Gyere ide, b… meg!

Tettem egy kísérletet. Arra törekedtem, hogy - amennyire lehetséges - bármiféle előzetes prekoncepció nélkül nézzem meg a „Hülye fiatalság" című dokumentumfilmet, Gulyás Márton másfél órás összeállítását az őszi egyetemfoglalásról a Színművészeti körül. Fiatalokról, akik - tételezzük fel - egy közös célért szerveznek megmozdulásokat, majd foglalják el az egyetemet, ahova járni szeretnének és tanulni a régi tanáraiktól. (Megpróbáltam attól is eltekinteni, hogy mindegyik régi tanár maradhatna.) De mindjárt az elején megzavart egy s más: hogy lehet az, hogy egy - tételezzük ismét fel - ilyen tiszta és őszinte lelkesedésből fakadó mozgalom minden megszólalójának éppen ugyanolyan a politikai szimpátiája, vagy tovább megyek: létezik, hogy egy egyetemen több száz ember – legalábbis aki hangot ad véleményének - ugyanazt gondolja a politikáról, éppen ugyanazokat a politikai műsorokat, sajtótermékeket értékeli, vagy tartja elfogadhatatlannak? Netán a modellváltás néhány hetében mind baloldaliakká váltak? És az autonómiájukért és a „vállalhatatlannak ígérkező helyzet" megszüntetéséért harcoló diákok egyik vezetője, a HÖK elnöke miért jelent ki olyat: annak örül, hogy ez a kezdeményezés túlnőtt az egyetem falain? És honnan az a cinikus gőg, hogy a vélt politikai elnyomás ellen fellépő diákság egyike hangosan átkiabálhatja a termen Vidnyánszky Attilának, az egyetem modellváltását kezdeményező kuratóriumi elnöknek, aki a tévében éppen a párbeszéd lehetőségéről beszél, hogy: „Gyere ide, b...meg!"

Folytassuk a kísérletet.

Tekintsünk el attól, hogy a Hülye fiatalság című jó másfél órás dokumentumfilm készítője az a Gulyás Márton, aki 2013-ban a hallgatói Hálózaton (Haha diákszervezet) keresztül lázította a kormány ellen az egyetemistákat, és attól is, hogy a politikai aktivista tevékenyen részt vett a színművészetisek felkészítésében az egyetemfoglalás előtt. Amelyet aztán rögzített kamerájával.

Vélhetően tehetséges fiatalokat látunk, visszatérően ugyanazt a hat-nyolc főszervezőt - az akciócsoportot -, akik elindítják a követeléseiket megfogalmazó Chartat (Magna Charta Universitatum) a Vas utcából, amely egy élőlánc segítségével aztán eljut a Parlamentig. Látványos drónkamerával rögzített snitteket a városról, jól szervezett akciókat, összefogást.

Átélem, nosztalgiázok, próbálok magam is húszéves lenni, lánglelkű egyetemista. Majd megütközöm egy mondaton, az akciócsoport üléséről, az egyik szervező gondolatain, amikor az éppen elbizonytalanodik, sikerül-e elég embert toboroznia:

„.. Jelenleg azt gondolom, hogy itt embereket egyesíteni annyira nehéz, hogy ha valakinek sikerül, abból NER lesz. (...) Ha már tíz ember ugyanazt akarja és gondolja, az egy olyan erejű és annyira elérhetetlen dolog, hogy ha egy évszázadban egyszer sikerül, akkor az a csapat szét tud lopni egy országot, de simán! Nekünk ez így nem fog sikerülni gyerekek! Nincs elég baloldali kultúrája az embereknek..."

Hogy értette ezt a fiatal lány és vele együtt az akciócsoport? Azért nem állnak be kellő számban a demonstrációba emberek, mert nem eléggé baloldaliak? Ha azt gondolom a demonstrálókkal együtt, hogy egy oktatási intézmény maradjon úgymond független, akkor baloldal irányába kell elköteleződnöm? Miért következne a kettő egymásból? Merthogy a szervező lány kijelentését egyetlen jelenlévő sem cáfolja meg. Ebben a percben már egy politikai mozgalomban kezdtem érezni magam, pedig diákokat jöttem nézni.

Néhány perccel korábban egyébként tágabb körben egy diáklány úgy kel ki magából, bármit vállal, akár hüllőnek is nevezhetik, bárminek is elmondhatják a sajtóban - szavai szerint az Origóban -, de minden jobb annál, mint ami most készül. „Most megalakul ez a kuratórium, és nincs az a határ, ameddig ne mennék el, mert ez egyszerűen nem élhető." Megtapsolják, ezek szerint nagyot mondhatott, komoly a helyzet.

Mi pedig szeretnénk megtudni, hogy mi az, ami annyira élhetetlen, de csak az derül ki, hogy sosem látott elnyomás, cenzúra közeledtét vizionálják, eggyel korábban egy srác már ott tart, hogy a helyzet odáig fajult, hogy ezt vagy fájdalmasan lehet végig csinálni, vagy sehogy sem, és vegyük észre „nem véletlenül gyújtják fel magukat Tibetben emberek!"

Sajátos hasonlat ez, de még valahogy mindig nem látjuk a borzalmas fenyegetettséget, amely ellen idáig kellene menni, akár csak a gondolat szintjén is. (Utóbbi srác szavai egyébként láthatóan saját hallgatóságában sem érték el a kellő hatást, legalábbis a lesütött szemekből ez derül ki, némi kétkedés övezi analógiáját a kommunista megszállás ellen lázadó tibetiekről és az egyetemet szabadon megszálló, az oktatást hetekre feltartó láthatóan szabadon élő fiatalokról.)

De még mindig inkább hajlok arra, hogy megpróbáljak együtt érezni a fiatalokkal, és velük haladjak tovább a filmben. Sajtótájékoztatók, felszólalások, "akciócsoport"-megbeszélések váltakoznak, ismert és kevésbé ismert utcai szimpatizánsok, Ódry Színpad-gyászolás, egyetemfoglalás, a Katona József Színházban előadás utáni - természetesen spontán - diákfellépés, tüntetés a Nemzeti Színház előtt. Több kilométernyi piros-fehér terelést jelző szalag egymásutánjában teszem magamévá az őszi hangulatot. A sajtó persze tájékoztatón kívül is feltűnik a többhetes demonstráción, kérdez, de nem mindegyiknek válaszolnak. Ez megint furcsa: hogy létezik az, hogy a szabadságért, „szabad ország, szabad egyetem" jelszó alatt vonuló fiatalok egyik vezetője, bizonyos Csernai Misi HÖK-elnök a kamerával összekacsintva azt találja mondani: küldjük el innen a PestiSrácokat könyörgöm!

Nem kell kihasználni egy ilyen "elnyomott" helyzetben minden létező sajtómegjelenést? Vagy ezek szerint a színművészetiseknek vannak egységesen el nem fogadott újságjaik? A PestiSrácok ilyen, és az előbb emlegetett Origo is? Úgyis van elég hely a megjelenésre, ők folynak itthon is mindenhonnan a hírekből, sőt a Timesban is benne voltak, tudjuk meg a filmből... Ismét úgy tűnik, hogy ebben a mozgalomban mindenki egyfelé húz politikailag, ennek valószínűsége pedig nagyon kicsi. Mármint annak, hogy bármely egyetemen, iskolában, vagy nem politikai alapon szervezett társadalmi csoportban mindenkinek ugyanabba az irányba mutasson a politikai szimpátiája. Ha mégis van ilyen, akkor fel kell tételeznünk, hogy kimondatlanul az ideológiai meghatározottság évek óta ott húzódik a szavak mögött, a kérdések felvetésében, a jobb-rosszabb poénok, az elejtett életigazságok mögött, az oktatásban, a felvételi beszélgetésekben - akárcsak a szóban forgó dokumentumfilmben.

A PestiSrácok riportere kénytelen volt egy civil tüntetőasszonyt megkérdezni, hogy „szabad országban él-e?", a nő azt válaszolta nem, de azt nem kívánja megmagyarázni miért. Csupán annyit tett hozzá szeretné szabaddá tenni ezt az országot és segíteni jött a fiataloknak. Itt vége Gulyás snittjének: a jobboldali sajtó lerázásáról ennyit.

Megyek tovább a történésekkel, mert a fiatalok helyzete továbbra is jobban érdekel, és kíváncsi vagyok, merre fut ki az akciósorozat. Az előbb a kamerával összekacsintó Misi a film közepe felé a kulisszák mögött arról beszél szintén a kameráknak, hogy ami neki nagyon tetszik, hogy az emberek lassan kezdik felismerni, hogy ez az egész rég nem csak az egyetemről szól. Tehát nemcsak azokról van szó, akik a régi Színművészetit támogatják, idejártak, idejárnak, hanem hogy ez egy sokkal tágabb „cucc tud lenni."

Hogyan? Mit mondott Misi? A HÖK elnöke tehát ezen a ponton belátja, hogy ez a mozgalom túlmutat a Színművészetin? Milyen „tágabb cucc"? Forradalom, netán kormánybuktatás? De én csak azért is maradnék a gyanútlan néző és próbálok alámerülni a megfélemlített, elnyomott hallgatóknak a művészet függetlenségéért vívott harcában.

Tévéinterjúból mutatják Vidnyánszky Attila hangját, nem is egyszer: kétszer. Két műsorból: az ATV-ből és a Pesti TV-ből. Ritka kiegyensúlyozottság...

Az ATV-interjúban a tárgyalás lehetősége merült fel, mire Vidnyánszky arról beszél, hogy most nem tud bemenni az egyetemre, egyébként is nagyon nehéz ebben a helyzetben kommunikálni. Közben az Ódry színpadán elszórtan ülő diákokat látjuk és a reakcióikat, többnyire cinikusan nevetnek Vidnyánszky Attila gondolatain. Aki egyébként az interjúban azt is kijelenti, hogy garantálni tudja, hogy azok a tanárok, akik ott vannak az egyetemen, folytathatják az oktatást, de mellettük elindulnak új tanárok is, másfajta gondolattal. Az interjú végén hozzáteszi: "le kell ülnünk beszélgetni", mire egy fiú hangosan átordítja a termen - az arcát nem látom -, hogy „Gyere ide, b..meg!"

Ezen a ponton már tényleg elbizonytalanodik az ember, hogy miről is szól, miféle hatalomról ez az őszi akció?

Merthogy Fekete Ádám költő, zenész, színész, rendező, stb., ezúttal demonstráló másról sem beszél, mint a hatalom megdöntésről és hatalmi mámorról. Ekként: „Akik az egyetemünkre betörnek, hogy átvegyék az uralmat: halottak. Nézem őket a képernyőkön, ahogy egymással beszélnek és nyilatkoznak és halottakat látok. Nem mi öltük meg őket, a keserűség, a pénzsóvárság és a hatalomvágy ölte meg őket" - ezek a költő szavai.

Nem tudom, kikről beszél, mert nem mutatják ezeket az arcokat, az előbb is csak a hangját hallottam a „fő ellenségnek", Vidnyánszky Attilának, akit abban az interjúban egy pillanatra sem mutattak meg, de cserébe az „arcába" káromkodtak. De nem látom a Színművészeti tanári karát sem, nem hallom őket, a valódi befolyással rendelkező, a diákokra valódi hatással levő művésztanárokat, legfeljebb az általuk előretolt és mozgatott dramaturgot, Upor László rektorhelyettest, aki a szenátussal együtt lemond és marad.

Lehetséges, hogy Fekete szavai is túlmutatnak az egyetem falain, ahogy azt Misi szeretné? És itt megint valami kormánybuktató politikai rendezvényről van szó, helyes fiatalok tanulmányi lehetőségeibe csomagolva.

Szerettem volna a szakmájukat a jövőjüket féltő diákok szakmai terveiről többet megtudni azon kívül, hogy: hatalom, hatalmi mámor, de erre aligha ad lehetőséget ez a film. Arra persze igen, hogy elhitesse a nézőkkel: nem a hatalmukat vesztett, egykor kétségtelenül jelentős színházvezetők és még kevésbé sem a baloldali politika mozgatja a diákokat.

Mindannyian voltunk húszévesek, az igazságért harcolók, ránk erőltetett béklyókból kitörni akarók, őszinték, a hatalomra dühösek, szenvedélyesek, tiszta szívűek.

Ezért próbáltam tenni egy kísérletet.