Orbán Viktor nemcsak olyan kimagasló magyar államférfiakat előz meg a miniszterelnökként eltöltött pozíció tekintetében, mint Tisza Kálmán vagy Bethlen István – a formálisan szintén sokáig „regnáló" kommunista, hazaáruló kormányfőket, mint Lázár György vagy Fock Jenő, felesleges lenne hozzájuk mérni –, de európai szinten is olyanokkal került egy sorba, mint Charles de Gaulle, Konrad Adenauer vagy Helmut Kohl. Jelenleg ráadásul csak Angela Merkel irányítja hosszabb ideje országát, mint Orbán Viktor – minderről Szánthó Miklós beszélt az Origónak. Az Alapjogokért Központ vezetője szerint az elmúlt évek egyik legfőbb eredménye éppen az, hogy ezt a kommunista időkből átörökített domináns, már-már abszolutisztikus baloldali dominanciát sikerült megtörni megannyi területen.

Minek köszönheti Orbán Viktor, hogy minden korábbi miniszterelnök hivatali rekordját megdönti?

Bármennyire is egyszerűnek tűnik a válasz, de tényszerű: legfőképpen a választóktól kapott felhatalmazásnak. A politikai karakter vagy a stratégiai képességek előtt azért szükséges ezt említeni, mert egy demokráciában a sikert formálisan mégiscsak választási győzelmekben mérik. És az Orbán Viktor vezette politikai erők sikeressége ilyen értelemben vitán felül áll, hiszen jelenleg négy választási győzelem és 14 év kormányzás áll mögötte, ami a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak majd' fele. Mindez tehát megkérdőjelezhetetlen demokratikus legitimitást biztosít a döntéshozatalhoz – ráadásul úgy, hogy az első, 1998 utáni ciklust leszámítva nem koalíciós, hanem „egyszínű" kormányokról beszélünk, háromszor megerősített kétharmados felhatalmazással. Ezt azért elengedhetetlen hangsúlyozni, mert 1990-ben az lett a politikai és a jogi „mondás" is, hogy a valóban nagy horderejű, alkotmányos vagy nemzetstratégiai jelentőségű parlamenti döntések meghozatalához nagymértékű konszenzus szükséges, amit a kétharmados többség fejez ki.

Orbán Viktor egyik sikerének a kulcsa, hogy létrejött az egységes jobboldalForrás: MTI/Kovács Tamás

A választási eredmények pedig azt tükrözik, hogy a választópolgárok ennek tudatában ruházták fel háromszor is alkotmányozó „képességgel" a Fidesz-KDNP-t: 2010-ben egyértelmű jelzést adva a korábbi időszakkal történő radikális szakításra, '14-ben és '18-ban – a jövőre szóló felhatalmazás mellett – pedig „jóváhagyva" azokat az intézkedéseket is, például az Alaptörvényt, melyeket a kormányzó többség addig meghozott. 

Mindezek, valamint a politikai ellenfelei által is elismert vezetői és tárgyalási képességek mellett a siker kulcsa legfőképpen a magyar jobboldal egységességének megteremtése volt. A még a 2000-es években meghirdetett, „egy a tábor, egy a zászló" stratégiája nélkülözhetetlennek bizonyult: ezt az elvet azóta és ma is azért érik kritikák, mert természetesen a magyarországi baloldalnak mindig is sokkal kényelmesebb volt egy széttöredezett, „sokszínű" jobboldallal versengenie, mint egy, az egész nemzeti-konzervatív szcénát lefedő néppárttal.

Beszélhetünk-e a rendszerváltást követően ennek fényében Orbán-korszakról?

Ha a korszakot időben mérnénk, akkor a modernnek nevezett 19-21. századból kínálkozó összehasonlítások alapján igen.  A miniszterelnök nemcsak olyan kimagasló magyar államférfiakat „előzött be", mint Tisza Kálmán vagy Bethlen István – a formálisan szintén sokáig „regnáló" kommunista, hazaáruló kormányfőket, mint Lázár György vagy Fock Jenő, felesleges lenne hozzájuk mérni –, de európai szinten is olyanokkal került egy sorba, mint Charles de Gaulle, Konrad Adenauer vagy Helmut Kohl. Jelenleg ráadásul csak Angela Merkel irányítja hosszabb ideje országát, mint Orbán Viktor. 

A „korszakosságot" ugyanakkor az elért társadalmi, legfőképpen széles értelemben vett kulturális változások jelentik inkább szerintem, nem pusztán az, hogy egy kormányzat mennyi ideig regnál formálisan. Azaz olyan gyakorlatok, maguktól kialakuló szociális normák rögzülése, „rendszerszintűvé" válása, melyek a hétköznapokat is áthatják – tipikusan ilyen az egyéni individualizmussal szemben a családbarát atmoszféra megteremtése.

Szánthó Miklós: Korszakos változásokat tudott előidézni Orbán ViktorFotó: Csudai Sándor - Origo

Ilyen korszakos változásokat ugyanakkor általánosságban is, de a mi közép-európai régiónkban kiváltképp nehéz elérni, hiszen a kommunizmus máig hatóan gyökeresen forgatta fel a magyar társadalmi viszonyokat, és az országra rátelepedett egy kommunista „elit". Ez az „elit" a rendszerváltoztatáskor pedig az addigra felhalmozott politikai tőkéjét gazdasági és kulturális tőkévé transzformálta. Az egyes, éppen a korszakosság szempontjából perdöntő társadalmi alrendszereket – kultúra, média, akadémiai szféra, vállalati szektor – kapcsolati háló és megőrzött „kapuőri" pozíciók révén továbbra is kontroll alatt tudta tartani, ideértve a nyilvánosság, a politikai közbeszéd alakítását is. Ez a típusú közéleti „kvázi-monopólium" pedig egészen a 2000-es évek közepéig fenn is maradt.

Mit tart ennek a közel 15 évnek a legfőbb eredményének, és mik voltak, és jelenleg is mik a legfőbb kihívások a kormányfő előtt?

Az egyik legfőbb eredmény – ha „korszakos" váltást többek között a liberális európai korszellem és annak hazai helytartói miatt még nem is sikerült elérni – éppen az, hogy ezt a kommunista időkből átörökített domináns, már-már abszolutisztikus balliberális dominanciát sikerült megtörni megannyi területen. Az elmúlt éveket meghatározó viták ugyanis természetesen nem arról szólnak valójában, hogy „megszűnt-e Magyarországon a demokrácia", hanem arról, hogy a médiától kezdve a kulturális életen át az igazságszolgáltatásig megszűnni látszik a balliberális oldal túlcsorduló befolyása, azaz legalább elkezdtünk közelíteni egy egyensúlyi állapot felé. Ráadásul az átalakulást paradox módon viszonylagos társadalmi béke kísérte és kíséri: más nyugati, EU-s államokhoz képest Magyarországon adottak a politikai és gazdasági stabilitás feltételei. Ezzel pedig a korszakteremtés peremfeltételei megteremtődtek. 

Ez természetesen a saját túlhatalmában szocializálódott és azt „független", „semleges", „objektív" intézményi állapotként leíró liberalizált baloldalt rendkívül frusztrálja, hiszen számukra az a „normális", „demokratikus" állapot, hogy ők határozzák meg az általánosan elfogadható politikai, jogi vagy akadémiai narratívát. Ezért vált számukra annyira kiemelt kommunikációs termékké a „jogállamiság" definiálhatatlan fogalma, mert külföldi elvbarátaikkal ezt tekintik olyan elvnek, melyre hivatkozva visszahozhatóak lennének a számukra kedvező korábbi állapotok. 

Ezzel összefüggésben számukra a szuverenitás megőrzésének fontossága is minimálisra redukálódik, ha az ország függetlenségének lebontása árán újra az ő világértelmezésük válhat kizárólagossá. Pontosan ez, a magyar történelemből már oly jól ismert szuverenitásharc a legfőbb kihívás a kormányzat előtt, hogy a 30 éve formálisan visszaszerzett, az elmúlt 10 évben számos konfliktus árán megerősített függetlenségünket valóban birtokba vehessük és belakhassuk. A legfőbb ütközőzónát tehát továbbra is a nyílt társadalommal szembeni harc fogja jelenteni. Azaz, hogy sikerül-e ellenállónak bizonyulni a Brüsszelből jövő, a föderalizmus, a multikulti, a migráció és genderideológia vegyítéséből álló méreginjekciókkal szemben. Ebben pedig a pragmatikus politikai stratégiákat az alapvető nemzeti és keresztyén elvek melletti kiállással mesterien kombináló magyar kormányfőnek kiemelkedő szerepe van, és lesz még sokáig.