„Hatalmas zörgésre, csörömpölésre lettünk figyelmesek, mintha földrengés rázta volna meg a várost. A ház ablakai majdnem kiestek a helyükről. Az ablakhoz futottunk, és amit akkor láttam, azt soha nem felejtem el. Az egyik motorkocsi – amelyik lefelé jött – teljesen belefúródott a másik pótkocsiba, ami éppen felfelé tartott" – így emlékszik vissza Hajtó Bálint a fogaskerekű eddigi legsúlyosabb balesetére, ami 1987-ben volt. Bálint akkor kilencéves volt, de pontosan emlékszik mindenre, ami azon az estén történt. Később közlekedésmérnökként kutatta is a balesetet és annak okait. Az Origónak beszélt arról, hogy gyerekként hogyan élte meg a balesetet, és mi okozhatta ezt a tragédiát, amelyben két ember meghalt.

Így történt a baleset

Emlékezetes volt az a tél 1987-ben – hatalmas mennyiségű hó esett, és dermesztően hideg volt. Az ország több kistelepülését elzárta a hó, több helyen a néphadsereg katonái mentették az embereket a hó fogságából.

Az 1987-es emlékezetes januári télForrás: Fortepan/Urbán Tamás

Budapestet is teljesen belepte a hó. Január 11-én hajnali fél egy után indult az utolsó fogaskerekű, amely üzemzárás utáni, éjszakai „törető menet" volt. Utasok nélkül közlekedett azért, hogy a pályát és a felsővezetéket ne hagyja elfagyni. Ez a „törető járat" a hideg miatt a Gyöngyvirág utca alsó váltóján kisiklott. Ezt még éjjel sikerült visszaemelni a sínre. Hajnalban az Orgonásnál is kisiklott egy utasokat szállító – 57+67 pályaszámú - vonat. Időközben viszont újra hatalmas mennyiségű hó esett. Kézzel kellett visszatenni a sínekre a szerelvényt. A 67-est levitték a városmajori végállomásra, az 57-est pedig az állomás egyenes irányú vágányán rögzítették. A munkához szükséges eszközöket az 53+63 pályaszámú vonat hordta a pályamunkásoknak. A munkával este hat óra után végeztek. 
Nem sokkal este nyolc óra után történt a legsúlyosabb baleset.  A hegyről ment lefelé az 52+62 pályaszámú vonat, amelynek a fékberendezése nem tudta álló helyzetre fékezni a vonatot és megszakadt a kapcsolata a villamos motor és a kapaszkodókerék között, lényegében megállíthatatlanul száguldott lefelé – körülbelül 80-100 km/h sebességgel. Fél kilenckor az Esze Tamás Iskolánál belerohant a felfelé tartó 53+63-as szerelvénybe. 

Fogaskerekű balesete 1987-benForrás: VEKE

Óriási volt a csattanás. A roncsok az Orgonásnál, a félretolt 57-es kocsi mellett álltak meg. A felfelé haladó vonat hátsó kocsija viszont a végállomásig visszagurult, ott az egyik tartalék szerelvénynek ütközött, az állította meg. A felfelé haladó vonat első kocsija kisiklott, és csúszott lefelé egészen az Orgonásig.

A tragédiában két ember – a lefelé tartó, és a felfelé tartó szerelvény vezetője – meghalt. A mentés hetekig tartott, ugyanis a helyszínt a hófúvások és a mínusz 10-15 fokos hideg miatt nehezen lehetett megközelíteni.

A tragédiáról a sajtó is beszámolt. 

A szemtanú: amíg élek, nem felejtem el a látványt

Hajtó Bálint kilencéves volt 1987-ben, és éppen a baleset helyszínétől néhány méterre lévő házban vendégeskedett a szüleivel, amikor a tragédia történt. Az Origónak azt mondta: január 11-én reggel síelni indultak volna a családdal a Normafára. Vártak a fogaskerekűre, amivel a hegyre mentek volna, de a jármű nem érkezett meg.

Hajtó Bálintfotó: Talán Csaba


„Óriási volt a hó – sokkal magasabb hófalak emelkedtek az utak szélén, mint én voltam. Elmentünk a fogaskerekű megállójához, és vártunk több mint fél órát. Később közölték, hogy a vonat nem közlekedik, mert a pályán elfagyások keletkeztek, és tartanak attól, hogy a fogaslécben összetömörödött jég kidobja a szerelvényt. Hiába járt még éjjel a törető járat – amely éppen azért közlekedett, hogy ne fagyjon el a pálya -, mégis leállt a közlekedés, hiszen épp az egyik törető járat siklott ki hajnalban. Így nem mentünk síelni – ugyanis ekkor már busz sem járt, akkora volt a hó" – emlékezett vissza Hajtó Bálint.

Hajtó Bálintfotó: Talán Csaba


„A rádióban bemondták, hogy aznap reggel az Orgonás felsőn kisiklott a fogaskerekű. Péter barátom pont az Orgonásnál lakott, a konyhaablakból tökéletesen rá lehetett látni az Orgonás megálló peronjára. A hatalmas hóban elindultam – combközépig gázoltam a hóban –, hogy megnézzem a kisiklott piros vonatot. Gyerekként természetesen nagy élmény volt – különösen azért, mert már akkor is nagyon érdekeltek a vasutak, hegyi vasutak, és lényegében a közlekedési eszközök mindegyike. Nézegettem a kisiklott kocsikat, és láttam, hogy az egyik – az 57-es – mind a négy tengelyével kisiklott, és a két vágány között állt. A párja, a 67-es pótkocsi csak a völgyfelőli forgóvázával siklott ki" – mondta Hajtó Bálint.

„Ennek helyreállításán dolgoztak egész délutánig. Egyetlen szerelvény maradt, ami az Esze Tamás Iskola és Széchenyi hegy között ingázott, de a hó tömörülése, és egyéb okok miatt az is leállt. Délutánra visszatették az egyik kisiklott kocsit a vágányra, azt le is vitték a kocsiszínbe. A motorkocsit – az 57-est – viszont a peron és a váltó közötti részre tették, és úgy rögzítették a pályán, hogy éppen elférjen mellette egy vonat. Délután elmentünk a családdal a barátainkhoz, Péterékhez, akik az Orgonásnál laktak – a megállótól néhány méterre. Hócsatáztunk, dobáltuk hógolyóval az ott ragadt motorkocsit. Gyerekként ez izgalmas volt. Este 8 óra körül láttuk, hogy megy felfelé egy szerelvény. Meg is lepődtünk, mert úgy tudtuk, hogy nem jár a Fogaskerekű. Később megtudtuk, hogy központi utasítást kaptak, hogy legalább egy-egy szerelvénynek járnia kell, mert a hegyvidékre nem lehet másként felvinni az ott élő embereket. A Fogasnak mennie kellett. "Szóval, láttuk, hogy utasokkal megy fel a hegyre a vonat, amit Márti néni vezetett, és a kisiklott motorkocsi mellett éppen hogy elfért a szerelvény."

Hajtó Bálint úgy emlékszik, ekkor szóltak a szülők, hogy elkészült a vacsora, menjenek be a házba a gyerekek. Ők felmentek, és a kiadós hócsata után éppen a vacsorához készülve óriási robajra lettek figyelmesek.

Hajtó Bálintfotó: Talán Csaba


„A ház, amiben vendégeskedtünk, csupa üveg volt, ablakai vadul rezegni kezdtek, csaknem kiestek a helyükről. A barátom – Péter – mondta, hogy reggel már volt ilyen földrengésszerű érzés, akkor siklott ki a fogaskerekű. Biztos, hogy most is ez történt. Rohantunk a konyhaablakhoz, ahonnan tökéletesen rá lehetett látni az Orgonás peronjára. Ekkor láttam meg azt, amit soha életemben nem felejtek el. A hatalmas zörgés és folyamatos csörömpölés azért volt, mert a kisiklott roncsok darálták le a talpfákat. "Neki is ment az ott rögzített, korábban félreállított kocsinak – hiszen már kisiklott állapotban jött le a pályán. Isteni szerencse, hogy ez egy hosszú, egyenes szakasz, és a roncsok nem borultak be a pálya menti házunkba. Ugyanekkor egy egyedülálló, teljesen sötét motorkocsi száguldott le a Városmajor irányába. Sötét volt, hallottuk a félelmetes zajokat, és láttuk is, mit történik – nagyon ijesztő volt. Soha nem felejtem el sem a látványt, sem a hangokat. Amikor a roncsok megálltak, síri csend lett. Percekig tartó némaság. A szüleink ekkor már öltözködtek, vették a kabátot és zseblámpával szaladtak le a megállóhoz. Ekkor még senki nem tudott semmit, csak éreztük, hogy itt valami nagyon nagy tragédia történt. A szomszédok is rohantak ugyanúgy, zseblámpával a kezükben. A roncsokba nem ment be senki – hiszen azok bármikor megindulhattak volna a lejtőn lefelé. Az emberek közül valaki kihívta a mentőket, a rendőrséget, és közben lámpákkal kutattak – keresték, hol lehetnek az utasok és a szerelvények vezetői. Én nem láttam holttestet."

A fogaskerekű 1987-es baleseteForrás: VEKE


A gyerekek visszafutottak a házba, később viszont újra a roncsokhoz mentek. Hogy mennyi idő telt el, nem lehet tudni, ugyanis – ahogy Hajtó Bálint mondta – senki nem az órát figyelte. Óriási volt az aggodalom, ilyet még soha senki nem látott.

„Azt láttam, hogy a mentőautó nem tudott feljönni a baleset helyszínére. 

Kiszállt a mentőorvos, és gyalog mászta meg az emelkedőt, dacolva a hatalmas hóval, jéggel, hideggel. A kabátját is a mentőkocsiban hagyta – édesanyám szaladt utána, és adta rá a télikabátot 

"Ekkor már a mentőorvos a roncsok között kutatta a túlélőket. A rendőrök később érkeztek, ugyanis ők sem tudtak feljönni a lejtőn a Lada Nivával. Később tudtuk meg, hogy a balesetben a két járművezető meghalt. Mindkettőt személyesen ismertük. Egyikük volt Márta néni, akit este nyolc óra körül láttunk felfelé menni a pályán."

Hajtó Bálint később kutatni kezdte a baleset körülményeit – hiszen közlekedésmérnök lett, majd a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület (VEKE) alapító tagja. (Ma már nem tagja az egyesületnek, de segíti a munkájukat. Saját weboldalt üzemeltet hbweb.hu néven, ahol közlekedéssel, járművekkel kapcsolatos híreket közöl.) A szakember azt mondta: több ok és hiba együttese okozta ezt a tragédiát, ami – véleménye szerint – a világ hegyi vasútbaleseteinek egyik legsúlyosabbika.

A fogaskerekű balesete 1987-benForrás: VEKE

„Egyrészt nagyon kemény volt a tél, hatalmas hóval. Ilyen időben eleve nehezebb a fogaskerekűvel a közlekedés. A másik ok a műszaki hiba volt – elromlott a lefelé tartó szerelvény fékje. A harmadik ok pedig sajnálatosan járművezetői hiba volt" – mondta.

Felmerül a kérdés, hogy ha a felfelé tartó jármű vezetője, és a lefelé sikló szerelvény vezetője látta, hogy elkerülhetetlen az ütközés, miért nem szaladtak hátra, vagy ugrottak ki a szerelvényből. Hajtó Bálint azt mondta: több legenda szól erről – de bizonyíték semmire sincs.

„Az egyik szóbeszéd szerint be volt zárva a vezérlőkocsi fülkéjének ajtaja, ezért nem tudtak hátramenekülni a kocsivezetők. Arról is lehetett hallani, hogy az utasok kiugrottak a vonatból. Ez nem igaz. Volt néhány utas, ők könnyebb sérüléseket szenvedtek. Másnap nagyon sokan mentek el a roncsokhoz. Egyfelől kíváncsiskodni, másfelől pedig többen kegyeletüket rótták le a járművezetők előtt. Az asszonyok összegyűltek, sírtak a roncsoknál."

Gyerekként nem volt könnyű feldolgozni a látottakat – mondta Hajtó Bálint. Bár nem álmodott a balesetről, és nem élte meg traumaként – hiszen holttestet nem látott -, de minden nap a roncsok mellett ment el, amikor iskolába igyekezett, vagy onnan haza. 
Gyerekkorában papírból hajtogatott szerelvényeket, és újra meg újra modellezte, hogyan történhetett a baleset, majd az egyetem elvégzése után, közlekedésmérnökként - mint szakember - kutatta a tragédia körülményeit. 
Hajtó Bálint azt mondta, azóta többek között szigorúbb a fékkarbantartás, a fékdobok és fékbetétek minőségellenőrzését is szigorították. Építettek egy zárt, fűtött napi vizsgáló műhelyt. 1991 óta számítógéppel felülvezérelt Domino 55-ös egészvonali biztosító berendezés működik – a központból vezérelt váltókkal -, amelyet 1998-ban tovább fejlesztettek, hogy a vonatok ne tudjanak „megfutamodni", vagyis fékezetlenül száguldani. Több mint húsz éve pedig a járművek rugóerőtárolós rögzítőféke együttműködik az üzemi légfékkel – ami szintén megakadályozza, hogy hasonló tragédia történjen.