A minap egy társaságban előkerült, hogy Ascher Tamásnak nincs nagydoktorija. Hogy azért vezethet doktori iskolát, mert 1992-ben a Kossuth-díját elismerték DLA-fokozatként.

És nem értettem, hogy ez miért baj.

Aztán kiderült, hogy miért. Ha jól fordítom le magamnak a felsőoktatási kiselőadást, akkor ma Magyarországon a felsőfokú művészeti képzésre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bármely más felsőoktatási intézményre, magyarán a tudománymetria abroncsába zárják azt is. Tehát, hogy ma ahhoz, hogy ugyanazt csinálhasd, mint Ascher Tamás, végig kell galoppírozni az összes értelmetlen akadémiai állomáson, annak minden személyi és bürokratikus akadályaival.

Ez abszurd. Egyszerűen nincs értelme. Valaki lehet egy kötettel is világraszóló költő, de száz nagydoktori dolgozat sem pótolhatja a tehetség hiányát.

Basszusgitárosként nem nézem, hogy Jaco Pastoriusnak vagy Póka Egonnak milyen papírjai vannak. Arra figyelek, mit tudnak, és mit tudok tőlük tanulni.

És ha jól értem, akkor az SZFE körüli vitában a szakmaiságot minden oldal így érti: melyik mestertől mit lehet tanulni.

Ezért csak halkan kérdem: ha ennyire életszerűtlen a szabályozás, akkor esetleg nem kellene azt megváltoztatni?

Már attól kiütést kapok, amikor kilóra mérik a tudományt, de hogy a művészeteket is...

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója