Az 1919-es Tanácsköztársaságról szól az Országház Könyvkiadó legújabb műve.

Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja a 20. századi magyar történelem egyik tragikus eseménysorozata volt, amelyről az elmúlt száz év alatt egymással ellentétes, olykor szélsőséges értékelések láttak napvilágot. A 100. évforduló alkalmat adott az e diktatúrával kapcsolatos régebbi problémák újragondolására és új kérdések megfogalmazására is.

Hol a helye a Tanácsköztársaságnak a 20. századi magyar történelemben? Miként jött létre a proletárdiktatúra 1919 márciusában? Milyen távlati célkitűzéseik voltak az új rendszer irányítóinak? Milyen célokért küzdöttek a Vörös Hadsereg katonái? Milyen volt a diktatúra társadalmi támogatottsága, milyen eljárások alkalmazásával lehet erről évtizedekkel később információkat szerezni? Mit tudtak tenni a tanácsköztársaság megbuktatása érdekében tevékenykedő politikusok? Hogyan alakult e 133 nap utóélete?

Véres leszámolások

A „minden édenek neve vad poklokat bűvöl – A Magyarországi Tanácsköztársaság" című kiadványból többek között kiderül, hogy az 1919-es kommunista hatalomgyakorlás eszköze a nyílt politikai gyilkosságokkal tarkított terror. 1918. október 31-én a történelmi Magyarország összeomlott, Tisza István miniszterelnököt meggyilkolták, s ez a „modern magyar történelem kezdetét jelenti".

A kommün 133 napja jelentősen hozzájárult annak a "mentalitásnak" a kialakulásához, amely "Sztálint még Hitlernél is nagyobb veszélynek tartotta". A tanulmányok között olvashatunk arról is, hogy folyamatosság és a teljes átalakításra törekvés; ésszerű, előremutató elképzelések, valamint a realitásoktól elrugaszkodott, megvalósíthatatlan törekvések ellentmondásos kettőssége jellemezte a proletárdiktatúra kulturális politikáját. Mindez a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot felváltó Közoktatásügyi Népbiztosság vezetésében is megmutatkozott.

Az 1919 januárjától a miniszteri tisztséget betöltő Kunfi Zsigmond a kommün előtt a radikális átalakítást szorgalmazók közé tartozott, ám március 21-ét követően mindinkább mérsékeltnek számított. Helyettese, Lukács György 1919 áprilisának elejétől már ugyancsak népbiztosként tevékenykedett, akárcsak a vele együtt ebbe a pozícióba emelt, nála és Kunfinál jóval alárendeltebb szerepet játszó társai: a sok vizet nem zavaró Szabados Sándor és a kulturális ügyek helyett a véres leszámolást kedvtelve irányító Szamuely Tibor. Április 5-étől június 24-ig tehát egyszerre négy közoktatásügyi népbiztos tevékenykedett.

Forrás: Origo

Balratolódás a hadseregben

Közülük a legaktívabb az a Lukács György volt, aki dicstelen tetteit nyakatekerten öltöztette ideológiai köntösbe, kifejtve, hogy a bizonyosan bekövetkező jót, azaz a kommunizmus győzelmét akár rossz eszközökkel is kötelesek szolgálni. Június végétől a tanácsköztársaság bukásáig pedig az intrikusságáról és arroganciájáról ismert Pogány József immár egyedüliként büszkélkedhetett a népbiztosi címmel. Ő 1918 októberének végén a haderő felbomlását nagyban elősegítő katonatanácsok létrehozásával szerzett kétes érdemeket.

Megudjuk azt is, hogy a magyar hadseregben már Károlyi Mihály időszakában is „erőteljes balratolódás figyelhető meg". A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alapokmányának is tekinthető, március 22-én megjelent „Mindenkihez!" című kiáltvány megfogalmazta, hogy fel kell állítani egy hadsereget. „Célja a forradalmi proletariátus védelme minden külső és belső támadás ellen – s ez nem tekinthető honvédelemnek.

Nagyravágyó célok

A másik megjelölt cél a világ proletariátusának felszabadítása. A magyar ügyet tehát alárendelték a nemzetközi proletariátus, vagyis a bolsevizmus ügyének". A Károlyi Mihály alatt bekövetkezett leszerelési folyamat olyan sikeres volt, hogy mikorra Kun Béláék hatalomra jutottak, már nem is volt magyar haderő. Egyedül a Székely Hadosztály maradt ütőképes alakulat. Ők látták el Kelet-Magyarország védelmét.

1919 áprilisában három irányból is támadás érte a Tanácsköztársaságot, a hónap végén pedig a Székely Hadosztály letette a fegyvert. Ezzel összeomlott a keleti front, s a románok szinte akadály nélkül érték el a Tiszát. Az általános mozgósítást követően a Vörös Hadsereg létszáma 1919 májusára jóval meghaladta a százezer főt. Károlyi Mihályék 1918. őszén 800 000 magyar katonát szereltek le. „A Vörös Hadsereg a legfényesebb időszakában is csak árnyéka volt annak a haderőnek, amit egy évvel korábban szélnek eresztettek. Célja pedig nem a haza megvédése volt, hanem a rendszer külső és belső ellenségei elleni fellépés" – olvasható a kötetben.

E kötet szerzői: Ablonczy Balázs, Anka László, B. Müller Tamás, Csunderlik Péter, Fazekas Csaba, Gali Máté, Gángó Gábor, Hatos Pál, K. Lengyel Zsolt, Ligeti Dávid, Nagy Szabolcs, Paksa Rudolf, Pók Attila, Révész Tamás, Sárándi Tamás, Turbucz Dávid, Ujváry Gábor és Vörös Boldizsár voltak.