A kamuválogató egy végletekig megosztott baloldal haláltánca a pénzért és a hatalomért, így fogalmaz ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég jogi szakértője az Origónak küldött írásában. És azt is hozzátehetjük: ennek a mostani színjátéknak semmi köze ahhoz, hogy kié a valódi hatalom - az úgyis eldőlt az első fordulóban: Gyurcsányé, a DK-é. 

Az egyre inkább talajt vesztett baloldali ellenzék egy, a saját holdudvara által is közjogilag teljesen érvénytelennek tartott eszközhöz nyúlt elsősorban időhúzás céljából , holott a 2019-es baloldali előválasztósdi alkalmával is olyan dolgok történhettek meg - gondoljunk csak Kálmán Olga versenybe történő későbbi szabálytalan csatlakozására -, amelyek már akkor alkalmasak voltak arra, hogy a demokratikus választásokba vetett társadalmi bizalmat rombolják.

I. A valódi előválasztás (jog)intézménye

Az elsődleges választás, vagy köznapi nevén az előválasztás, a rendes választásokat megelőzően lebonyolódó, viszonylag fiatal hagyományokkal rendelkező, ebből kifolyólag pedig permanensen változó, ingatag politikai konstrukció, melynek célja elméletben az lenne, hogy a jelöltek kiválasztásának hatalma a pártelit kezéből a nép kezébe kerüljön át. (Smith, Kevin B. (2011). Kormányzó államok és helységek. Washington, DC: CQ Press. pp. 189–190.)

Maga az intézmény részben az Amerikai Egyesült Államokból eredeztethető, az USA-ban már közel másfél évszázada alkalmazzák ezt a kiválasztási módszert, éppen ezért a szabályozása is itt a legkiforrottabb.Ha részletesen megvizsgáljuk a nemzetközi tapasztalatokat, jól látható, hogy a legmarkánsabb különbség az európai és az amerikai előválasztási modellek között leginkább abban mutatkozik meg, hogy míg az USA-ban az előválasztás szervezésében a közigazgatás is aktív szerepet játszik, addig Európában ilyen állami cselekvőséggel egyáltalán nem találkozhatunk. (Bowman, Ann (2006). State and Local Government: The Essentials. Boston, MA: Houghton Mifflin Co. pp.75–77.) A tengerentúlon az előválasztások általában úgy néznek ki, mint az általános választások. Egy bizonyos napra vannak tervezve, de szavazási lehetőséget biztosíthatnak a távollévő szavazók számára is. Fontos azonban, hogy minden szavazásra jogosult részt vehet az előválasztásban határokon belül és kívül, különös tekintettel a hadsereg tagjaira. Az is tényszerűen kijelenthető, hogy a jogi keretek általában biztosítottak, nem pártszékházakban, ügyvédi irodákban vagy éppen kávézókban farigcsálják (pláne a folyamat közben) a szabályokat.

Előválasztás Virginia államban, 2016-ban, a szuperkeddenForrás: AFP/Andrew Caballero-Reynolds

Ami pedig egy valódi előválasztás valódi jogi kereteit illeti, a dél-karolinai vonatkozó választási kódex például kimondja, hogy egy minősített politikai párt az állam törvényeinek és a pártszabályoknak megfelelően „elsődleges elnökválasztást” tarthat. A szabályok szerinti részes állam határozza meg a dátumot és az időpontot, amikor a szavazóhelyiségek nyitva lesznek, bár a pártnak 90 nappal korábban értesítenie kell a Dél-Karolinai Állami Választási Bizottságot az elsődlegesen kiválasztott dátumról. A feleknek írásos igazolást is be kell nyújtaniuk az Állami Választási Bizottságnak, amely írásbeli nyilatkozatban ellenőrzi, hogy a szavazólapon felsorolt jelöltek megfelelnek-e választások idején a felsorolt kritériumoknak, amelyek az Egyesült Államok alkotmányában, a törvényekben és a párt szabályaiban vannak.

Olyan részletekbe menőleg rendezik a kérdést, hogy ha egy párt úgy dönt, hogy szombaton tartja az előválasztást, akkor szavazólapokat kell biztosítania azoknak a személyeknek, akik aláírják azt a megerősítést, amelyben vallási okokból kijelentik, hogy nem kívánnak szavazni szombaton.

Nevada állam vonatkozó normaháttere szerint pedig az elnökválasztási években „a küldöttek megválasztása része lehet a párt Egyesült Államok elnökévé való jelölésére vonatkozó jelöltek preferenciáinak kifejezéséhez, ha a párt szabályai ezt lehetővé teszik”.

II. A rosszul elsült próbálkozások, avagy az előzetes választási modell veszélyei

Nem sokkal az ezredfordulót követően a Lengyel Civil Platform nyúlt lehetséges megoldásként az előválasztás intézményéhez, azonban az instabil szabályozás következményeként a pártelit mind a voksolás menetére, mind az eredmények alakulására ráhatást gyakorolhatott, sőt - többek között - még a szavazatvásárlás gyanúja is felmerült, a választók tehát finoman szólva nem azt kapták, amit eredetileg ígértek nekik.

Remekül szemléltetik a korábban már bemutatott nyílt típusú előválasztás manipulálhatóságát a francia jobboldal által szervezett 2016-os elnökjelölti előválasztás negatív tapasztalatai is, ahol a baloldali választók - kihasználva a nyílt forma sebezhetőségét - részvételükkel befolyásolták a verseny kimenetelét. Mindez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a végül kétfordulóssá lett előválasztás első köre a baloldali szavazók „közreműködésének” eredményeképpen, az addig teljesen esélytelennek számító Francois Fillon magabiztos győzelmét hozta, aki több mint dupla annyi szavazatot szerzett, mint a jobboldal legnépszerűbbnek számító jelöltje, Nicolas Sarkozy.

Fillon a második fordulót is megnyerte, majd ezt követően, az éles választás kampányának szinte a legelején - baloldali politikai nyomásra - nyilvánosságra került korrupciós ügyek következtében elbukta az elnökválasztást és végérvényesen távoznia kellett a közéletből. Arra vonatkozóan nincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy a francia baloldal már az előválasztás manipulálásakor is tudatában volt-e a korábbi miniszterelnök hűtlen kezeléssel kapcsolatos ügyeinek, az viszont biztos, hogy a számukra legesélytelenebbnek tartott szereplőt szerették volna a későbbi, éles elnökválasztás jelöltjei között látni, aki pedig minden előzetes felmérés szerint Fillon volt. Többek között ezt támasztja alá az a tény is, hogy a jobboldal által szervezett megmérettetésen többszázezres, sőt, egyes francia források szerint, akár milliós nagyságú részvétellel reprezentálták magukat a baloldali érzelmű szavazók.

A 2016-os francia előválasztási modell, amellett, hogy nyílt típusú volt, számos más ponton is hasonlóságot mutat a 2021-es hazai baloldali megmérettetéssel. Azon szintén részt vehettek azok a 18. életévüket be nem töltött fiatalok is, akik a későbbi elnökválasztás első fordulójára már nagykorúnak számítottak. Továbbá, a résztvevőknek értéknyilatkozatban kellett hitet tenniük az előválasztást szervező pártok által vallott értékek mellett, sőt a részvételnek még díja is volt. Jól látható azonban, hogy ezek az intézkedések még az intézménnyel jóval régebb óta élő, ezáltal azt sokkal behatóbban ismerő Franciaország esetében sem voltak elegendőek ahhoz, hogy az előválasztáson megbízható, valós eredmények születhessenek meg. (Nem véletlen: idén nem lesz jobbközép előválasztás Franciaországban.)

Ha az előválasztások számát nézzük, akkor az európai szintéren Olaszország vezet, ennek ellenére az intézmény még itt is nagyon rövid múltra tekint vissza. Olaszországot azért nagyon fontos megemlíteni, mert itt találhatjuk azt a korábbi két előválasztást, amely formájában és motivációjában több tekintetben is a leginkább hasonlít - sőt szinte a másolata – a 2019-es, valamint a 2021-es baloldali szintfelmérőknek.

2005-ben a szétaprózódott olasz baloldal, felismerve, hogy külön-külön vajmi kevés esélyük lenne érdemben beleszólni a választási versenybe, az előválasztás intézményét hívta segítségül, hogy egységbe kovácsolja a politikai térfél erőit. A cél - az előbbiek mellett - Silvio Berlusconi későbbi kihívójának megtalálása volt. A megmérettetésen eleinte csak Prodi indult el, ám - még ha nem is olyan „intézményidegen” módon, de hasonlóan a 2019-es hazai eseményekhez - később további jelöltek is csatlakoztak, őket azonban a közvélemény jelentéktelen konkurensekként tartotta számon. Ami érdekességként még mindenképp megemlítendő, hogy követve az azóta már globálissá vált szavazatszerző baloldali logikát, az előválasztáson azon bevándorlók is részt vehettek, akik több mint három éve az országban éltek. A választási folyamat meghekkelését kötelezően kitöltendő értéknyilatkozattal igyekeztek elhárítani a szervezők.

2012-ben ugyancsak az előválasztáshoz nyúlt az olasz baloldal, amelynek során - bár sokak szerint ez az eredeti szándékkal ellentétes hatás kiváltásának veszélyét hordozta magában -, hasonlóan az itthon tapasztalható folyamatokhoz, a szervező pártok elöljárói akarata szerint alakultak a lebonyolítás szabályai. Mindez az „Értékek Kartája” névre keresztelt okmányban öltött testet, melyet minden jelöltnek és szavazni kívánónak kötelezően alá kellett írnia.

Az előzőekben részletezett európai példákból világosan látszik, hogy mennyi kényes pontja van, illetve lehet az előválasztásoknak, továbbá az is, hogy milyen erős fegyelem, sőt jellem szükségeltetik a szervező pártok részéről ahhoz, hogy egy ilyen folyamat valóban demokratikus és visszaélésektől mentes legyen. Nem véletlenül nem találkozhatunk olyan nemzetközi tapasztalatokkal, ahol hat, ideológiailag és erőforrások tekintetében is teljesen különböző politikai entitás szervezett volna közösen előválasztást. Ez a kívánalom egész egyszerűen életidegen az intézménytől, éppen ezért a pártok sem élnek vele.

Az, hogy az olasz baloldal szép csöndben elhagyta az előzetes választás intézményét, csupán egy intő jel a magyarországi „testvérpártoknak”. Miután az előzetes választásnak hazánkban nincsenek jogtörténeti előzményei, így csupán az eddigi egyetlen, 2019-es baloldali előválasztás benyomásaiból tudunk valamiféle következtetést levonni a 2021-ben várható folyamatok demokratikus jellegét, valamint a választók részéről történő érdeklődés fokát illetően. Úgy tűnik a 2021-es színjáték kapcsán – a történések fényében – pedig egyre inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy valójában mennyi közjogi aggályt és veszélyt rejt magában az újabb demokratikusnak titulált választójogi cirkusz.

A hatályos hazai jogi környezettel való összhang vizsgálatát elsőként kezdjük a jogforrási hierarchia csúcsán álló, Alaptörvénnyel, mely kimondja, hogy „Minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők […] választásán választó és választható legyen”. A jogalkotó ezen a régmúltra visszatekintő, teljesen megalapozott, nemzeti és nemzetközi szinten elfogadott akaratával megy szembe az a - szervező pártok által megalkotott - játékszabály, amely kimondja, hogy az előválasztáson azok a kiskorúak is részt vehetnek, akik a 2022-es országgyűlési választásokig betöltik 18. életévüket.

Több alkalommal is hallhattunk baloldali politikusoktól, politológusoktól és közéleti szereplőktől arra utalásokat, hogy a Fidesz-szimpatizánsokat ki kellene zárni az előválasztásból. Az Alaptörvény 2. cikk (1) bekezdése alapján, ha jobboldali (vagy annak vélt) választópolgárokat kizárják az előválasztásból, akkor a választójog máris nem lesz általános, ha pedig szavazhatnak, de a voksaikat nem, vagy nem azonos súllyal veszik figyelembe, a választójog egyenlősége sérül. Ugyanez vonatkozik természetesen a külhoni magyarok kizárására is.

III. Út a feles kormányzáshoz

Jól látható tehát, hogy a demokrácia ünnepeként beharangozott 2021-es baloldali játék-előválasztás mind a jogi szempontokat mérlegelve, mind pedig a korábbi ígéretek fényében, meglehetősen nyugtalanító képet vetít előre. Egyre több közéleti vita témáját képezi egy olyan kérdés, ami jogállami keretek között fel sem merülhetne: egyszerű feles – azaz abszolút, de nem minősített – többséggel alkotmányozna a baloldal a jövő évi választásokat követően (...), és általánosan figyelmen kívül hagynák a törvényhozás és -alkotás során a kétharmados előírásokat, így a maguk (elképzelt) többségével olyan jogszabályokhoz is hozzányúlnának, amik a minősített többség akarata nélkül „érinthetetlenek”.

Az elképzelés jogi megalapozatlansága elvitathatatlan, ha csak abból az alapvető érvből indulunk is ki, hogy a 2010-es parlamenti választások során a Fidesz-KDNP megszerezte az országgyűlési mandátumok kétharmadát, így a korábbi Alkotmányunk, az 1949. évi XX. törvény rendelkezéseinek megfelelően alkották és szavazták meg Magyarország 2012. január 1-jétől hatályos Alaptörvényét. A baloldal azon állítása, hogy az Alaptörvény illegitim, mellőz minden kapcsolatot a valósággal, hiszen így a saját kormányzásuk alatt hatályos Alkotmány és választójogi törvény (régi Vjt.) legitimitását is megkérdőjeleznék, ezzel együtt pedig a rendszerváltás alkotmányos vívmányait is – hiszen akkor született meg a régi Vjt., az Alkotmány pedig átfogó módosításokon ment keresztül – végső soron pedig a demokratikus Magyarország jogi alapját. Az Alaptörvény feles többséggel történő hatályon kívül helyezése sértené az (egyértelműen érvényes) Alaptörvény S) cikk (2) bekezdését, mely szerint nemzeti alapokmányunk elfogadásához vagy módosításához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

Fontos megjegyezni, hogy a feles kormányzás, azaz annak a fikciónak az alkalmazása, hogy minden jogszabály módosításához elég az 50 százalék fölötti többség akarata, korántsem csak az Alaptörvényt érintené. Egy baloldali választási győzelem esetén, ha kitartanak ezen jogállam-ellenes elképzelésük mellett, kedvük szerint módosíthatnának többek között olyan sarkalatos törvényeket, mint az állampolgársági törvényt, a 2004-es tapasztalatok alapján komoly veszélyt jelentve a határon túli honfitársainkra, a választójogról és a választási eljárásról, valamint országgyűlési képviselők választásáról szóló törvényeket, hogy a következő választásokon ne érhesse őket csalódás, a helyi önkormányzatokról vagy épp a családok védelméről szóló törvényt, és természetesen, az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, hogy a testület még véletlenül se gátolhassa meg őket az alkotmányos rend ezen megdöntésében.

Ha a baloldal elképzelését elméleti síkon vesszük górcső alá, akkor sem találunk azt megalapozó okot, hogy a sarkalatos törvényeket felszámolják. A kétharmados törvények (jog)intézménye a rendszerváltás kezdeteire vezethető vissza. Az akkor hatályos Alkotmány 1989. évi novelláris módosítása bevezette az ún. alkotmányerejű törvény fogalmát. Később ezt megszüntették, és a „kétharmados törvény“ kifejezés honosodott meg – de az intézmény maga megmaradt. 2012-ben az Alaptörvénnyel együtt hatályba lépett a „sarkalatos törvény” fogalma. A cél az ilyen jogszabályokkal a nagyobb stabilitás elérése és az egyszerű parlamenti többség hatáskörének szűkítése volt. Ennek megfelelően, az egyszerű többség önmaga nem dönthet fundamentális kérdésekről, ezeket csak szignifikáns konszenzussal lehet szabályozni. Az ellenzék kvázi vétópozíciója, illetve a törvények „stabilitása“ védendő értékek egy jogállamban, ezt pedig a baloldal sem áshatja alá, hiszen az az alkotmány rend elleni szervezkedés lenne, ily módon pedig – hacsak nem törölnék el a Btk. ezen bűncselekményi tényállását – bűntett.

Az alkotmányosság előfeltétele a jogállami működés, és az alkotmányos keretek között történő törvényhozás. A baloldal abnormális fikciójából ezek egyértelműen hiányoznak. A társadalom egy része az új kormány által hozott jogszabályokat követné, míg egy másik része a 2022 előtti rendszerben elfogadott normákat tekintené irányadónak. Ezáltal felborulna az államapparátus működése, az emberek nem tudnák eredményesen rendezni a (jog)vitáikat, az állam pedig képtelen lenne érvényesíteni a nemzet egy jelentős hányada felett a főhatalmát – révén, hogy azt nem ismerik el – ezáltal pedig a szuverenitás egy immanens kritériuma hiányozna, szuverenitás nélkül pedig maga az ország veszti el független, önálló létét.

Amennyiben egy ilyen helyzetben az állam, igyekezve szuverénként viselkedni, megpróbálna érvényt szerezni a döntéseinek, az emberek ellenállása polgárháborús állapotokat idézhetne elő.

A szuverenitását vesztő állam, élén egy, a nép (jelentős hányadának) szemében legitimitással nem bíró kormánnyal, jelentősen meggyengül a nemzetközi (alkotmányosságot és önállóságot célzó) támadásokkal szemben, és miután rászorul a nemzetközi segítségre, ki lesz szolgáltatva annak, végleg búcsút mondva a saját szuverenitásának. Ilyen helyzetekben kerülnek előtérbe az olyan szervezetek, mint az egész Európára kiterjedő hálózattal rendelkező European Stability Initiative (ESI), melynek fő „mecénása” a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF). Az ESI egy politikai think tank, melynek deklarált célja a közpolitika befolyásolása, balkáni tevékenysége pedig évtizedek óta kiemelt jelentőséggel bír. Jelenleg, a térségben felmerülő migrációs kérdések mellett, a Nyugat-Balkán a legjelentősebb kutatási területük. Észak-Macedóniában a Soros-hálózat, elsősorban az OSF-en keresztül, közel 30 éve jelen van. A hálózat az évtizedekig stabil macedón kormányt megbuktatta és politikai válságot idézett elő, majd a baloldali SDSM az albán pártok és az albán kisebbség támogatásával átvette az irányítást. Az ESI azóta is több szálon kapcsolatban áll a jelenlegi macedón kormánnyal. Ilyen, és ehhez hasonló szuverenitási krízisbe sodorni az országot nemcsak felelőtlen, de megvalósíthatja a tényleges hazaárulást is.