsó időszaka zajlott, amelyeket első sorból figyelhettem, hisz a polgárjogi mozgalom nagyobbrészt Alabama színpadán játszódott. Én még egy szegregált világba születtem, amelyben a feketék és a fehérek külön iskolákba jártak, külön éttermekben ettek, és hétköznapjaikat teljesen egymástól elzárva élték. Tizennégy éves voltam, amikor a szövetségi bíróság elrendelte az iskolák és a társadalom integrációját. Ez nagy hatással volt rám is, egy katolikus magániskola helyett az egyik első integrált intézményben kezdtem el a gimnáziumot, hogy ezzel én is támogassam azt az ébredő erkölcsiséget, amely végigsöpört a társadalmon. És ezért szomorít el annyira a faji kérdés mostani állása az Egyesült Államokban.

Mindazok a tapasztalatok, amelyeket életem folyamán átéltem, megértették velem, hogy milyen messzire jutottunk a bőrszíntől és társadalmi osztálytól független, egyenlő világ megteremtésében. A rövid életem alatt láthattam a változást, amely az elkülönített rasszok világából oda vezetett, hogy már integrált középiskolába járhattam, a munkahelyemen egy fekete felettesem volt, alkalmaztam és segítettem színes bőrű embereket a karrierjükben. Ugyanabban az időszakban a nők lehetőségei is nagyban kibővültek. A munkáltatókat nem érdekli a rasszod, a hited vagy a nemed. Csak akarnak valakit, aki elvégzi a munkát.

Ez volt a '90-es évek Amerikája. És 30 évvel később mégis ott tartunk, hogy a fiatalok fejét teletömik olyan hazugságokkal, hogy a világ összeesküdött ellenük, hogy tombol a szisztematikus rasszizmus és a nők elnyomása, és hogy ennek a társadalomnak a felszámolásában jogos az erőszak.

Melissa és John O'SullivanFotó: Hirling Bálint - Origo

És mi a helyzet a zavargásokkal? Mi a véleménye azokról a vádakról, amelyek a rendőrséget érték?

2019-ben a Washington Post szerint összesen 9 fegyvertelen fekete vesztette életét rendőrséggel való összetűzés során, míg 19 fehér amerikai jutott ugyanerre a sorsra. Ha figyelembe vesszük, hogy évente nagyjából 375 millió esetben kerül sor rendőrök és civilek közti interakcióra, akkor a rendőrségen belüli szisztematikus rasszizmus vádját elég nehéz komolyan venni. Hasonlítsuk össze ezeket a számokat a több mint 7000 feketével, akik 2019-ben váltak gyilkosság áldozataivá, elsősorban fekete elkövetők keze által. Csak a múlt hétvégén 34 embert lőttek le Chicagóban, akik közül hárman meghaltak. Ha valakinek tényleg számítanak a fekete életek – ahogy nekem is –, akkor az inkább a fekete közösségeken belüli gazdasági leszakadás és a csoporton belüli erőszak okaira fókuszál.

Tény, hogy létezik egy rendszer, amely különbségeket hoz létre a rasszok között. A gazdasági különbségek legfőbb oka azonban a családi státuszban keresendő: valaki házas vagy sem, illetve a házasságon belül vagy kívül születnek a gyermekek. Ennek a rendszernek a Demokrata Párt és Lyndon B. Johnson elnök voltak a megalkotói a '60-as évek Nagyszerű Társadalom programjával. Az amerikaiak egy széles rétegét érinti a probléma, akik épp, amikor sikerült volna kikeveredniük a másodosztályú állampolgár státuszából a polgárjogi mozgalmon keresztül, végérvényesen vissza lettek taszítva. Az okokat pedig a gazdasági lehetőségek hiányában, a silány minőségű oktatásban, a kormányzat minden szintjén fellépő korrupcióban, és az olyan szociális közjóléti politikákban érdemes keresni, amelyek őrülten magas házasságon kívül gyerekvállalásra sarkallnak. Mindezek 50 évnyi szabadjára engedett liberális, nagyvárosi politizálás eredményei.

Emiatt látunk megannyi apa nélküli háztartást és házasságon kívül született gyereket, 50%-os középiskolai kiesési arányt, vagy éppen utcai bandákat, amelyek főként kábítószerekkel foglalkoznak. A rendőri brutalitás a feketéket bántó jelenségek top tízes listájára sem kerül fel. És még nem is említettem a fekete amerikaiak abortuszrátáját, ami tényleg döbbenetes. A Guttmacher Institute felmérése szerint „egy fekete nőnek 5-ször nagyobb valószínűséggel lesz abortusza élete során, mint egy fehérnek". New Yorkban, ahol a Planned Parenthood központja is található, „több fekete babát abortálnak, mint amennyi születik, 1180 abortusz jut minden 1000 szülésre."

Az a vád, miszerint az intézményeinket behálózza a szisztematikus rasszizmus, és az ország - amelyet minden egyéb fölött az egyéni szabadság eszménye hozott létre és éltet máig- alapjaiban gonosz, és ezért le kéne rombolni, nem más, mint egy elterelés. A rossz gazdasági és szociális politikákról akarják elterelni az emberek figyelmét, amelyekről a demokraták nem akarják, hogy beszéljünk. Hogyha a gyűlölködés és egymás eltörlés-kultúrával való folyamatos büntetése foglal le minket, akkor soha nem döbbenünk rá, hogy a washingtoni uraink elárulták a középosztályt.

Kiszervezték a munkahelyeinket Kínába és más olcsó munkaerőt kínáló országokba, megengedték, hogy a kábítószer szabadon áramoljon be a foghíjas déli határainkon, megszűnésig szabályoztak egy-egy iparágat, ők pedig mindeközben jól megszedték magukat.

Létezik rasszizmus? Igen. Léteznek szisztematikusan rasszista intézmények? Nem, hacsak nem a hivatásos sportegyesületekre gondolunk, amelyek éppenséggel faji vagy nemi eloszlás alapján sem tűnnek különösen sokszínűnek. Vagy talán még ott vannak az egyetemek, ahol a felvételi szabályok diszkriminálják a fehéreket és az ázsiaiakat. Nem olyan rég az USA igazságügyi minisztériuma beperelte a Yale-t a faji egyenlőséget többszörösen megsértő felvételi eljárásaiért. Az eredmény? Az ázsiai-amerikai és a fehér felvételizőknek „csak 10-40% esélyük van bejutni a hasonló tanulmányi eredménnyel rendelkező feketékhez képest."

A cégek esetében is léteznek bizonyos szabályok, amelyek előírják a szervezet faji összetételét. Magam is láttam olyan ügyvezetőt, akinek számológépet kellett használnia, hogy egy projektben résztvevők száma pontosan tükrözze a tágabb közösség demográfiai arányait.

Ahogy Douglas Murray fogalmazott: "ha minden rasszista, akkor már semmi nem az."

Én abban reménykedem, hogy ha összegyűjtünk személyes történeteket olyan magyaroktól, akik átélték egy totalitárius kormányzat atrocitásait, és megosztjuk őket az amerikai közvéleménnyel, akkor leleplezhetjük ezeknek a taktikáknak a valódi célját: a hatalomszerzést és a demokraták katasztrofális politikájáról való figyelemelterelést. Az igazi kérdés azonban az, hogy ha ezek a hasznos idióták végül átadnak minden hatalmat a baloldalnak, akkor a demokraták képesek lesznek-e kordában tartani a frankensteini szörnyet, amit az országra szabadítottak?

Még évekkel ezelőtt egy tanárom azt találta mondani előadás közben, hogy egy olyan nagyhatalmat, mint az Amerikai Egyesült Államok, nem lehet kívülről legyőzni, csak belülről lebontani. Elérkezett az ideje a belső lebontásnak?

Nem, nem fognak minket lerombolni. Most még csak az egyik csapat állt fel a pályára. A másik mindeddig a politikusokra és a rendőrségre várt, hogy azok oldják meg a problémákat. De előbb vagy utóbb ez a csapat is fel fog állni – politikailag, retorikailag, fizikailag –, és ha megindul az ellentámadás, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy akció mindig reakciót szül. Ez a reakció kicsit megkésett, de készül. A legyőzéstől való félelem már megvan. És ne feledje, egy nagyon nagy ország vagyunk, amit a hírekben lát, az nem képezi le Amerika egészét.

Hogy fog Amerika kilábalni ebből a belső széthúzásból? Mit mondanak az otthoni barátai?

Hátat kell fordítanunk az identitáspolitikának. Újra el kell kezdenünk az országunk alapvető értékeit tanítani. Magyarországgal ellentétben, amely homogén lakossággal rendelkezik, mióta Trianon elvette a multietnikus dimenzióját, Amerikát egy eszményre alapozták, nem pedig nemzeti identitásra. Vissza kell térnünk az olvasztótégelyhez! Újra el kell kezdenünk a patriotizmusra nevelést! Biztos lehet benne, hogy a kínaiak ezt teszik. Mi fog történni, amikor egy erős, büszke kínai szembeszáll egy gyenge, önbizalom nélküli amerikaival? Nos, semmi olyan, aminek örülnünk kellene.

Amiket hallok otthonról, a New York-i barátaimtól, az az, hogy a zavargások és a fosztogatások elkezdték aktivizálni a csendes többséget. A tüntetésekért és zavargásokért nagy árat fizettek a fekete környékek, a fekete vállalkozások szenvedtek leginkább. Bill de Blasio polgármester vezetése alatt 28%-kal nőtt a gyilkosságok száma New Yorkban. Egy olyan politikusról beszélünk, aki a '80-as években még a Nemzeti Felszabadítás Sandinista Frontját támogatta Nicaraguában.

Az egyik barátom el akar költözni New Yorkból, de nem tudja eladni a lakását, pedig a piaci ár alatt hirdeti az ingatlant. Egy ingatlanügynök azt mesélte, hogy az elmúlt húsz évben még sosem volt ennyire telített a piac. Mindeközben de Blasio polgármester tárt karokkal fogad minden drogdílert, hajléktalant és pedofilt. Sok esetben kétszáz dolláros hotelszobákkal segíti az ilyen elemeket az adófizetők pénzéből. Nem is csoda, hogy nemrég egy methlabort fedeztek fel az egyik New York-i hotelszobában. Ez ugyanaz a bukott stratégia, amit már San Franciscóban kipróbáltak, ott crack-pipákat és fecskendőket osztogattak a drogosoknak. Ahelyett, hogy segítettek volna a függőségben szenvedőkön, inkább elmélyítették a problémát.

Az emberek megelégelték ezt, már nem akarnak megnövelt adókat vagy magasabb béreket fizetni azért, hogy egy olyan városban éljenek, ahol egyre gyengül a közbiztonság, miközben a marxista polgármester megkezdte a rendőrség leépítését. Több üzletlánc is bejelentette már, hogy nem fog újra kinyitni New Yorkban. De ha kilépünk a demokraták által vezetett nagyvárosokból, akkor egy teljesen más világ tárul elénk. Ott nincsenek zavargások.

Amikor az utcai zavargások elérték a csúcspontot, azon gondolkodtam, hogy ki tud-e egyáltalán lábalni mindebből Amerika, túl tudja-e tenni magát a válságon? Mit gondol, sikerül Amerikának helyreállítania magát, vagy ez egy posztamerikai korszak kezdetét jelenti?

Először is, el kell mondanom, hogy az elmúlt két évtizedben számtalan olyan konferencián vettem részt szerte a világon, amelyek témája az volt, hogy a 20. század Amerika százada volt, de a 21. század már Kínáé lesz. Erre csak azt mondanám, hogy nem érné meg Amerika ellen fogadni. Hosszú távon a szabadság és a szabadpiaci kapitalizmus mindig legyőzi az irányított és ellenőrzött szocialista gazdaságokat.

Most viszont, ahhoz, hogy megoldjuk ezt a válságot, normális esetben egyszerűen csak hagynunk kéne a rendőrségnek, hogy letartóztassák a szabálysértőket, majd az ügyészségeknek, hogy elítéljék és megbüntessék őket. Sajnos pont azokban a nagyvárosokban, ahol tombol az utcai erőszak, a polgármesterek arra szólították fel a rendőrőrsöket, hogy hagyjanak fel az olyan gyakorlatokkal, mint a „törött ablak" stratégia, amelyet hatékonyan használt Rudy Giuliani, New York volt republikánus polgármestere. Ne felejtsük el, hogy Giuliani rettenetes bűnügyi statisztikákkal vette át annak idején a város vezetését.

A gyakorlat lényege abból állt, hogy enyhébb bűncselekmények, mint például egy ablak betörése esetén is vizsgálatot indított a rendőrség. A statisztikák ugyanis azt mutatták, hogy a kisebb kihágások többségét ugyanazok követik el, akik a súlyosabb bűncselekményeket is. Ez az eljárás, együttesen a „Comstat" rendszerrel (ami a bűnözési statisztikáknak megfelelően oda csoportosítja az erőforrásokat, ahol a legnagyobb szükség van arra), jelentős mértékben csökkentette a bűncselekmények számát. Most viszont rengeteg olyan város van Amerikában, ahol a rendőrök nem számíthatnak a polgármesterre.

És ne felejtsük el, hogy emellett még ott vannak az ugyanannyira problémás ügyészségek, amelyek nem hajlandóak elítélni a bűnözőket. Az ügyészek közül sokan vannak olyanok, mint például a Missouri állambeli St. Louis kerületi ügyésze, Kimberly Gardner, akinek kampányát Soros György finanszírozta a Justice & Public Safety (Igazság és Közbiztonság) politikai akcióbizottságon és egyéb csoportokon keresztül. Ezek a szervezetek több millió dollárt költenek évente hasonló kampányokra, hogy progresszív jelölteket segítsenek fontos pozíciókhoz.

De ott van még például Kim Foxx, az illinois-i Cook megye (Chicago) kerületi ügyésze, aki tökéletes illusztrációja a problémának. Foxx azt mondta, hogy nem fogja figyelembe venni a nem erőszakos bűncselekményeket. Végül is észszerű, nem? De nézzük, mit is ért a „nem erőszakos" bűntények alatt: tulajdonsértés, rendzavarás, fosztogatás.

Az állítólagos nagy rablások a nem erőszakos bűncselekmények kategóriájába esnek. És a január 1-jén életbe lépő óvadékreform értelmében a legtöbb nem erőszakos bűncselekmény – beleértve a fegyver nélkül elkövetett bankrablást is – többé nem óvadékköteles, tehát egy bíró sem rendelheti el a tárgyalás előtt álló egyén őrizetben tartását.

Érti ezt? Egy bankrablást „nem erőszakosnak" nyilvánítanak, mert az elkövető nem használt fegyvert.
Tehát, ha valaki megrongál egy épületet, vagy betör egy üzletbe, amit aztán ki is foszt a tüntetés közben, akkor a rendőrség letartóztathatja, de el fogják engedni, mert nem emelhetnek ellene vádat. És mivel ezek a frissen megválasztott „Soros-ügyészek" óvadék nélkül is megengedik a szabadlábon való védekezést, ezek az emberek még több bűnt követnek el. Jól szemlélteti ezt az a bankrabló, akit a negyedik akciója után fogtak el, majd másnap elengedtek, így ő rögtön kirabolt egy ötödik pénzintézetet is.

Úgy gondolom, hogy az átlag amerikaiak között egyre többen ébrednek fel. Magánszemélyek védték meg például Carmen Best rendőrfőnök otthonát is az Antifától Seattle-ben. Lezárták az utat, és addig lóbálták a fegyvereiket, amíg az Antifa csoport el nem ment a környékről. Azokban a körzetekben, ahol nincs remény a változásra, ott az emberek a lábukkal fognak szavazni, és olyan városokba, megyékbe és államokba költöznek majd, amelyek tiszteletben tartják a jogállamiságot és a magántulajdon szentségét.

Melissa és John O'SullivanFotó: Hirling Bálint - Origo

Milyen esélyei vannak Trump elnöknek arra, hogy újraválasztják?

A zavargások előtt még azt mondtam volna, hogy 50-50%. Most úgy gondolom, hogy minden nappal egyre nagyobb esélye van az újraválasztásának. Az utcákra kihelyezett téglarakások a zavargók szimbólumai. A BLM és az Antifa a téglákban csak fegyvert lát, amivel rombolni és pusztítani lehet. A mi építő Trump elnökünk a téglákban az önmagát folyamatosan fejlesztő társadalom szerves építőelemeit látja.

Jelentősen változna Amerika kül- és belpolitikája, ha Bident megválasztják? Általánosan mit gondol Bidenről mint jelöltről, illetve a politikáról, amit képvisel? Van egyáltalán Bidennek saját politikai elképzelése, vagy csak egy rongybábu, amit hátulról tolnak előre?

Joe Biden a politika színpadán van, mióta 1972-ben megválasztották szenátornak. A családja mindig jól profitált ebből, főleg miután alelnök és az amerikai kormány Kína-politikájának első embere lett. A fia, Hunter, vele utazott az Air Force Two-n Pekingbe, tíz nappal később pedig egy egymilliárd dolláros üzletet kötött a kínai kormánnyal. Hogy Peter Schweitzer A korrupció arcai (Profiles of Corruption) című könyvét idézzem:... ezt a megállapodást a kínai kormánnyal – és nem egy kínai vállalattal – kötötte, ami azt jelenti, hogy a kínai kormány és az alelnök fia üzlettársak lettek. A BHR és a Rosemont Seneca nevű cégeivel Hunter Biden olyan üzletekben vett részt a kínai kormánnyal közösen, amelyekben együtt fektettek bizonyos iparágakba, például arcfelismerő technológia fejlesztésébe. És persze ott van az a kétes Burisma-üzlet Ukrajnában, amiért Hunter körülbelül egymilliárd amerikai dollárt kapott évente, és ami kapcsán elég erős bizonyítékok állnak rendelkezésre azt illetően, hogy valójában egy quid pro quo (valamit valamiért) típusú megállapodás volt az akkor még alelnök Joe Bidennel.

Mennyiben befolyásolja mindez Biden Kínával kapcsolatos nézeteit? Ki tudja - de amikor 2019-ben Kínáról kérdezték, akkor azt mondta: „Ugyan már! Nem olyan rossz népek. De tudja mit? Semmiféle kihívást nem jelentenek számunkra!"

Nos, igen. Emlékezzen arra, hogy a régi kereskedelmi megállapodás (NAFTA) alapján az olyan termékek, amelyek 75%-ban Kínában készültek, azok kanadai vagy mexikói termékekként vámmentesen érkezhettek az országba. Az olyan termékekhez, amelyek lényegében kínaiak voltak, csak hozzáadtak pár csavart Kanadában vagy Mexikóban, és már importálhatták is őket az országba. A globális kereskedelem a teljes üzleti tervét erre a „NAFTA-kiskapura" építette. Trump elnöknek sikerült ezt leállítania egy új kereskedelmi megállapodással, a USMCA-vel.

Én személy szerint nem tartom Joe Bident túl nagyra. Ahogy Obama elnök védelmi minisztere, Robert Gates mondta: Biden  "hibásan mért fel szinte minden nagyobb külpolitikai és nemzetbiztonsági problémát az elmúlt négy évtizedben." Emiatt, és amiatt a hajlandósága miatt, hogy a családja érdekei szerint használja fel a hatalmát, nem igazán tudok felnézni rá. A fián kívül a testvérei is rendszeresen kaptak szövetségi megbízásokat olyan területeken, amelyekben semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek.

A külpolitikáján túl, a belpolitikában csak a baloldalnak fog kedvezni, ahogy azt a kampánya már többször is tanúsította. Ebben a tekintetben valóban egy „rongybabához" hasonlít, ahogy ön nevezte, amit a párt legbalosabb felének az akarata fog teletömni, hisz jelenleg ők irányítják a Demokrata Pártot.

Magyarországon sokan tartanak attól, hogy ha Bident megválasztják, akkor az amerikai-magyar kapcsolatok visszatérnek az Obama-elnökség alatti állapotukba. Indokolt ez a félelem?

Attól tartok, hogy igen. Emlékszem, amikor ide költöztünk, akkor meg voltam döbbenve attól a retorikától, amit az amerikai nagykövetség engedett meg magának. Magyarország egy szövetséges ország volt akkor is, NATO-tagállam, és kivette a részét az Oroszország elleni szankciókból még akkor is, ha azt gazdaságilag megszenvedte. És mégis úgy tűnt, hogy mindent megtett az akkori amerikai vezetés annak érdekében, hogy keleti irányba taszítsuk önöket, ahelyett, hogy a nyugat felé húznánk. Emlékszem, azt gondoltam akkoriban, hogy ha keletre ott van Oroszország, de nyugatról hideg szél fúj, akkor az hogy fog jó kapcsolatot eredményezni az országaink között? És ez ugyanabban az időben volt, amikor Németország és Oroszország üzletelt a szomszédaik feje fölött az Északi Áramlat 2 gázvezeték kapcsán. Amíg Trump elnök hivatalba nem lépett, addig Németországot alig érte bármiféle kritika ezért. Tehát igen, jogos az aggodalom.