Dramaturg, színikritikus, színházi szakíró, évek óta a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának művészeti tanácsadója és versenyprogramjának válogatója. Idén a fesztivál kommunikációs stábját is összeállította, 2015-ben pedig a Pécsi Országos Színházi találkozó versenyprogramja – Perényi Balázs mellett – az ő válogatását tükrözte, a témában kötete is megjelent. Amennyiben úgy gondolja, hogy nem ért egyet a színházi életben zajló történésekkel, annak rendszeresen hangot is ad. Balogh Tiborral a kisvárdai fesztiválról, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről és az elmúlt több mint hatvan év magyar színházi életéről is beszélgettünk.

Hogyan értékeli az idei kisvárdai fesztivált?

Augusztus 29-én zárult a seregszemle, akkor is beszélgettünk, és némi időt kértem a válaszra, mert meg akartam várni, hogy letisztuljon a több mint egy hét minden tapasztalata. Most jelenthetem: bajmentes, örömteli együttlét volt. Három erdélyi és egy vajdasági társulatnak a vírusfrász miatti távolmaradása dacára, minden estére jutott egy-egy díjesélyes előadás, amelyekből tudást, tapasztalatot meríthettek a meghirdetett három workshop fiataljai is. A zsűri öt tagja részt vett és hozzászólt a szakmai beszélgetéseken, ahol kizárólag a bemutatott művekről esett szó. A díjakról való döntések is különvélemény, harag nélkül, közös megegyezéssel születtek, sőt annyira megbarátkoztak a zsűritagok, hogy bejelentették: ha nem őket kérem fel jövőre, akkor együtt utaznak nyaralni. Idill. A Magyar Nemzet riporterének egyébként azt mondtam, számomra tanulság, hogy munkával, egymásra figyeléssel minden seb gyógyítható, minden árok betemethető. Az jó, tettem hozzá, hogy nem ültek fel a kisvárdai vonatra Pesten az életvitelszerűen ricsajozók. Pesten nem. Marosvásárhelyről elkísérte azonban a magyar társulatot Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház román és magyar tagozatának vezérigazgatója. Szertenézett, s nem lele hibát a fesztiválban. Előadásukat, Ibsen: A nép ellensége című darabját a Zsinagógában az otthoninál előnyösebb színpadkörülmények között, pótszékes ház előtt, ovációtól kísérve játszhatták; a szakmai beszélgetésen hét országos tekintélyű szakember vett részt; utóbb a zsűritől három rangos díjat kapott a produkció. Helyben hiányzott a kákáról a csomó, hát kitalálta Gáspárik, hogy volt kollégája, az életműdíjban részesült Kárp György a diktatúra idején súlyos kommunista volt. Mintha az illegalitásból kilépő radikális jobboldali lenne, olyan vehemenciával támadta Kárpot csak azért, hogy a hitvány kisvárdai fesztivál látszatát keltve péppé zúzza a dicsőségérzetet a díjazottak szívében. A színházi élet jelenlegi történései pszichózisának egyik összetevője ez a zsigeri bajkeverő szándék, a Gáspárik-szindróma.

Balogh TiborForrás: Magyar Idők

A kisvárdai utórezgések fényében mint színházi szakember és szakíró hogyan látja: miért alakultak ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi fenntartásba kerülésével kapcsolatos ellenérzések?

Visszább lépve az időben, emlékezhetünk, hogy már a téltől fogva hallgatók sóhajait visszhangozta a flaszter. A diákok ellenérzéseit részben a természetes szereplésvágy is ébreszthette, amelyre rá lehetett építeni a pánikhangulatot. Hadd kezdeményezzek itt egy szabályújítást a mondattanban: az eddig ismert kijelentő, kérdő, felkiáltó, felszólító és óhajtó mellé, a közlés szándéka szerint vezessék be a hergelő módot is. Ez utóbbinak toldaléka nincs, többnyire a tagadó feltételes módú szekvenciák képezik az alapját, például: megbuktathatnak az államvizsgán, ha nem mi leszünk a tanáraitok; mehettek vidékre, ha mi nem védjük meg a pesti munkahelyeket. Ugyanez politikai kóddal: odavész az egyetem autonómiája, az autonómiátok, az oktatás szabadsága, és veszélybe kerül a világszabadság, ha lecserélik az egyetem szenátusát. A tanárok némelyikének szerepe nyilvánvaló. Igaz, a hatalomba ragadtan megöregedni rossz érzés lehet. Fura hallanunk, a hergelő mód további eszközének alkalmazásával, hogy: lemondunk, felmondunk. A korban hetven év felett járó professzorok szájából, akik a tisztségeiket rég nem alanyi jogon, hanem kormányengedélyekkel töltik be, a helyénvaló kifejezés a „visszavonulok” szó lenne. A pozíciótörténetük tükrében persze megérthető a duzzogás. A katedrájukhoz, szenátusi tagságukhoz, rektori tisztükhöz ők is úgy jutottak, hogy a stallumukat örök bizománynak képzelő elődeiket kellett az idejükből kizökkenteniük. Ó, kárhozat, hogy ez a művelet akkoriban, 1990-ben a HÖK által mozgósított diákság közreműködésével sikerülhetett. A kérdésére felelhetnék nagyon tömören is: egyesek számára sérelmes, hogy az alapítványi rendszer bevezetésével megszüntetik az SZFE-n az öröknek hitt „enyém a vár” helyzetet. A részletesebb válasz kedvéért azonban vissza kell pörgetnünk az emlékezetünkben bő hat  évtizedet. Mai tudásom szerint az elhúzódó purparlénak három „okozója” van: Kádár János, Antall József és Csányi János. Kádár azért, mert örökállást adott azoknak a színházrendezőknek, akik megtörték az ’56 utáni passzív ellenállást, és vállalkoztak a budapesti négy nagyszínház vezetésére. Csakhogy a vezéri hála következtében tehetséges fiatalok nemzedékei kerültek élethosszig esedékes várólistára, nem tudva a fővárosban elhelyezkedni.  Csak arra kaptak lehetőséget, hogy vidéken, Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten és Kaposváron találjanak maguknak vezető pozíciót. Kaposváron összegyűlt egy elég erős rendezői csapat: Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Szőke István, Ács János, föléjük helyezve amolyan főrendező-komisszárként Babarczy László, aki nem feltétlenül a rendezői tehetsége okán került oda, hanem művészetbiztonsági erőként; garanciaként arra, hogy a pajkos rendező fiúk nem fognak durván ellene tenni az államhatalomnak. Nos, ezek a pajkos ifjak jól teljesítettek: felpörgették főiskolai tanáraik andalító lélektani realizmusát, gondoljunk csak a MARAT/SADE előadásra, s a közéletiség válfajában mutattak valami vagányságot is. Ilyen volt Ascher Tamás rendezése, az Állami áruház, amely a nemzedék Budapest felé tett első lépésének bizonyult. Az előadásoknak híre ment. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szövetségre léptek az alkotók a fiatal színikritikusi nemzedékkel. A kritikusok önkéntes kaposvári premierjárók lettek. Az önkéntességük azt jelentette, hogy nem fizette az útjukat és a szállásukat állami lapkiadó vállalat. A színháziak gondoskodtak róluk, adtak nekik fedelet, némi kosztot a színészklubban, tehát bebocsátást nyertek az öltözők világába, mélyen a kulisszák mögé. Innen ered, hogy színházi embernek hiszik magukat a kritikusok, s „A Szakma” nevében nyilvánulnak meg a színházi világ belső ügyeiről. Ez a szereptévesztés egyik tényezője a szüntelen újralobbanó SZFE-balhénak is. A nemzedékváltás előkészítésében azonban még jótékony hatóerőt jelentettek a kritikusok. Cikkeik nyomán nem lehetett nem tudomást szerezni a vidékre szorultak létezéséről, az energiájukról, a tehetségükről. Egy nemzeti színházi vargabetű után létrehozták Székely Gábor és Zsámbéki Gábor számára a Katona József Színházat, ahol hamarosan összeállt az a homogén ízlésvilágot alkotó csoport, amely majd birtokba vette a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Következzék itt egy rövid mondat Antall József felelősségéről. Valószínű, hogy a történetírók sem fogják tudni egyértelműen megítélni, szükséges, vagy elkerülhetetlen tett volt-e részéről a kultúrairányítás teljes átadása az SZDSZ szélsőliberális alakulatának. A döntése utóbb tartós ízlésdiktatúrát eredményezett.

A Glembay házForrás: Kerezsi Béla

Hogyan hatott mindez a kor színházesztétikájára?

Már a kaposvári csapat legeredetibb tehetsége, Szőke István sem került a Katonába. Miskolcra, onnan Egerbe sodródott, hogy aztán félig visszavonultan, kiszorítottan rendezzen itt-ott, s ekkor még a rendszerváltás előtti szocializmust írtuk. Szőke eredetiségén azt értem, hogy ő Erdélyből érkezve, a román iskolától érintetten, inkább Mejerhold esztétikájának követője volt, szemben a Budapesten végzett többiekkel, akiknek a tanárait szovjetesen, Sztanyiszlavszkij esztétika-emlőire kötötték. Az egykori diákok és tanáraik között csak az előbbiek munkáit jellemző kamaszos pezsgés volt a megfigyelhető különbség: esztétikai korszakváltásról nem beszélhetünk: az, a hallgatók agyába pumpált formanyelvi forradalom retorikája volt. Szimpla nemzedékváltás történt. A ventilált kisrealizmust a formanyelv megújításának forradalmaként éltetve vezette harcba diáktársait Csányi János, és vitte végbe a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a rendszerváltásnak becézett kádercserét. Csányi 1986-1990 között Székely Gábor és Zsámbéki Gábor színészosztályának hallgatója volt, tanáraitól kapta a szellemi muníciót. Születetten tettre kész ember mindmáig, nem volt szüksége inspirációra a harchoz. Lánglelkű szónokként buzdította a társait, és a hamvas elmék fegyverével, kamaszracionalizmussal győzte meg az illetékeseket az intézmény kisöprésének szükséges voltáról. A mai diákok megvezetettségének perspektívája szempontjából intő jel, hogy Csányi napjainkban is a dicsőséglistáján tartja emlékezetében, hogy akkor becsapták. Mert becsapták. Forradalma addig tarthatott, amíg meg nem szerezték a teljes hatalmat a főiskolán a nemzedékváltó rendezők. A Főiskola élére Babarczy László került, s körülötte hamarosan kialakult az a kemény mag, amely a Vidnyánszky Attila által kifogásolt monolitikus ízlésegységet megteremtette. Érdemei jutalmául Csányi szerződést kapott a Székely-Zsámbéki vezette Katona József Színházban. Abban a hiszemben érkezett oda, hogy folytatják tovább tanáraival az együtt kezdett forradalmukat. Forradalomnak a Katonában írmagja sincs, azóta sem.

Peer GyntForrás: Kerezsi Béla

Miért gondolja, hogy mindez, ahogyan fogalmaz, kisöprés volt, miben nyilvánult meg mindez a Főiskolán?

Említettem, 1990-ben Csányi volt a hallgatói önkormányzat elnöke, s ebben a minőségében szervezte meg az ellenállást a régi tanárokkal szemben. A hallgatók követelésére változtatták meg a tanrendet a Főiskolán, és a tanrendek megváltoztatása következtében újult meg személyi összetételében a tantestület. Most éppen a liberális ellenzék oldaláról hangoztatják refrénszerűen a fékek és ellensúlyok rendszerének fontosságát. Antall erről mondott le. A szabadkéz okán homogenizálódhatott az oktatási és neveléseszmény: kisöprődött belőle a keresztény-konzervatív értékvilág, amelynek utolsó képviselője a 2010-ben eltávolított Kerényi Imre rendező volt. A homogén persze nem egyjelentésű a penetránssal, csupán annyit tesz, hogy elveszett az alternatív ízlés közvetítésének esélye: elkezdtek egy kaptafára illesztve nevelkedni, formálódni a hallgatók.

Hogyan látja mindebben a jelenlegi kormány szerepét?

Úgy tűnik, hogy a második kétharmad után végre nyílik arra lehetőség, hogy a kormány hozzon érdemi áldozatot a kulturális és művészeti terület gazdagabbá tétele érdekében. A tömegkultúra, a művészet és a sajtófinanszírozás reformja rég esedékes, és immár elkerülhetetlen volt.

FüggönyForrás: Kerezsi Béla

Említette Antall József szerepét, a 2010-es évet és az értékrendbeli különbözőségeket. Több helyen volt olvasható az utóbbi időben, hogy ideológiai nevelés nincs a művészképzésben, mert a művészet önmagában szabad.

Kezdjük talán ott, hogy szabad-e a művészetoktatás? Az SZFE rektori székéért legutóbb két pályázó szállt versenybe. A szenátus tagjainak többsége Upor László dramaturgra szavazott. A vesztes, Bagossy László rendező nagy horderejű reformokat ígért, a hallgatók mégsem azért tüntetnek most, hogy ő legyen a rektoruk. Az újítónak, annak dacára, hogy a Színházművészeti Intézet vezetője, nincs tábora, rajongói köre. A rektorjelölti pályázaton alulmaradt Bagossy László így fogalmaz: „A mostaninál sokkal nagyobb számú konszenzusos oktatóval és óraadóval működjünk együtt, csökkentve a belső buborékok, a magánegyetemek számát, s ezáltal az egy hallgatóra eső, s olykor még az elitképzésben is indokolatlanul magas oktatói létszámot.” Ez a talányos mondat, ha részeire bontjuk, több olyan elemet is tartalmaz, amely drasztikus reform ígéretét jelzi. A belső buborékok, a magánegyetemek rébusza az osztályvezető tanárok túlhatalmát, úgymond az autonómiáját jelenti. Mert hiába a többfordulós felvételi vizsga, végül olyan összetételű osztály alakul ki, amilyet az osztályvezető tanár szeretne, s a hallgatók nevelkedése olyan irányt vesz, amilyenbe fordítják őket, az osztályvezető tanár által felkért oktatótársakkal együttműködve. A konszenzusos oktató beállítása közös órákat és tantárgyakat, átlátható tananyagot feltételez. Szabadság-e az, ha buborékban őrzik a hallgatók tudatát? Általánosabban, szabadság például az élményhez való jog, vagy az élmény elmulasztásának joga. Ha disznótorba hívnak, megtehetem, hogy az ölést kihagyom. Ha sétálni indulok, jogom van hozzá, hogy az utca egyik oldala felől legyen letakarva a mindenféle neműek vonulós performansza. Nincs letakarva: ők az én szabadságjogomba tiporva szabadok.

RaszputyinForrás: Kerezsi Béla

Miért lehet, hogy a tiltakozások ennyire hangosak?

Nem hangosak. Akkor lennének azok, ha befutottak volna Németországból a provokációra és rombolásra kiképzett bértüntetők. Bagossy azt írja, „művésztanáraink többsége nehezen alkalmazkodott a kiépülő rendszerhez, amelyről azt gondolták, hogy alkotói-oktatói tevékenységük hagyományosan gyakorlati beállítottságától idegen, bürokráciája és kreditrendszere pedig az európai integráció piacorientált szellemét testesíti meg.” A viszonyulás később sem változott. „Ma is a kívántnál kevesebben érzik úgy, hogy ezzel a felemelkedéssel a művészi hivatás, a szellemi érték- és társadalmi integrációteremtés legfontosabb erőinek egyikeként jelenhet meg és kaphat elismertséget. Művésztanáraink többsége számára továbbra is az alkotás gyakorlata, annak minősége és hatása okozza a valódi izgalmakat, sem az oktatás, sem az alkotás módszertani-elméleti megalapozása nem olyan vonzó, mint maga a tanítás vagy a művek megalkotása. Pedig eszméink, gondolataink, módszertanaink rögzítése és felkínálása az utánunk jövő generációk számára fontos feladat, elmélet és gyakorlat szembeállítása pedig csak szellemi restség…” 2000. január 1-jén a magyar színházi és filmes felsőoktatás egyetemi rangra emelkedett. Bagossy burkoltan azt fogalmazza meg, hogy a képzés mindmáig nem emelkedett egyetemi szintre, az SZFE legfeljebb az ország vezető színi tanodája, ahol a színjátszás anatómiája nem tantárgy.

Szóba hozta az idősebb tanárokat, de a fiatalabb generáció közül is sokan nem értenek egyet az átalakulással, Gáspár Máté szintén fölmondott.

Gáspár Máté az SZFE épületében állami pénzen működteti a Krétakör Alapítvány nevű politikai szervezetet. Bagossy szerint ennek a tevékenységnek nincs helye a campuson, sőt az általa vezetett Elméleti és Művészetközvetítő Intézet puszta megléte veszélyezteti a színházművészeti, színészi, rendező, dramaturgi diploma becsületét. Gáspár közvetlen kapcsolatban áll a hallgatókkal, s a naiv diák miért ne hinne a tanárának? Akcióba léptek kívüle az SZFE-n nem tanító szakemberek is, olyanok, akik sohasem maradnak ki a rendszerkritikus megmozdulásokból. A nagy kormányváltó egyetemi zendülés reményében ott szöszmötölnek az ellenzéki pártok. Észérvük nincs, ezért egyetlen programként az alapítványi kuratórium elnökévé kinevezett Vidnyánszky Attila elmozdításáért küzdenek. 

Azt mondják a hallgatók, hogy az autonómiáját féltik az egyetemnek.

Ez badarság. Az egyetemnek feladata van. Bagossy pályázatából kitetszik, hogy ennek jelenleg nem felel meg sem szakmai, sem gazdálkodási téren. A fenntartói beavatkozás indokolt. Az intézményi autonómia a kitűzött feladat egyéni, kreatív megvalósítási módjaiban teljesülhet. Ad absurdum, nem dönthet úgy egy orvosi egyetem szenátusa, hogy a humán sebészet helyett hörcsög belgyógyászatot fognak tanítani, mert arra van hallgatói igény. Itt egy világos helyzet van. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a hungarikumként bejegyzett színházi struktúrában, az általa támogatott budapesti és vidéki színházak részére oda alkalmas és oda törekvő színészek képzését várja el az Innovációs és Technológiai Minisztériumtól, amely a kitűzött cél elérése érdekében a tulajdonosi jogok gyakorlását egy kuratóriumra bízta. Az SZFE szenátusa valamiért azt képzelte, hogy az ő törvényi joga a kuratóriumi tagok delegálása, mintha nem az államnak volna egyeteme, hanem az egyetemnek állama. Nyilvánosságra is hozták a tévképzetüket, ez súlyos tünet. A hallgató az autonómiáját a rátermettségében, a mesterségbeli tudásában és a motiváltságában hordozza. A jól felkészült diákból keresett diplomás lesz. Elindulhat egy pályán és befuthat akármilyen karriert, függetlenül attól, hogy van alapítvány és kuratórium, vagy nincsen. Az SZFE tanárai, a hallgatókkal hallgatólagos szövetségben elbliccelték a tényleges egyetemmé alakulást. Kölcsönös függőségbe, szimbiózisba kerültek. A szimbiózis – nem mellesleg – kényelmi állapot. A buborékrendszerben a diák fölvétele a tanár bizalmát jelenti. A tanár nem akar csalódni a jó szemében, ezért igyekszik bebizonyítani magának, hogy a legtehetségesebbeket választotta ki a temérdek jelentkező közül. Próbálja tehát abba az irányba terelni az oktatás-nevelés és számonkérés eseményeit, hogy sikerrel helytálljanak majd a hallgatók a végső megmérettetésen is. Ebben az együttműködésben ott rejlik a sokoldalúságra nevelés elmaradásának veszélye. A sokoldalúságra nevelés a tanár számára is többletfeladat. A buborék nem ad lehetőséget a külső kontrollra, mert zárt a struktúra, amely a tanárokban előhívhatta a Kaposvár-nosztalgiát, a hajdani, Budapesttől távoli összezártságban töltött közösségi életforma emlékét, míg a diákok napi létében a tanárok viselkedése kialakította az erre hajazó érzetet. Ez egy vonzó-szerethető, tartalmas, ugyanakkor súlyosan jövőfertőző állapot is lehet. A kommunaféltés erős indoka a tiltakozásnak. A beszélgetésünk tárgyától kissé eltérve jegyzem meg, hogy a kommuna-nosztalgiában látom a Gothár-jelenség eredőjét is. Kommuna, társulat, szerződéses munkaviszony: az összetartozás eltérő szintjei. Gothár ott kísérelte meg, a Katona József Színházban, a kommunában a természetes szokásjogot érvényesíteni, ahol réges-rég meghaladták már az alapításkor létezett társulati állapotot is: olyan dolgozónál próbálkozott, akinek a munkaszerződése nem írja elő a bizalmas viszonyt.

Anna KareninaForrás: Kerezsi Béla

Mi várható most az egyetemen?

Amikor ez a beszélgetés megjelenik, számításom szerint éppen a tanévkezdés lenne esedékes. Sokan, nagyon sokat tettek azért, hogy üssön a kudarc órája ekkor. Az a benyomásom, hogy az arculatmérnökök sajnos nem stratégiai tényezőként tekintettek a kultúra-művészet e szegmensére. Ellenkező esetben elvégezték volna körültekintően az alapítványi igazgatásra áttérés előzetes hatásvizsgálatát, és annak alapján pozitív taktikai eszközökkel megakadályozták volna, hogy az egyetemi menedzsment, a tanári kar és a diákság érdekszövetségbe bábozódjék az átalakítás ellen. Tévedésnek tartom, hogy az átalakítást egy lépcsőben tervezték végrehajtani. Első lépcsőben ügyvezető elnököt lehetett volna a Kuratórium élére állítani, aki a lefektetett elvek alapján megállapodott volna a gazdasági szféra, vagyis a két olajtársaság kuratóriumi képviselőivel abban, miként tehetőek motiváltakká a jelenlegi tanári kar tagjai az oktatás folytatásában. Közösen kérhettek volna szakvéleményt Bagossy Lászlótól a rektori pályázata alapján az oktatás reformja bevezetésének lehetséges üteméről. Ezt követően írásban biztosíthatták volna a színész és rendező hallgatókat a tanulmányaik változatlan mederben való folytatásáról, az Elméleti és Művészetközvetítő Intézetet viszont azonnali hatállyal ideiglenes munkahelyre kellett volna költöztetni, a zsúfoltság elkerülése végett. Hiba volt kivinni az ügyet a digitális bolhapiacra. Ezen a fronton általánosságokban szokás beszélni, s minden általánosításban benne a veszély, hogy törekvő, tisztességes diákokat és tanárokat sértsenek meg. Történt ilyen. A megsértetteket általánosságban megkövetni nem szabad, mert a bocsánatkérést legelőször azok hallanák meg, akiket nem illet. A HÖK helyett a hallgatókkal, a szenátus helyett a tanárokkal kellene a kuratórium tagjainak, a gazdasági képviselőknek is beszélgetésbe elegyedniük. Ahogyan a kisvárdai fesztivál sokféle világnézetű és művészi ízlésű résztvevői természetes békében éltek kilenc napon át, ugyanúgy valósítható ez meg, évtizedekre, a színházművészeti oktatásban is. Elrettentő alternatíva van: ha nem akarják egyetemmé tenni az egyetemet az ott dolgozók, a „színházi törvényből” egyetlen kattintással törölhető a passzus, amely a nemzeti és kiemelt színházak számára a felsőfokú végzettségű művészek foglalkoztatását írja elő. Az artistanevelés mintájára, tanulhatnak a színészjelöltek szakképző iskolákban is. Ez esetben sok-sok diplomás akaszthatná be az oklevelét abba a vitrinbe, amelyben a dédszüleitől hátrahagyott, az 1946-os inflációkor nyomtatott milpengős bankjegyeket őrzi. Így legyen?...