Apáti Bence, a Budapesti Operettszínház balettigazgatójának írása.

"Szinetár Dóra levelét megírta, én pedig aludtam rá egyet, hogy reagáljak-e a színvonaltalan fröcsögésre.

Mégiscsak hosszú évek óta publicisztikák írásával foglalkozom, nagyjából 700 dolgozat került ki a kezeim közül, mondhatjuk, hogy a betűvetés lett az egyik szakmám, ezért talán nem is lenne elegáns az afféle ügyetlenkedésekből gúnyt űzni, hogy a művésznő szerint léteznek olyan szavak, mint "leviselni" és "kifogalmazni". Ráadásul szerény véleményem szerint az országot és az olvasókat a legkevésbé sem érdekli két művész, két volt kolléga cicaharca, én magam is szint alattinak érzem, hogy egy celeb hazugságaival foglalkozzak; komolyabb emberekkel; újságírókkal, politikusokkal szoktam vívni.

Ami miatt mégis reagálok, annak egyszerű oka van. Annak idején - és most is - a művésznő képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy összekeverje a két munkámat. Nem publicistaként kezdett minősítgetni és hazudozni rólam, hanem azt a látszatot keltette, mintha Apáti Bence balettigazgatóként a munkahelyére, az Operettszínházba is bevinné a politikát.

Nem teszek ilyet, bár valóban hiszek a szólásszabadságban, és abban, hogy egy olyan társulatot irányítok, ahol senkit sem diszkriminálhatnak a pártszimpátiája miatt.

Nekem is, és az alkalmazottjaimnak is jogunk van ahhoz, hogy azt mondjunk vagy írjunk ki magunkból, amit gondolunk a világról.

Ragaszkodom ehhez.

Jómagam ugyanis rengetegszer kerültem a politikai véleményem miatt hátrányos helyzetbe.

Nálam azonban csak jó és rossz táncos van, bár kétségtelenül igyekszem tartani magam ahhoz a célomhoz, hogy amíg lehet, csak magyar állampolgárságú táncművészeket szerződtetek.

Ami tőlünk nyugatra már valóban börtönt érne, de idehaza még nem tartunk itt.

Remélem, hogy ez hosszú időn keresztül így is fog maradni.

De ha magyar, tőlem aztán lehet liberális, konzervatív, balos, jobbos, tökmindegy.

Nekem Szinetárral és a liberális művészek nagy többségével ellentétben nem okoz problémát különválasztani a politikai és ideológiai szimpátiát az alkotótól, a művésztől.

Nyugodtan utána lehet nézni az állításomnak, bármelyik táncosomat szabad arról faggatni, hogy érte-e retorzió amiatt, mert emelkedett hangulatba kerülve diktatúrázott egy kiadósat a Facebookon.

De haladjunk tovább!

Szinetár egyrészt csodálatos ember.

Meg anya.

Meg színésznő.

De mindenekelőtt jó ember.

Ezt tudja is magáról, és az sem lenne ellenére, ha mindenki értesülne arról, hogy mennyire aggódik az éhező gyerekekért - véletlenül tudom, hogy amíg el nem vált Bereczki Zoltántól, ezt naponta mekkora (óriási) medencés palotájából tette -, az LMBTQIRSTZIKJDD emberek jogaiért, a bolygóért és a menekültekért. Mindenért.

Mindenért és mindenkiért is.

Reggeltől estig aggódik, és szeret.

Szabadidejében, néha, ha ideje engedi, játszik is, de inkább aggódik, szeret és nagyköveteskedik.

Nem gyűlöl. Csak szeret.

És ő megmondja a véleményét. Nem a sorok között üzen, nem célozgat, hanem egyenesen, kertelés nélkül fogalmazza meg a mondandóját.

Mint például ezt:

"És végül... amiért vettem az időt és energiát, hogy másokkal ellentétben mindenféle szintetikus segítség nélkül felpörgessem magam, és megírjam ezt a "választ"(..)

Nohát..

Mondtak már rám sok mindent, tényleg kevés jelzőt nem kaptam még meg, mióta írok, de mondjuk drogosozni még pont nem drogosoztak le, így a sorok között, célozgatva, de ez a nap is eljött.

Bontok is egy pezsgőt Szinetár művésznő egészségére és tiszteletére, aki soha életében nem célozgatott, hanem mindig őszintén, nem tartva a következményektől, bátran, mindig kimondta, amit gondol.

Egyenesen. Kertelés nélkül.

Mert neki véleménye van.

És ha már itt tartunk. Bár nem vagyok jogász, és vele ellentétben nem is próbálok úgy tenni, mintha a sajtóperekhez is értenék, mindössze jogi képviselőm tanácsait követem, de azt azért tudom, hogy mi volt a per tárgya.

Az, hogy egy sajtótermék lehozhat-e minden következmény és bizonyíték nélkül hazugságokat. Például, hogy minden héten egy élő tévéműsorban elítélem a zsidókat.

Ettől függetlenül a bíróság az indoklásában mégis hosszan fejtegeti, hogy Szinetár miért is mondhat rólam olyan hülyeségeket, hogy én minden héten elítélem a zsidókat.

Oldalakon keresztül.

Ami nyilván abszurdum, teljesen nyilvánvaló, hogy soha életemben nem zsidóztam, nem vagyok se náci, se antiszemita, egy árva betűt sem talált az igen tisztelt érzékenyített bíróság arra nézve, hogy szokásom lenne elítélni a zsidó honfitársaimat.

(Pedig igény az lett volna rá, én például pontosan tudtam, hogy el fogom veszteni a pert. Koncepciós volt ugyanis.)

Heti szinten meg aztán pláne nem.

Sebaj, jobboldali vagyok, ezért aztán jogosan feltételezhető, hogy ugyan nem mondom ki, nem írom le, azonban egészen biztosan gondolok rá, valójában, otthon a négy fal között gyűlölöm, megvetem, és elítélem a zsidókat.

Az pedig valami ravasz fasiszta trükk, hogy közben olyan írásokat is papírra vetek, amelyek az ellenkezőjéről szólnak. Ravasz kis náci vagyok, úgy teszek, mintha zavarna, hogy Párizsból tízezrével menekülnek a zsidó állampolgárok, de közben titkon örülök a jelenségnek. Lám mennyi ilyen témájú cikkem van - írja Szinetár -, a róla szóló publiban is hányszor leírtam, hogy zavar a muszlim radikálisok antiszemitizmusa, de biztosan csak túlkompenzálok, Dórát és a független bíróságokat sem ejtették ám a fejükre, átlátnak ők a sunyi fasiszták szitáján, egy jobboldali nem kedvelheti Benjamin Netanjahut és a zsidókat.

A Charta óta minden liberális tudja, hogy aki jobbos, az náci, és pont.

Mondott, irt valami hasonlót is?

Nem?

Nem baj, mi tudjuk, hogy náci.

A szeme is rosszul áll, a haja is milyen?

A per tárgyáról Szinetár azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a vélemény szabad, bárki bármit mondhat, így ő is, meg én is.

Rosszul tudja. Ha én leírom, hogy Sneider Tamás az egri kopaszok vezetője volt, akkor perel, és elbukom a pert, ha Gyurcsány Ferencről azt állítom, hogy iszik, akkor perel és vesztek, ha Vona Gáborról azt mondom, hogy Allahot dicsőítette, akkor... Igen, ugyanez történik.

Legutóbb pedig azért veszett a Mandiner című lap, mert leközölte azt az írásomat, amelyben azt írtam, hogy Jakab Péter szerint a felvidéki magyarok nem magyar emberek.

Jakab ugyanis egy Facebook-posztjában azt fejtegette, hogy a magyar kormány nem a magyar embereknek, hanem ukránoknak ad segély formájában egészségügyi eszközöket. Nyilván a kárpátaljai magyar kisebbségen próbáltunk segíteni, nem pedig mondjuk a Közép-Ukrajnában élő ukránoknak, de hanyag és figyelmetlen voltam, és sajnos Szlovákiára emlékeztem. Perelt, és a Mandiner vesztett.

De nézzük tovább!

Szinetár Dóra és volt férje, az Operettszínház egykori balettigazgatója, Lőcsei Jenő látszatházasságban éltek.

Hazug emberek.

Ez egy vélemény.

Persze a mondatok nem igazak.

Hazug, sztereotípiákon alapuló pletykák...

Mindezt csak azért írtam le, mert a csodálatos és jó ember, Szinetár szerint a homoszexuálitás remek dolog, akit pedig zavar, ha lépten-nyomon a szakmája miatt lebuzizzák, az homofób. Erről azért a helyében megkérdezném volt férjét, a valóban kiváló balettművészt, Lőcsei Jenőt.

Én ugyanis még aktív táncos koromból úgy emlékszem, hogy a legliberálisabb táncművészt is bántotta, ha a munkája miatt ab start melegnek mondták.

Egy Kossuth-díjas művész, volt mesterem és igazgatóm is azt mondta nekem egy alkalommal, hogy erősen bántotta, hogy műveletlen, tudatlan barmok, akik soha egy darabban nem látták táncolni, homoszexuálisnak tartották.

Szinetár persze tudja fokozni a fokozhatatlant.

Ezt írja.

(Persze egyenesen, nyíltan, nem a sorok között üzenve, célozgatva.)

"Amúgy nekem az a VÉLEMÉNYEM, hogy általában az foglalkozik ennyit ezzel a témával, aki vagy valóban meleg, csak nem meri felvállalni, vagy az, csak még nem vallotta be magának sem. "

Rendben drága Dóra, tehát ha jól értem, az a VÉLEMÉNYED - amihez persze jogod van -, hogyha egy táncművész nem ünnepli finom borral és konfettivel, ha ország-világ előtt azt állítják róla - hangsúlyozom, pusztán amiatt, mert balettművészként dolgozik -, hogy hazugságban él, az igazából meleg.

Valamint gyűlöli a melegeket.

Erről azért tényleg el kéne dumálnod a volt kollégáiddal. Vagy volt évfolyamtársaiddal a Táncművészeti Főiskoláról. Esetleg a volt férjeddel.

Ugyanis bizton állíthatom, hogy őt - őket - is zavarja ez a buta, hazug, proli pletyka, előítélet.

Mindenesetre gratulálok a butaságodhoz.

Ahhoz, hogy lementél egy primitív troll szintjére. Őszintén mondom, hogy megleptél, ezt még én sem feltételeztem rólad.

Végül, a hazugság az bizony hazugság.

Ha pedig te néhány héttel később a hazugságodról egy műsorban azt nyilatkozod, hogy hazudtál, akkor még inkább az.

Ilyenkor egy kulturált ember bocsánatot kér.

Nyilvánosan, vagy privát.

Mondjuk felhív.

És azt mondja, hogy bocsika, tévedtem.

Nagyot akartam mondani, de az van Bélám, hogy túltoltam.

Tudjuk, te nem vagy ilyen.

Talán el is hiszed a hazugságaidat.

Nem is talán. Egészen biztosan.

Te elhiszed, hogy titkon antiszemita vagyok.

Hiszen téged így neveltek, ezt szívtad magadba.

Ha jártál volna az SZFE-re, egészen biztosan ott is ezt sulykolták volna beléd; a jobboldali csak zsidógyűlölő, náci lehet.

Mert ilyenek ezek a jobberek.

Pedig nem.

Nem vagyunk ilyenek.

Hazudtál Dóra, a botrányos válaszodban pedig újfent antiszemitizmussal vádoltál meg, és tetejében a sorok között még arra az aljasságra is képes voltál, hogy arra célozgattál, hogy meleg és drogos vagyok.

Pedig akár bocsánatot is kérhettél volna.

Persze, az nem te lennél.