A Transparency International nemzetközi szervezet év elején ismételten publikálta a „hagyományosan" világ 180 országát – a legkevésbé korrupt államtól számolva – rangsorba állító Korrupció Érzékelési Index (CPI) felmérésének eredményeit. A kutatás szerint hazánk 69. helyezett, de az Európai Unión belül – Romániával és Bulgáriával együtt – a legrosszabb pozícióban van. Nálunk lényegesen kedvezőbb helyen áll például Botswana, Katar, de Európát tekintve Fehéroroszország és Görögország is, valamint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is jobb helyezést kapott a magát civilnek és függetlennek valló társadalmi szervezet kutatásában.

A jelentéssel kapcsolatos problematika rögtön a módszertannál kezdődik. A Transparency International berlini központi titkársága összesen 12 szervezet 13 véleményfelmérését és elemzői csoporti értékelését használta fel kutatása elkészítéséhez. A 2012-es CPI óta az index összeállításának módszertana négy lépésből áll: az adatforrások kiválasztásából, az adatok szabványosításából, a standardizált adatok összesítéséből átlagérték kialakításával és az adatok bizonytalansági mérőszámának jelentéséből.

A módszertani leírás csak felületesen ad némi tájékoztatást; eszerint az index felállításához „mérőeszközök, szakértők és üzletemberek megkérdezésének eredményeként állapítják meg" a vizsgált államok közszektorbéli korrupciójának mértékét, mégpedig az állami intézményrendszerben, a gazdasági életben és a társadalomban uralkodó – megvesztegetési ténnyel igazolható – korrupciós fertőzöttség szintje alapján. Ezen túl semmi érdemlegeset nem tudunk meg arról, hogy egy-egy országra nézve pontosan milyen módon döntik el, hogy ott például egy állami hivatalnok, hatósági személy vagy gazdasági, politikai döntéshozó milyen valószínűséggel nézhet szembe a lefizetés és megvesztegetés veszélyével, illetve milyen mértékben épülhet korrupciós mechanizmusokra az adott állam gazdasági és közigazgatási élete.

Az index mérései nem reprezentatív mintán készültek, így a korrupciós érzékelést sem jelezheti helyesen. A mérési kockázatok súlyozása azt a képet sugallja a kutatásban, mintha csak az egyik fél (állami vesztegető) lehet alanya a korrupciónak, míg egy magánszereplő – adott esetben külföldi fél – nem potenciális érintettje az ilyen jelenségeknek. A rangsorolás és az értékelés érvényessége azért is megkérdőjelezhető, mert a CPI által alkalmazott módszerek nem képesek megkülönböztetni a szimpla korrelációt a tudományosan igazolható oksági összefüggésektől. Az egyik legtipikusabb, súlyos hiba, amelyet kutatás során elkövetnek: az, hogy ha két mérési eredmény korrelál, akkor az egyik okozza a másikat, pedig ez nem feltétlenül van így. Mindez az egyes országok CPI-index alapján történő összehasonlíthatóságát is kétségessé teszi.

A korrupció túl bonyolult jelenség (és fogalom!) ahhoz, hogy azt egyetlen pontszám rögzíteni tudja. Továbbá a korrupcióészlelés mérésével – szemben a korrupcióval – az CPI inkább csak megerősítheti a létező sztereotípiákat és kliséket. A Foreign Policy egy 2013-as cikkében Alex Cobham a CPI alkalmazásának mellőzését javasolta a Transparency International számára, azt állítva, hogy az index az elitekkel szembeni – markánsan félrevezető – elfogultságot hordoz magában a korrupció népi felfogását erősítve, és egy olyan ördögi kört hozhat létre, amellyel ösztönzést teremthet a nem megfelelő szakpolitikai válaszokra. ( Alex Cobham: "Corrupting Perceptions", foreignpolicy.com, 2013. július 22.)

A hipotézis egy tudományos feltevés, míg a prekoncepció egy előre kialakított saját vélemény. A kutató egy kutatás folyamata során általában igazolható elméleti állításokat, hipotéziseket állít fel, amelyek megfelelő igazolása adhatja egy tudományos igényű kutatás végső célját. Ilyen lehet rögtön a kutatás elején, de közben is, a kutatás jellegétől függően (kvalitatív vagy kvantitatív). Az megállapítható, hogy a CPI és az általa használt felmérések nem törekedtek a jelenségek valódi megismerésére; mivel itt nem egy tudományos igényű felmérésről van szó, nehéz is lenne pontosan meghatározni az azt elkészítők elemző-adatfeldolgozó munkájának a szakmai jellegét. A „tudományos módszerként" való értelmezés itt könnyen hibás koncepcióra is vezethet, mivel gyakorlatilag bármilyen módszer tűnhet tudományos jellegűnek a megfelelő látszatkörülmények között.
Azt, hogy a szakmaiság helyett a politikai szempontok domináltak a kutatás elkészítésénél, jól mutatja a Transparency International Magyarországról szóló országjelentése is. A szervezet magyarországi irodájának közleményében a következő áll: A korrupciós helyzetet súlyosbítja idehaza, hogy a koronavírus-járvány kitörése óta a kormány keveset fordított szociális válságkezelésre, miközben a járványt számos esetben használta ürügyként a jogállami kulisszák lebontására, valamint a kormányközeli oligarchák kistafírozására.A szervezet állítása – a szociális szempontok mellőzéséről és az oligarchák felemelkedéséről – politikailag sommás állítás, és igen nehezen alátámasztható. Az elmúlt hónapok közpolitikai intézkedései pedig ennek épp az ellenkezőjét mutatják: oktatási és képzési támogatásokkal, új munkahelyek létrehozásával, hitelekkel és tőkeprogramokkal, továbbá konkrét család- és nyugdíjvédelmi intézkedésekkel és adók elengedésével. A járvány előtti robusztus gazdasági növekedés elsősorban a középosztálynak kedvezett, de jelentősen nőtt már hosszú évek óta a minimálbér is, és a szegénység a jövedelmek növekedésével csökkent.
Nem támasztják alá azt az állításukat sem, hogy – a korrupciós helyzetet rontóan – ebben a körben említendő „az önkormányzatok egyes hatásköreinek és bevételeik nem csekély részének az elvonása". Sőt, a kormány korábban már bejelentett gazdaságvédelmi intézkedései éppen a korrupció jelensége ellen hatnak. Például a kis- és középvállalkozások iparűzési adójának felére csökkentése a gazdaság megerősítését is szolgáló szakpolitikai döntés, amely a munkahelyek megtartását és újabbak létrehozását is szolgálja. A nagyvárosoknak természetesen ki kell vennük a részüket a válságkezelésből, és ezért járványügyi költségvetést is kell készíteniük 2021-re. A védekezés alapvető feltételeit azonban csak úgy tudják biztosítani, ha azoknak az aktuálpolitikai és népszerűségi szempontokat is alárendelik.

Igen cinikus a Transparency megállapítása arról, hogy „a COVID-19 okozta krízis nem csak egészségügyi és gazdasági válságot jelent, hanem egyben korrupciós válságot is". Előbbi sikeres kezeléséhez ugyanis az állam és az önkormányzati igazgatás még szorosabb gazdasági összefogása is szükséges lenne. A hatékony válságkezelésnek egy ilyen súlyos krízisben nem is lehetne alapja a korrupció, amely egyben gátlótényezőként hat a gazdasági növekedésre is. Ez alapján pedig az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése és a makromutatók javulása sem látszanak alátámasztani a Transparency korrupciós értékelését. Ami az utóbbi egy évet illeti, a válság leküzdésére irányuló közérdek, illetve egy ilyen társadalmi feladat elvégzésének szükségessége kizárja a korrupciós helyzet általános romlásának a lehetőségét.
A kutatás mintha a magyar kormány által elért brüsszeli pénzügyi eredményeket próbálná Magyarország ellen fordítani. Ugyanis az uniós támogatások kiküzdött viszonylagos bőségéből feltételezi a korrupciós helyzet további romlását. Tény: Magyarország a 2021–27 közötti uniós költségvetési időszakban a korábbiakhoz képest több forráshoz juthat, a befizetések levonásával számítottan kb. 40,6 milliárd euróhoz, szemben a 2014–2020. büdzsékeretének 32,1 milliárd eurós összegével. Ez azt is előrevetíthetné, hogy a következő támogatási ciklusban hazánk még hatékonyabban használhatja fel az EU-s forrásokat.

A Transparency International és a kutatás egészéből érezhető politikai motiváció a hitelesség kérdéséhez vezet bennünket, vagyis azon szakmai bizalom és becsületbeli tekintély hiányához, amelynél fogva a kutatás hitelre találhatna az olvasók és médiafogyasztók körében. Az ideológiai elfogultság összefügg a hitelesség, a kongruencia kérdésével: a kutatás és az országjelentés olvasója számára a valóság és a kutatás által sugallni kívánt kép közötti összhang hiánya azt közvetíti, hogy itt a tényleges társadalmi és közpolitikai kontextusoknak szögesen ellentmondó, sommás megállapítások számszerűsítéséről van szó. A politikai érzelmektől mentes tárgyilagosságnak, mint alapvető szempontnak a CPI-kutatás elkészítői nem is tehettek eleget, mivel okkal feltételezhetően nem is ez volt tőlük az elvárás.

Ugyanakkor fel kell hívni a „kurrupciókutatók" figyelmét arra, hogy a nemzetközi emberi jogok és állampolgári jogok érvényesítése a pénzügyi rendszerek, a bürokratikus vezetésű modellek világában is elengedhetetlen. De itt joggal tehetjük fel a kérdést: mit tesz az Európai Unió a jogállamiság zászlaja alatt, amikor a bankok, pénzügyi vállalatok, multinacionális cégek éterében a mai napig jelen van a korrupció, amikor a multinacionális részvénytársaságok akár offshore formában is adózhatnak, amikor az európai pénzügyi és politikai elit között megengedhetetlenül szoros – és ami igazán gond, hogy átláthatatlanul korrupciógyanús – összefonódások alakultak ki? Nézzük például a bankokat.
Kutatások szerint a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó intézeteken belül megvalósuló rossz vállalatirányítás és a banki tisztviselők szakmai alkalmatlansága mellett a bankok korrupt tevékenységekben való részvétele is igen kockázatos lehet nemzetgazdasági szempontból – gondoljunk csak arra, hogy mindezen tényezők 2008 előtt olyan pénzügyi intézmények csődjét hozták el, mint például a Bear Stearns, a Lehman Brothers és a Washington Mutual. Láthattuk azt is, hogy mindez nemzeti szintről elindulva könnyen világgazdasági válságot is eredményezhet.

Bár számos nemzetközi szabályozás és egyezmény született a korrupció tárgykörében, mindez még messze nem jelent garanciát arra, hogy a nemzetközi bankok és multicégek korrupciós aktivitásában adott esetben nem vesznek-e részt vezető nyugati, illetve európai politikusok, közöttük akár magas rangú uniós tisztségviselők is.

Néhány évvel ezelőtt hatalmas botrányt kavart, hogy az Európai Bizottság akkori elnökéről kiderült: Jean-Claude Juncker hazája, Luxemburg miniszterelnökeként akadályozta egy sor, az adóelkerülés ellen tervezett európai uniós intézkedés meghozatalát – a Bizottság elnökét illetően pedig nem ez volt az első ilyen jellegű eset, amely akkor német diplomáciai iratok kiszivárogtatásával jutott el a nyilvánossághoz az NDR közszolgálati rádión keresztül. Az International Consortium of Investigative Journalism washintoni székhelyű újságíró-szervezet ugyanis több száz titkos adómegállapodás szövegét tette közzé, amelyek révén számos multicég kerülhette el az adófizetést a luxemburgi adóhivatal asszisztálása mellett.

Az elmúlt időszakban egy kiterjedt nemzetközi vizsgálat is folyt – 88 különböző országból összesen 108 sajtóorgánum közös erőfeszítésével –, amely több ezer, ún. gyanús tevékenységről szóló jelentést (angolul Suspicious Activity Reports, röviden SAR) elemzett. Ezeket a jelentéseket az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának szakosított pénzügyi rendészeti – bűnmegelőzésre létrehozott – ügynöksége, a FinCEN részére szolgáltatták bankok a világ minden tájáról; a nemzetközi sajtóban feltárt jelentések jól rámutattak a banki garanciák üregességére és arra, hogy ez mennyire kedvez a pénzügyi bűnözőknek. A publikált dokumentumok 2 trillió dollárról szólnak 1999 és 2017 között lezajlott forgalmi tranzakciók kapcsán (angol nyelvterületen a trillió alatt ezerszer milliárdot értenek, ami a magyar billiónak felel meg).
A vizsgálat különösen öt nagybankra – a JPMorgan Chase, a HSBC, a Standard Chartered, a Deutsche Bank és a Bank of New York Mellon nevű intézetekre – vonatkozott. Ezeket a bankpiaci szereplőket azzal is vádolták, hogy hosszú időn át mozgatták potenciális bűnözők vagyonát, még akár annak dacára is, hogy közben pénzügyi vétség miatt eljárást indítottak ellenük vagy már jogerős bírósági döntések is születtek az egyes ügyekben.

2017 januárjában például az Európai Unió banki-pénzügyi központját jelentő Frankfurtban székelő Deutsche Bankot a New York-i Állami Pénzügyi Szolgáltatási Minisztérium (NYS DFS) 425 millió dollárra, az Egyesült Királyság Pénzügyi Magatartási Hatósága pedig 163 millió fontra bírságolta 10 milliárd dollárral (Oroszországból származó pénzekkel) kapcsolatos pénzmosási vádak alapján. Egy másik korrupciós jellegű ügyben – 2015. április 23-án – a Deutsche Bank részére 2,5 milliárd dollár összegű bírságot állapítottak meg – az amerikai szabályozók 2,175 milliárd dolláros bírságot és a brit hatóságok 227 millió euró értékű büntetést, a Libor-botrányban való részvételért. Az ügy 2012 júniusában robbant ki, amikor kiderült, hogy a Deutsche Bank, több bank egyikeként, kamatlábak rögzítésére játszott össze, mégpedig olyan kamatlábakéra, amely kamatkölcsönzési-fizetési arányokat összesen százmilliárd dollárnyi hitel és szerződés – például jelzálogkölcsönök és hallgatói hitelek – árképzésére használták világszerte.

Ilyen és hasonló esetek kapcsán fölmerülhet a kérdés, hogy vajon mit tesznek az illetékes hatóságok az európai és amerikai multicégek, gigabankok pénzügyi visszaélési gyakorlata ellen? Az Európai Unió pénzmosás elleni jogszabályaival (az ún. AML-irányelvekkel) kapcsolatban a harmonizáció hiánya például alaposan megnehezítette az Egyesült Államok és az EU között azokat az erőfeszítéseket, amelyek sikeréhez szükséges lett volna az AML-szabályok egyik igen fontos komponensének, az ügyfélmegismerés ellenőrzésének (Know Your Costumer, KYC) egységesítése is. Az utóbbira vonatkozó ellenőrzési követelmények azonban az Európai Unió egyes országaiban is eltérően szabályozottak.

Az elmúlt évtizedben az európai bankrendszer működése révén az Unió kiszolgáltatottá vált globális tekintetben is. A klasszikus értelemben vett pénzmosáson túl a pénzügyi és üzleti bűnözés egyéb formáit, például az értékpapírokkal vagy a digitális pénznemekkel kapcsolatos deliktumokat, de akár a terrorizmus finanszírozását és a nemzetközi szankciók kijátszását is nyugodtan idevehetjük.Az USA pénzügyminisztériumi ügynöksége, a FinCEN aktái jól mutatják, hogy ez mekkora potenciális veszélyeket hordozhat magában. Például az Arab Banknak jókora előnye származott egy meghatározó nagy-britanniai bank, a Standard Chartered irányában ápolt munkakapcsolatából. A londoni székhelyű intézet segítette az Arab Bank ügyfeleit az Egyesült Államok pénzügyi rendszerében, miután az USA szabályozó hatóságai súlyos hiányosságokat tártak fel az Arab Bank pénzmosási ellenőrzésében 2005-ben, és ezért arra kényszerítették azt, hogy korlátozza pénzátutalási tevékenységét az Egyesült Államokban.
A brit Standard Chartered azonban mindezek ellenére szorosan együttműködött az Arab Bankkal, noha a jordániai bank ellen eljárás folyt amerikai bíróságokon – és még azután sem álltak le ezzel, hogy az amerikai hatóságok felhívták a Standard Chartered figyelmét, hogy hagyjon fel a gyanús ügyfelek ügyleteinek feldolgozásával. New Yorkban 2012-ben született meg a döntés, amely megállapította, hogy a Standard Chartered csaknem egy évtizeden át működött együtt az iráni kormánnyal, és hogy összesen 250 milliárd dollárnyi értékben olyan titkos tranzakciókat folytatott, amelyek révén az USA pénzügyi rendszerét kiszolgáltatottá tette a terroristák, a fegyverkereskedők, drogbárók és korrupt politikai rendszerek irányában.

A jó belga és luxemburgi kapcsolatokkal is bíró Standard Chartered egyébként 2017-ben azt tervezte, hogy a Brexit után Londonból Frankfurtba teszi át a székhelyét. Az említett és ehhez hasonló ügyek kapcsán nem kizárható, hogy a pénzmosás és terrorizmus esetleges finanszírozásában európai, konkrétan az uniós tagállamok vagy Svájc valamely bankját is érintő titkos tranzakciók is megvalósulhatnak. Az Unió vezetése azonban mindmáig nem tud előrelépést kiharcolni – mert talán nem is akar – a banki finanszírozások átláthatósága terén, miközben a tagországok politikai-ideológiai rendszabályozásával és a jogállamisági kérdésekkel van elfoglalva. Kár, hogy Brüsszel (és a korrupciókutatással foglalkozó NGO-k) a korrupciót illetően máig kettős mércével mér: a pénzügyi visszaélések, így a nemzetközi bankok és a multicégek korrupciója ugyanis visszahúzó tényezőként nehezíti meg Európa gazdasági talpra állását, sőt 2008-ban éppen emiatt és ebből a szektorból (akkor Amerikából) érkezett a válság. Az európai polgárok biztonságára fenyegetést jelentenek a pénzügyi bűnözés egyéb formái is, így a technológiai eszközökkel megvalósult adatvisszaélés gyakorlata, a könnyen tömeges méreteket öltő pénzügyi (például bankkártyás) csalások, amely ugyancsak érintheti a bankok felelősségi körét. Ahogy általában az adatvisszaélés gyakorlata a mérhetetlen informális hatalommal bíró techóriásokét is.

Az Európai Unióban a korrupcióról szóló hangzatos állásfoglalások, sőt még a jogszabályok sem érnek sokat, ha a magasabb szinten elkövetett kollektív bűncselekmények nincsenek felderítve, mivel a vizsgálat a pénzügyi-vállalati vezetőket és sokszor az esetleges politikai szereplőket sem érinti. Mindez továbbra is sebezhetővé teszi Európát az újabb gazdasági krízisek vagy a nemzetközi terrorizmus tekintetében, amiként bármely válságos helyzet hatékony kezelését is megnehezítheti a pénzügyi rendszerben uralkodó mechanizmusok miatti folyamatos kiszolgáltatottság révén. A Transparency International és a hozzá hasonló NGO-k kapcsán felvetődik a kérdés, hogy a kutatásaikat, például a korrupció kérdéskörében befolyásolásra használják annak érdekében, hogy aktívan beleszóljanak egy-egy ország közbeszédébe, továbbá a külföldi nyilvánosságban az adott országról alkotott képet formálják a negatív befolyásolás eszközeivel. Mindezt vélelmezhetően azért is teszik, hogy a gazdasági és közéleti környezetben, a külföldi hírfogyasztókban minél kedvezőtlenebb képet tudjon kialakítani a célországról és annak kormányzatáról.