A híressé/hírhedtté vált Damjanich utca 4. alatt díszelgő, csodálatosan felújított épületet megpillantva, azt hiszem, mindenki felkapta a fejét. Bevallom férfiasan, még én is megdöbbentem, hogy ilyen csodákra, teljesítményre képes egy DK-s polgármester, aki amúgy se városvezető nem akart lenni, se a keresztény heteró férfiakat nem szívleli.

Mentségemre szóljon, hogy épp tettem-vettem, korán volt - vagy késő -, csak fél szemmel pislantottam a televízióra, és az őszinte döbbenetem megakadályozta, hogy logikusan gondolkozzam, mindössze egy gyönyörű állapotúra varázsolt épületet láttam.

Mint az később kiderült, Niedermüllernek semmi köze nem volt a felújításhoz, ő csak az elkótyavetyélés részét hozta a történetbe, a ház kiváló állapota az előző városvezetés műve, amelyet amúgy zeneiskolának szánt.

Az egész épület így, ebből a célból lett felújítva, kisebb és nagyobb hangszigetelt termek váltják egymást, és persze szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy egy hosszúra nyúlt napvégi közös dobolás, vad, borgőzös stadionozás és diktatúrázás során jól fog jönni a fideszes pénzből megteremtett zajcsillapítás, azonban titkon, otthon a négy fal között, vagy illegális kocsmázások alatt, mondjuk, a negyedik kézműves sör legurítása után még a rettenthetetlen és hihetetlen igazságérzettel megáldott színészforradalmárok is kimondják majd, vagy inkább egymás közt, halkan elsuttogják, hogy nagyon nem frankó, hogy 600 zeneiskolást fosztottak meg a méltó tanulás lehetőségétől.

Merthogy ez történt.

Bizony ez, még akkor is, ha a hatalom ellenőrzésében elfáradt függetlenobjektív, haladó őrkutyáknak nem annyira fűlik a foguk feszegetni ezt a számukra kényes témát. Akkor is, ha nem beszélnek, írnak róla, ha gondolni se gondolnak rá, ha hagyják elveszni a hírzajban.

Régi trükkjük, hogy ugyan írnak pár rövidke mondatot az aktuális balos botrányról, de egyrészt közel sem botrányként tálalva azt, másrészt a cikket eleve nem legfelülre teszik ki, másrészt szinte azonnal ráindítanak még 8 másik hírt, így az eredeti, mondjuk ez, gyorsan lekerül a hírfolyam legaljára, másnap pedig már hiába is keresnénk például a Telex oldalán, köddé válik.

Ellenben ha a kormányra nézve történik valami kellemetlen, akkor hetekig nincs is más a címlapjaikon, félóránként újabb és újabb írás, elemzés, szakértés - most elmagyarázzuk, miért is van diktatúra Magyarországon? - kezdetű dolgozat jelenik meg a témában.

A Damjanich utcai, az SZFE keménymagja számára elkommunizált iskolával kapcsolatban a baloldali sajtóban azóta is óriási hallgatásverseny zajlik, nem születnek tényfeltáró anyagok, nem készülnek interjúk a zeneiskola igazgatójával, vagy a szomorú tekintetű, reményt vesztett diákokkal.

A magát free SZFE-nek nevező mozgalom, vagy egyesület, vagy mi a szösz, ugyan kiadott egy sajnálkozó közleményt, amely lefordítva körülbelül azt jelentette, hogy hát, izé, ilyenek ezek a forradalmak, meg ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, illetve minden háborúban vannak áldozatok, akikkel ők amúgy roppant szolidárisak, de coki van, az ő harcuk sokkal fontosabb és nemesebb, mint pár száz zeneiskolás boldogsága.

Ja, és azt is hozzátették, hogy majd még tájékozódni fognak.

Ez utóbbi volt a személyes kedvencem.

Az ellenzék által sztárolt liberális színészdiákok most vesztették el az ártatlanságukat. Pontosan abban a pillanatban, amikor átvették a hatalomtól, Niedermüllertől az ellopott iskola kulcsát.

Ha még be is költöznek, és a zeneiskolának felújított, a zeneiskolásoknak szánt zeneiskolában fognak színészmesterség-hallgatás helyett forradalmárt, illetve ellenzéki aktivistát játszani, akkor örökre elvesztik a hitelüket és a becsületüket. Persze van visszaút. Most, hogy már tudják, hogyan jutottak hozzá az épülethez, most hogy tisztába jöttek vele, kiktől is lopta el Niedermüller a házat, vissza is adhatják azokat a kulcsokat.

Akkor talán a becsületüket is visszakapják.

Apáti Bence