A lakossági rezsicsökkentési programnak köszönhetően az Európai Unióban Magyarországon a legolcsóbbak a háztartási villamosenergia- és földgázárak. Hogyan értékelhető a program teljesítménye, és milyen feladatokkal kell szembenéznie a magyar energiapolitikának az eredmények jövőbeli fenntartásához? Dr. Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Energia- és Klímapolitika Üzletágának vezetője adott interjút az Origónak.

A múlt hónapban egy magyar családnak kevesebb mint fele annyit kellett fizetnie egységnyi villamos energiáért, mint egy osztráknak. Az árkülönbség földgázban még nagyobb: majdnem háromszoros volt. Hogyan lehetnek ekkora eltérések két szomszédos ország között?

A két ország áraiban megfigyelhető egyre mélyülő szakadékot elsősorban a szabályozási különbségek okozzák. Míg Ausztriában az ezredforduló óta liberalizált piac működik, ahol az árakat a szolgáltatók határozzák meg, Magyarországon a háztartási tarifák hatóságilag rögzítettek. Egyébként a szabályozott lakossági energiaárak önmagukban nem különlegesek; sok ország alkalmaz hasonló eszközöket. Ami a hazai rendszert egyedülállóvá teszi, hogy 2011-ben úgy tért vissza a hatósági árakhoz, hogy korábban – Ausztriához hasonlóan – már liberalizálta az energiapiacát. Ezzel szemben más országok jellemzően vagy megmaradtak az ellátásra korábban egységesen jellemző rögzített áraknál, vagy áttértek a szabadpiaci struktúrára, de a visszatérés nemzetközi szempontból is különleges.

Tehát a 2010-es évekig a magyar árszabályozásban hasonló tendenciák érvényesültek, mint Ausztriában. Miért volt szükség irányváltásra?

Mert 2010-re nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi kormányzat laissez-faire szemléletű gazdaságpolitikája az energiaszektor egészségtelen strukturális adottságai mellett katasztrofális társadalmi következményekhez vezethet. Magyarországon a privatizáció során a lakossági energiaszolgáltatási tevékenység kisszámú külföldi tulajdonú vállalathoz került. Az ezredfordulót követő liberalizációval és a hatósági árak megszüntetésével ezek a társaságok fokozatosan egyre nagyobb piaci erőre tettek szert, az állam viszont mind tulajdonosi, mind szabályozói mozgásterét elveszítette.

A strukturális problémák a 2008-as világválságot követően kerültek felszínre, amikor a csökkenő nyersanyagárak ellenére is európai léptékben kimagasló szintre emelkedtek a hazai lakossági tarifák. A válság okozta egzisztenciális nehézségek és a magas árak együttes hatására 2010-re minden ötödik magyar háztartással rendszeresen előfordult, hogy finanszírozási nehézségek miatt késett a rezsiszámlák befizetésével, minden tizediknek problémát okozott, hogy télen megfelelő hőmérsékletűre fűtse otthonát, és egy átlagos magyar család többet költött rezsire, mint élelemre. Ezzel szemben a szolgáltatók a hazai energiapiac történetének legmagasabb profitját a válságot követő években realizálták.

Az új kormány 2010-ben felismerte, hogy a piac nem fogja magától megoldani az egyre növekvő társadalmi problémákat, így a kisfogyasztók esetében ármoratóriumot hirdetett, majd 2011-ben visszavezette a hatósági árazást. Az intézkedések megállították az árnövekedés időzített társadalmi bombáját, és előkészítették a 2013-ban bevezetett rezsicsökkentési programot. Emellett az energiapolitikai fordulat egy hosszabb távú célt is szolgált: az állam tulajdonosi szerepének visszaépítését. Az irányváltásra tehát két okból volt szükség: a hatósági árak visszavezetése, majd csökkentése egyfelől egy akut társadalmi problémára kínált megoldást, másfelől utat nyitott az állam energia- és gazdaságpolitikai mozgásterének szélesítéséhez.

Az energiapolitikai fordulat óta több mint tíz, a rezsicsökkentési program bevezetése óta pedig nyolc mozgalmas év telt el. Ilyen időtávban hogyan értékelhető az irányváltás?

Kormányzati oldalról úgy tűnik, hogy mindkét fő cél teljesült. Ma Magyarországon valamennyi uniós tagállamnál alacsonyabbak a lakossági energiaárak. Emellett a miniszterelnök gazdasági évnyitójában a magyar tulajdoni arány jelentős – a 2010-es 29 százalékról 59 százalékra történő – emelkedéséről számolt be, ami a kisfogyasztói szegmensben még magasabb. Ráadásul a fordulat zászlóshajóját jelentő rezsicsökkentési program társadalmi támogatottsága igen magas: a Századvég mérései alapján évek óta 80 százalék feletti.

Kormányzati szempontból tehát az irányváltás sikeresnek tekinthető.

A fordulat lakossági szempontból is kedvező, hiszen az intézkedések fő haszonélvezői a magyar háztartások. A rezsicsökkentés, valamint a kiegyensúlyozott gazdaságpolitika hatására mind a fizetési, mind a felfűtési nehézségekben érintett háztartások aránya kevesebb mint a felére csökkent 2013 óta. Egyes kalkulációk szerint a program bevezetése következtében a lakosságnál maradó összeg mára elérte az 1000 milliárd forintot. A családok kiadási szerkezetében a rezsidíjak aránya több mint 20 százalékkal csökkent, így azok többet fordíthatnak élelmiszerre, oktatásra vagy megtakarításra. Az anyagi szempontok mellett pedig fontos lélektani eredmény, hogy az emberek kevésbé érzik kiszolgáltatottnak magukat a magas energiaköltségeknek.

Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Energia- és Klímapolitika Üzletágának vezetőjeFotó: Polyák Attila - Origo

Ezzel szemben vannak olyan szerepkörök is, amelyek – érthető módon – kritikusak az elmúlt évekkel kapcsolatban. A csökkenő piaci pozíciójú energiacégek képviselői, valamint a baloldali pártok részéről természetesek a negatív reakciók, hiszen egyértelmű érdekellentétek azonosíthatók. Intellektuális értelemben ennél érdekesebbek azok a kutatói és újságírói kritikák, amik elméleti vagy ideológiai indíttatásúak. Szerintem ezekkel érdemes alaposabban is foglalkozni, mert rámutathatnak a jövőbeli szakpolitikai döntéshozatal számára hasznos szempontokra is.

Még akkor is, ha ezek időnként ellentmondanak egymásnak? Például egyfelől időről időre felmerül, hogy a nyersanyagárak lehetővé tennék a tarifák további csökkentését, másfelől néhányan azzal érvelnek, hogy az árak már így is túl alacsonyak, és nem ösztönzik az embereket a fogyasztásuk csökkentésére.

Szerintem általánosságban az ellentmondásos véleményekkel is érdemes foglalkozni, mert az energiapolitikai döntések is több célt kell, hogy szolgáljanak, amik között időnként konfliktusok vannak. Például a magyar energiastratégiának három fő célja van: a megfizethetőség, a tisztaság, valamint az ellátásbiztonság, és egy-egy önálló intézkedés gyakran úgy szolgálja valamelyik célt, hogy kedvezőtlenül befolyásol egy másikat. A szakpolitika feladata ezért egy olyan intézkedéscsomag kialakítása, ami összességében mindhárom céldimenzió mentén pozitív irányba mozdítja Magyarországot.

Ebből a szempontból összeegyeztethető lenne a további tarifavágás számonkérése a fogyasztáscsökkentésre történő ösztönzési aggállyal. Ezekkel a kritikákkal inkább az a probléma, hogy viszonylag könnyen cáfolhatók. A hatósági ár pozitív tulajdonsága a kiszámíthatóság: a magyar háztartásoknak mindig ugyanannyit kell fizetniük az energiáért függetlenül a valós piaci árak kiszámíthatatlan mozgásától. Ebből következik, hogy előfordulnak olyan rövidebb-hosszabb periódusok, amikor a piaci árak a lakossági árszint alatt vannak, illetve olyanok is, amikor fölötte.

A tarifacsökkentésre vonatkozó kritikák rendre akkor merülnek föl, amikor a piaci árak mélyponton vannak. Ha a kormány ezekhez igazítaná a rezsiköltségeket, akkor a rendszer vagy finanszírozhatatlanná válna, vagy az árkorrekciókat követően növelnie kellene a tarifákat, megszüntetve ezzel a rendszer kiszámíthatóságát. Egyébként ennek a kritikának szemléletes cáfolatát jelenti a korábban érintett nemzetközi összehasonlítás is: ha Magyarországon nagy tér lenne a lakossági energiadíjak csökkentésében, nem lennének jóval alacsonyabbak az árak, mint más országokban.

A másik kritika pedig egy túlzottan leegyszerűsítő közgazdasági érvelésből ered, ami abból indul ki, hogy ha egy termék ára csökken, akkor az emberek többet fognak belőle vásárolni, így a rezsicsökkentés hatására a lakosságnak – elméletben – több energiát kellene fogyasztania (vagy ennek megfelelően kevésbé kellene törekednie fogyasztása csökkentésére, például energiahatékonysági beruházásokkal), ami kedvezőtlen környezeti hatásokkal járna. Az érv azonban nem veszi figyelembe, hogy az emberek eltérő mértékben reagálnak a különböző termékek árváltozására, azaz – közgazdászzsargonnal – a kereslet árrugalmassága termékenként jelentősen eltér. Az energia esetében a kereslet árrugalmassága rendkívül alacsony, azaz az árak változása csak nagyon korlátozottan befolyásolja a háztartások által vásárolt mennyiséget, inkább csak a pénztárcájukat érinti. Arra tehát, hogy az emberek kellőképpen takarékosak-e és mennyi energiahatékonysági beruházást hajtanak végre, az energiaáraknak marginális hatásuk van. Például attól, hogy csökken a villamosenergia ára, az emberek nem lesznek kevésbé hajlamosak lekapcsolni maguk után a szobában a lámpát.

Valójában ez a kiszolgáltatottság tette lehetővé azt is, hogy a válság után az energiaszolgáltatók anélkül emeljék áraikat, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen, és részben ez a rugalmatlanság indokolja az állami szerepvállalást. Az alacsony árrugalmasságból más is következik, például hogy a lakossági energiaárakat terhelő egységes környezetvédelmi adó ötlete nem volna célravezető, mert az árak növekedése nem okozna érdemi fogyasztáscsökkenést, így szükségtelenül terhelné a lakosságot. Egyébként környezetvédelmi szempontból az adatok inkább kedvező hatásokat mutatnak, mert a rezsicsökkentés mérsékelte a szilárd tüzelőanyagok árelőnyét a földgázzal szemben. Ezért a program bevezetését követően a háztartásoknak a szilárd tüzelőanyagokról jobban megérte áttérni az alacsonyabb szállópor-kibocsátással járó földgázra.

Ha már közgazdasági érvek, a baloldal gyakran piacellenesnek minősíti a rezsicsökkentést. A nemzeti tulajdon térnyerésére pedig azt mondják, hogy az állam rossz gazda. Ezek a kritikák mennyiben megalapozottak?

A piaci versenyre vonatkozó kritikákat meglehetősen visszásnak tartom. A teljesség kedvéért le kell szögezni, hogy a kisfogyasztók hatósági árazásával párhuzamosan a nagyfogyasztókat ellátó piac rendkívül sokat fejlődött az elmúlt évtizedben. Például 2010-ben elindult, és azóta regionálisan meghatározóvá vált a magyar áramtőzsde.

A nemzetközi összehasonlító elemzések rendre rámutatnak, hogy a magyar energiapiac nagyfogyasztói szegmensében a versenyfeltételek jók.

A kisfogyasztói szegmensben pedig 2010 előtt sem volt hatékony verseny, csak míg addig az ebből származó haszon a külföldi tulajdonú energiaszolgáltatóknál csapódott le, azóta a rendszer a lakosságnak kedvez. Ha tehát piacellenes az, hogy egy verseny szempontjából erősen korlátolt piacon a szakpolitika a torzításból eredő hasznot a nemzetközi nagyvállalatok helyett a kisfogyasztó háztartások irányába csatornázza, akkor a kritika jogos, bár szerintem ez aligha tekinthető negatívumnak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Az állam rossz gazda megállapítás – ebben a formában – sokkal inkább egy mítosz, mint érv. Sok közösségi tulajdonban lévő sikeres energiacég van világszerte, ahogyan az sem egyedülálló, hogy a lakossági ellátás nagy részét állami vállalat végzi. Nem ismerek olyan kutatást, ami bizonyítaná, hogy az energiaszektorban egy cég állami kötődése lemaradást jelentene akár az adott ország, akár a vállalat szempontjából. Egyelőre azok a félelmek sem látszanak megvalósulni, amelyek a rezsicsökkentés és az állami tulajdon növekedése következményeképpen elmaradó hálózati beruházásokat és egyre amortizálódó infrastruktúrát prognosztizáltak. Magyarországon a 2009-es gázkorlátozás óta komolyabb ellátási probléma nem volt, és a biztonsági mutatók (például az egy fogyasztóra jutó átlagos áramszünetek száma és hossza) tekintetében hazánk nemzetközi összehasonlításban is jól teljesít.

Szeretném azonban kiemelni, hogy a „rossz gazda" sztereotípiával szemben az állam tulajdonosi szerepvállalásának mikéntje felvet olyan kérdéseket, amiket érdemes lehet újra és újra elővenni, mert a tapasztalatok és a változó környezet a szakpolitikát is módosításokra késztetheti. Lényeges kérdés, hogy az egyes termékek és piacok esetében milyen részesedésre törekedjen az állam különösen most, hogy a nemzeti tulajdon aránya a szektorban meghaladta az 50 százalékot.

Emellett az egyre szorosabban összekapcsolódó európai energiapiacon érdemes lehet időről időre felülvizsgálni, hogy a nemzeti vállalatok tulajdonosi szerkezete és vállalatirányítása alkalmassá teszi-e a cégeket a nemzetközi versenyben való helytállásra, esetleg geopolitikai célok támogatására. Az, hogy az elmúlt évtizedben Magyarország jelentős új pozíciókat szerzett az energiapiacon, számos új gazdaságpolitikai lehetőséggel kecsegtet, amik kihasználásához új típusú kérdésekre kell válaszokat adni. Ezek azonban jóval kellemesebb dilemmák, mint amikkel a kormánynak 2010-ben kellett szembenéznie.

A hazai energiastratégiában célként szerepel a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása. Milyen tendenciák lehetnek veszélyesek a programra, azaz várhatóan milyen főbb kihívásokat kell kezelnie a jövőben a kormánynak?

Az idézett cél mellett a stratégia a villamosenergia-tarifák okos mérésen alapuló, több zónaidős, rugalmas átalakítását is előrevetíti. A törekvés levezethető az Európai Unió közelmúltban megjelent negyedik energiacsomagjának iránymutatásaiból, ami – bár ezúttal a növekvő időjárásfüggő megújuló kapacitások okozta rendszerkiegyenlítési feladatok csökkentését célozza – újabb deregulációt jelentene. A rendszer módosítását azonban ezúttal úgy kell megvalósítani, hogy azzal párhuzamosan a rezsicsökkentés pozitív társadalmi eredményei is megmaradjanak. A mostani helyzet biztatóbb, mint amilyen az ezredfordulót követő években volt, mert az állam meghatározó tulajdonosként is jelen van a piacon. Az elmúlt évtizedben visszaépített mozgástér lehetővé teszi, hogy a szektor környezeti teljesítményének további javítására, azaz a stratégia ambiciózus célkitűzéseinek megvalósítására fokozatosan, a lakosság érdekeinek sérülése nélkül kerülhessen sor. A szakpolitika előtt álló feladat azonban ezzel együtt is nagy kihívást jelent.