Szélsőségesen szólás-, vélemény- és gondolatszabadság-párti vagyok. Ha egy művész pártpolitikai tüntetésen fölmegy a színpadra és a hatalom ellen beszél, hát hadd beszéljen. Állampolgári joga. Még akkor is védem ezt a jogát, ha én ennek a hatalomnak vagyok az elkötelezett híve.

Azt se bánom, ha ezt a függetlenellenzéki média szabadságharcnak tartja. Ugyanakkor erkölcsi tekintetben semmiféle különbséget nem látok egy ellenzéki tüntetésen, vagy egy kormánypárti rendezvényen fellépő művész között. Mindkettőnek joga van ehhez, és ha az ellenzéki fellépő morálisan igazolható módon cselekszik, akkor a kormánypárti is. Értékelkötelezett szerepvállalás, hadd szóljon.

Gondoltam eddig, nem is nagyon akartam ezzel foglalkozni.

Csakhogy itt van Tóth Gabi esete. A liberális (?) morál önfelkent papjai nem fogadják el, hogy egy művész - Tóth Gabi az egyik legjobb magyar könnyűzenei énekesnőnk, vitathatatlan hanggal és muzikalitással - arca és nagykövete annak a világnézetnek, amelyet sajátjának érez. A liberálisok ítélkezése nem elfogulatlan: ha Tóth Gabi a szivárványos doktrína mellett tett volna hitet, akkor ugyanők a tenyerükön hordoznák.

Ennek így nem lesz jó vége. A toleranciabajnokok a Tóth Gabi elleni verbális dzsiháddal éppen a gyakorlatban bizonyítják, hogy az intoleranciát is lehet morálisan igazolni. És ha ezt hagyjuk, pontosabban hagyják az elvtársaik, akkor milyen alapon fognak más ügyekben toleranciát hirdetni/követelni? Ha ők lehetnek intoleránsak, akkor miért kellene bárki másnak toleránsnak lennie velük szemben?

Az elfogadás kétirányú utca. Már ha komolyan gondolják. Ha azt akarják, hogy a tolerancia általános elv legyen, akkor ennek érdekében ők is elfogadhatnák azt az értékvilágot, amelyet nem mellesleg Magyarország Alaptörvénye is védendőként rögzít.