Nem szereti a hamisságot, a sunyiságot és utálja a hülye vicceket a világhírű magyar operaénekesnő, Lukács Gyöngyi. Egyedülálló karrierje során fellépett többek között a milánói Scalában, a bécsi, a berlini, a hamburgi, a müncheni Staatsoperben, a londoni Covent Gardenben, ahogy a New York-i Metropolitanban is, és ez a lista valóban közel sem teljes. Közben olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Riccardo Muti, Lorin Maazel, Sir Edward Downes vagy Marcello Viotti. Ő a Magyar Állami Operaház történetének legfiatalabb főszereplője. 20 éves volt csupán, amikor A trubadúr Leonóráját énekelte. Csak az őszinteségben hisz, éppen ezért nem fél elmondani azt sem, hogy énekelni csak az tanítson, aki maga is tud énekelni. „Az operaénekléshez egy érzet is kell, mert elmagyarázni nem lehet, hogy milyen az, amikor egy pianissimo „B"-t magasan meg kell énekelni, vagy amikor tartom. Ezt nagyon nehéz körülírni, ezt meg kell mutatni - mondja.

Mit szól ehhez a kiszámíthatatlan időjáráshoz?

Kertes házban lakunk, elég nagy kertünk van, nyiladozik minden, egyébként is a tavasz a kedvenc évszakom. Most az időjárás megtréfál minket, momentán szép idő van, de aztán holnaptól esőt mondanak. Az április bolond hónap.

Lukács GyöngyiFotó: Csudai Sándor - Origo

Az időjárás szeszélyes, önről viszont az a hír járja, hogy világéletében nagyon kiszámítható, céltudatos volt...

Elég kiszámítható vagyok, és azért ezt sokan értékelik a szakmában. Azért volt, hogy kőfalakba ütköztem azért, mert mindig őszintén megmondtam a véleményem, de ezen az ember nem tud változtatni. Én nem szoktam köntörfalazni, főleg ha megkérdeznek. Nem akarok megbántani senkit, de engem a szüleim őszinteségre tanítottak, és ez valahogy így maradt nálam.

És mennyire szereti azt, ha önnel őszinték?

Nagyon, és meg is köszönöm, el is várom. Mindig, mindenki tudta, ha velem beszélgetnek, akkor azt komolyan kell tenni. Már úgy értem, hogy nem értem a hülye vicceket. Nem szeretem a hamisságot meg a sunyiságot. Nagyon sokan tiszteltek ezért, karmesterek, rendezők. Tudták, hogy nekem adott szavam van. Igen, céltudatos vagyok a pályámon, de azt gondolom, hogy ezt nem lehet fél kézzel csinálni, nem lehet valami mellett csak hobbiként űzni. Magas szinten biztos nem. Ez a pálya teljes embert igényel, és bizonyos életformát is. Ha az ember nem szánja oda magát, nem ambiciózus, nem eltökélt, és lehet még a jelzőket sorolni, akkor nem fog sikerülni. Vagy nem tudja annyi ideig csinálni, és nem fog teljes pályát befutni.

Mit történt akkor, ha ezzel a határozott véleménnyel gondolt valamit egy szerepről, vagy akár egy darab egyetlen részletéről, és a karmester mást gondolt?

Nekem nem volt soha konfliktusom karmesterekkel, egy embert leszámítva, aki kitépett egy keresztet a nyakamból. Azt mondta korábban, hogy azt vagy tegyem be a ruhámba, vagy vegyem le. Én meg nem is vettem ezt komolyan, ezt nem is lehet komolyan venni, hogy ilyet kérnek. Pont valakivel veszekedett, mert ő egy ilyen veszekedős karmester volt, és egyszer csak odanyúlt, csak így mellékesen, és kitépte, majd azt mondta: „megmondtam magának, hogy nem akarom ezt látni".

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Erre hogy reagált?

Elég rosszul, mert az, hogy valaki az én atmoszférámba belejön, és egy ilyen személyes dolgot csinál... Felháborító volt! Aztán dolgoztunk még máskor is. Vele egyébként másnak is voltak problémái. Más karmesterekkel viszont nem volt gondom, sőt,a legnagyobbak is szerettek velem dolgozni, például Riccardo Muti, Lorin Maazel, vagy Sir Edward Downes is, Marcello Viotti, Lukács Ervin vagy Kovács János.

Én akceptáltam a kéréseiket. Óriási tudásuk volt, és amikor kértek valamit, mindig igazuk volt, azt úgy kellett csinálni. Nem voltak ellenvetéseim. A külföldi karmesterek mindig azt kérik, ami a kottában van. Ha egy magas hangon pianissimo van, azt nem lehet megfújni, egyszerűen nem engedik. Egyszerűen addig ismételtetik a próbán, amíg az ember meg nem csinálja. Ha szerettem volna valamit másként csinálni, mondjuk, egy hangot hosszabban tartani, vagy más kadenciával énekelni, akkor azt meg tudtuk beszélni. Volt olyan, aki azt mondta, hogy extra „C"-ket nem szeretne a Trubadúrba beletenni, mert azt a mester nem írta bele, és az olyan, mintha egy nő hirtelen széttárná a ruháját. Én meg akkor nem énekeltem bele. A pályám során kerültem a botrányokat, soha nem keveredtem összetűzésbe senkivel.

Ez éppen azt erősíti, amiről egy korábbi interjúban beszélt, amikor azt mondta, hogy elengedhetetlen, hogy egy énekesnek erős idegzete legyen, hogy mindig kifogástalan állapotban lépjen színpadra. Ahhoz a karrierhez, amelyet ön befutott, a sikerhez kellett ez is?

Hogyne, ez egy alapkövetelmény, alapfeltétele annak, hogy valaki színpadi ember legyen, hogy azzal keresse meg a kenyerét. Kötélidegrendszer kell, itt kiborulni nem lehet. Nap mint nap kimenni a színpadra ezrek elé, és a legnagyobb, legnehezebb szerepeket énekelni, és ezerféle dologra figyelni, ezt nem lehet jó idegrendszer nélkül. De én ezt hoztam is magammal. Kezdve onnan, hogy zenész családból származom, ahol „szégyen" tehetségtelen zenésznek születni. Egészen kiskoromtól a szüleim engem mint kismajmot mutogattak. Ha valaki jött hozzánk, nekem azonnal kellett zongoráznom, énekelni, magamat mutogatni. Ez jó volt, mert egészen fiatalon megszoktam azt, hogy elő kell adnom, hogy ne legyen lámpalázam. Mire kamasz lettem, úgy mentem ki a színpadra hangversenyre, hogy csak egy egészséges drukk volt bennem, hogy „most megmutatom". Azt nem mondom, hogy soha nem izgultam, mert kell egy jóleső dopping, ami az embert arra motiválja, hogy egyre jobb legyen.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Van ez a dolog, hogy hány százalék tehetség, illetve hány százalék szorgalom kell a sikerhez, de olyan meggyőzően beszélt arról, hogy a jó idegrendszer mennyire fontos, hogy az ezzel kapcsolatos visszatérő kérdésem úgy teszem fel, hogy arra kérem, hogy ossza három részre a siker titkát: tehetség, szorgalom, idegrendszer.

Először is hozzá tennék egy negyediket, a szerencsét.

Ez ennyire fontos?

Nagyon! Hogy az ember kikkel találkozik a pályáján, akik segíteni tudják. Kezdve az énektanárral, aki felkészíti a pályára, aki énekelni tanítja, vagy éppen visszahúzza. Aztán az impresszárió, összeakad-e olyan fontos valakivel, aki be tudja ajánlani. Az énekes nem egy olyan valaki, aki magát kitűzi szerepekre, vagy beteszi színházakba. De, hogy a kérdésre válaszoljak: a legfontosabb a tehetség. Anélkül nem megy az egész. Akinek nincs hangja, hiába gyakorol, abból soha nem lesz énekes, legalábbis jó biztosan nem. Kell a szorgalom is, mert ha valaki nem akar tenni az egészért, akkor a tehetség meghal, megint nem lesz belőle semmi.

Ön egyedül készül a szerepekre, korrepetitor nélkül. Ehhez persze kell az ön kiemelkedő zongoratudása is, de azért ez mégis rendhagyó. Próbálok rájönni, hogy miért, és mondok is két dolgot: „A": olyan rossz tanárai voltak, akik elvették a kedvét attól, hogy másra hagyatkozzon, „B": olyan jó alapokat kapott, hogy nincs szüksége segítségre.

Hála Istennek remek tanáraim voltak. Zongorából és zeneszerzésből is - én, ugye, ezeket is tanultam a moszkvai zeneakadémián - igaz, hogy csak énekből diplomáztam. A rossz tanárokat mindig másoknál láttam meg. Azt azért szögezzük le, hogy ezt a szakmát könyvből nem lehet megtanulni. Borzasztóan utálhatnak, de felvállalom: az tanítson éneket, aki maga is tud énekelni, és csinálta ezt a szakmát. Én nem azt mondom, hogy minden jó énekes tud tanítani, de aki a saját torkán nem tudott énekelni, az tanítani sem fog tudni. A semmit nem lehet tanítani. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond, sokan haragszanak rám, de milyen érdekes, hogy azok haragszanak, akiket érint. A kollégáim, az operaházi énekesek, persze nem haragszanak, azt mondják, teljesen igazam van. Az operaénekléshez egy érzet is kell, mert elmagyarázni nem lehet, hogy milyen az, amikor egy pianissimo „B"-t magasan meg kell énekelni, vagy amikor tartom. Ezt nagyon nehéz körülírni, ezt meg kell mutatni.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A moszkvai zeneakadémiára járt, méghozzá a főszak, az ének mellett zeneszerző és zongora szakra. Ez nem jellemző az énekesekre, nem akart akkor még választani?

Pont így volt. Nagyon jól zongoráztam, és a zongoratanár azt mondta, hogy ne hagyjam abba, mert nagyon jól megy. Nagy darabokat kezdtem el ott is tanulni. Írtam is műveket.

Mi lett azokkal?

Nagyon sok minden elveszett, de azért van, ami megmaradt.

Szokta elővenni azokat, amik megmaradtak, és újragondolni?

Előfordul. Ahogy az is, hogy hallgatok modern műveket, és azt mondom, hogy ilyeneket, vagy jobbakat én is írtam (nevetés). Egy idő után az éneklés annyira kitöltötte az életemet, hogy tudtam, hogy színpadra akarok menni, énekelni.

Egészen fiatalon énekelte a Trubadúr Leonoráját. Hány éves volt akkor?

20, az Operaház történetének legfiatalabb főszereplője voltam.

Hogy fogadták?

Petrovics Emil volt az igazgató akkor. Neki köszönhettem azt, hogy beugorhattam, és Mikó András is nagyon sokat segített. A közönség fantasztikusan fogadott. Ez tulajdonképpen már történelem. Az történt, hogy megbetegedtek az énekesnők, és nem volt Leonora. Én pont a téli szünet miatt voltam itthon. A zeneszerzés tanárom nagyon jól ismerte Petrovics Emilt, ő ajánlott be engem. Nem is tudták, hogy hány éves vagyok, talán, ha tudják, be sem hívnak. Így viszont mondták, hogy persze, jöjjön. Az Operaház egész vezetése bejött: Békés András, Lukács Ervin, Petrovics Emil és Mikó András. Két nagyáriát énekeltem. Aztán megkérdezték, hogy hány éves vagyok. Amikor mondtam, hogy mennyi, teljesen elhűltek, és percekig egymást néztek. Két hét múlva volt a beugrás, és onnantól kezdve állandóan kaptam munkát. Kint tanultam, és az előadásokra hazajártam. Egy év múlva már premiert énekeltem. Mikor végeztem Moszkvában, nyolc főszerepem volt, amit színpadon elénekeltem. A következő években pedig beindult a külföldi karrierem. Nagyon nehéz mindent felsorolni, tényleg csak a legnagyobbakat említem, énekeltem a milánói Scalában, a bécsi, a berlini, a hamburgi, a müncheni Staatsoperben, a New York-i Metropolitanban, Los Angelesben, Szöulban, Barcelonában, Lisszabonban, a londoni Covent Gardenben. Ezeken a helyeken én mindig mint vendégművész léptem fel, úgy, hogy akkor már az operaház magánénekese voltam. Volt, aki nem fogadott kitörő lelkesedéssel, de ez a szakmai rivalizáláshoz hozzátartozik. A tehetséges új énekesnek nem mindig örülnek.

Forrás: Éder Vera

És ön hogyan fogad ma egy fiatal énekest?

Jól, de nekem van két fiatal lányom, az egyik most lett operaénekes, a másik még tanul, nyilván emiatt teljesen másként látom az egészet. Egyébként én sem zavartam mindenkit, és voltak idősebb kollégák, akik nagyon nagy szeretettel fogadtak, például Takács Paula, aki azt mondta, hogy az egyedüli vagy, aki rám hasonlít. Én akkor 21 éves voltam. Az ember akkor még nem tud annyira viselkedni. Ahelyett, hogy megköszöntem volna, csak néztem rá nagy szemekkel. Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy sokan viszonyultak hozzám kedvesen. Petrovics Emil mondta nekem, hogy: „mit várt, hogy bekerül ide, ilyen fiatalon, jól is néz ki meg hangja is van, és mindenki örömtáncot fog járni?" Én meg nem értettem egyet azokkal, akik úgy gondolták, hogy fiatal vagyok, várjam ki a soromat. Ha most bekerül valaki az operaházba, tehetséges fiatal énekesnő, annak miért kéne kivárnia a sorát. Egyébként most már nincsenek olyan sorok.

Mit gondol, miért van ez így?

Nagyon nagyot változott az opera világa, globálisan. Nagy társulatok szűntek meg, bizonytalan lett minden. A másik, amit már említettem, az az énektanítás, de erre külföldön is panaszkodnak a kollégák.

Mit gondol, amikor a világsztár, a Kossuth-díjas Lukács Gyöngyi elvitte a lányait az énektanárokhoz, mit gondoltak?

A többségüket frusztráltam.

Felteszem, ezen nem lepődött meg...

Én voltam az énektanárok réme, ez az igazság. Én nem akartam soha senkit bántani, de hát értek hozzá. Ha én valamit szakmailag nem tartottam megfelelőnek, akkor szóltam.

A nagyobbik lánya hányszor váltott énektanárt?

Négyszer.

A végén megtalálta azt, aki tudta őt vezetni?

Igen, Marton Évát.

Ja, értem!

Nála végzett az operatanszakon. A kicsi csak egyszer váltott tanárt. Nehéz dolog ez, mert nyilván én, én vagyok, és súlyos mumusként állok itt. Én nem szeretném, hogy így legyen, de azért gondoljon bele, ha nem úgy tanítják a lányát, nem teszi szóvá? Ugyanakkor nem akarok minden felelősséget a tanárokra rázúdítani, kettőn áll a vásár, és a növendékeknek sem elég az, hogy „van egy szép hangom".

A nagyobbik lánya már az operában énekel, a kisebbik lányára is úgy tűnik, hogy ez az út vár, ráadásul odahaza nemcsak ön, a férje is világhírű énekes. Hogyan élik ezt meg?

Ennek megvan az előnye, és van hátránya is. Aminek nagyon örülök, hogy soha nem frusztráltam a lányaimat. Főleg, ugye, most a nagyobbikról beszélek, aki már felnőtt és operaénekes. Mindig mások akarták neki bebeszélni, hogy „milyen nehéz neki, hogy én vagyok az anyja". Persze ez nem volt igaz. Ő soha nem érezte így. Ma már nem velünk lakik, de amikor itt élt, nem tudtuk megállni, hogy ne szóljunk, ha valami nem volt jó, vagy akár pont, hogy jó volt. De mi a férjemmel egymást is javítjuk.

Soha nincs rivalizálás önök között a férjével?

Nekünk már könnyű, mert amikor egymásba szerettünk és összeköltöztünk, addigra már megcsináltuk a karrierünket. Mi rendkívül tiszteljük és segítjük egymást, én például neki nagyon sokat segítek azzal, hogy zongorázok neki. Ha készül egy darabra, azt összeénekeljük. Sokszor szerepeltünk, ugye, együtt a színpadon. Tudjuk, hogy milyen az énekeslélek, ha valami nem tetszik, azt sem úgy adjuk elő a másiknak, hogy megbántsuk. De ez a gyerekeimmel is így van, az ő lelkükre is nagyon vigyázok. Egyébként olyannal is találkoztam külföldön, hogy a nagy karriert befutott énekeskolléga a tehetségtelen lányát presszionálta. Nem is lett belőle énekes.

Mit gondol, a kolléganője nem látta, nem vette észre a saját lányán, hogy tehetségtelen?

Vannak, akik nem látják a gyereküknél. Vagy a házastársuknál. De itt nemcsak arról van szó, hogy mi van, ha gyerek nem örökölte a tehetséget, hanem arról is, hogy mi van, ha a gyerek mást szeretne csinálni?

A férje - Alexandru Agache - valami egészen jól beszél magyarul. Hogyan sikerült ilyen magas fokon megtanulnia ezt a nagyon nehéz nyelvet? Ön tanította?

Amikor együtt énekeltünk külföldön, akkor németül beszéltünk először, aztán ő rögtön magyarra váltott.

Ő tudott magyarul?

Az édesapja román, az édesanyja magyar volt, otthon azonban mindig románul beszéltek. Aztán Kolozsváron – ahol született – végezte el a zeneakadémiát. Azt mondja, hogy mindig hallotta a magyar szavakat, voltak magyar barátai, operaénekesek, velük magyarul beszélt. Egyébként olyan nyelvérzéke van, hogy elképesztő, hat nyelven beszél.

Fotó: Csillag Pál

Hogyan éli meg ezt az időszakot, mivel tud töltődni, milyen a hangulata?

Jó a hangulatom, de a bezártságot nehezen élem meg, igaz, hogy egy nagyon szép házban lakunk, ki lehet menni az udvarra. A családomból hála Istennek senki sem kapta el a koronavírust. A férjem és én is megkaptuk az oltást, amit nagyon fontosnak tartok. Betartjuk a járványügyi intézkedéseket. Minden épeszű ember úgy él, hogy vigyáz magára és másokra. Ez egy kollektív védekezés kell, hogy legyen, ami nem tűri el azt, hogy egyesek azt mondják, hogy nem vesznek tudomást a járványról, vagy nem vigyáznak. A nagylányomnak, a férjemnek és nekem is maradtak el előadásaink, ezt nem könnyű feldolgozni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy az opera vezetése mindent megtett, úgyhogy oda egy jó pont, voltak streamkoncertek, mi is részt vettünk ebben. Idehaza sokkal jobban segítik az énekeseket, mint külföldön, ahol a színházak bezártak, és a kollégákat, tudom, hogy sok embert szélnek eresztettek.

Fontos lenne, hogy vége legyen az egésznek, elsősorban a fiatalok miatt, mert ezt a szakmát csak a színpadon lehet megtanulni.