Zelei Miklósra a 73 éves korában meghalt író-költő-újságíróra emlékezik a Magyar Nemzet. Pataki Tamás írását teljes egészében közöljük.

Utoljára júliusban beszélgettünk, a kettézárt falu helyzetéről szóló Zoltán újratemetve című színdarabjának nemzetközi premierjéről. Akkor mesélte el, hogy halálos betegséggel küzd. Nem panaszkodott, hanem reménykedett, elmondta, hogy le akarja győzni a kórt. Dolgozott, tervezett, nem hagyta abba a munkát. Örvendett, hogy jövőre jelenik meg az új könyve, a Kárhozati útmutató, melyben a próza meg a líra határát kutatta, és médiaregényét is írta - írta meg a

Nem tehette le a fegyvert, ellenkezett volna a természetével. Zelei Miklós (1948–2021) író, költő, újságíró egész életében fegyverrel a kezében járt. Fegyvere a könyv és a szó, és olyan eredményekről adhat számot, mint amilyenekről kevés író: elérte, hogy megnyissák a határt két második Trianonban elválasztott magyar falu között.

Képzelje el, kedves marsi barátom, hogy szülőfaluját a Vérszemű csillagról kérdezés nélkül áthelyezik a Jupiterre, és ettől fogva nem marslakónak, hanem jupiterlakónak kell neveznie magát. Ha erre nem hajlandó, akkor kilakoltatják a hideg űrbe. Úgyhogy magából, kedves barátom, a volt marslakóból később szovjet ember lesz: ami egyenlő azzal, hogy a világegyetemen kívülre helyezik, a céltalanság társadalmába. És ennél semmi sincs rettenetesebb

– mondta a Magyar Nemzetnek adott utolsó interjújában. Azért, mert megkérdeztem tőle, hogy egy marslakónak hogyan lehetne elmagyarázni a szlovák–ukrán határon lévő Kisszelmenc és Nagyszelmenc történelmi tragédiáját. Hát így. A két falu története jelképes, a magyarság szétszakításáról, elválasztásáról szól. A Kárpát-medence sokadik képtelen, felfoghatatlan története, benne van az egész huszadik századunk, és bizony, a huszonegyedikünk is.

Budapest, 2021. október 28. Életének 73. évében meghalt Zelei Miklós író, költő, újságíró. A felvétel a Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány, a Méry Ratio Kiadó és a Polgári Magyarországért Alapítvány Pro Minoritate Könyvek könyvsorozatában megjelenő köteteinek bemutatóján készült, ahol Zelei Miklós mint a Pro Minoritate Könyvek szerkesztője volt jelen a budapesti Pintér Galériában 2015. március 13-án. MTI/Szigetváry ZsoltForrás: MTI/Mti Fotószerkesztőség/Szigetváry Zsolt

Zelei Miklós azon írók közé tartozott, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy ne csak papoljanak valamit a világról, hanem cselekedjenek is. Ő volt az utolsó bölények egyike, emberséges és hiteles, az utolsó gerinces írók egyike.

Akkor fedezte fel és írta meg a falvak történetét, amikor még a „szomszédnépi érzékenység" miatt nem illett ezt a témát feszegetni. Beszéltette a helyieket, elmondták az abszurd történeteiket – és mivel nem mindenki szólalt meg rögtön, a sokadik kiadást is megérte legsikeresebb könyve, A kettézárt falu. De Zelei nemcsak feltárta és dokumentálta a helyzetet, majd írt belőle egy bestsellert és pár hónap múlva elfeledte az egészet, hanem küzdött a faluért, az ottani magyarokért. Munkássága, küzdése nélkül nem nyitották volna meg 2005-ben a nemzetközi határátkelőt – Istenem, milyen furcsán hangzik ez! – két magyar falu között.

Korábbi munkásságában sem ismert tabut, nem törődött azzal, hogy kinek kényelmetlen egy téma vagy társadalmi jelenség, belevágott és feltárta, megírta, elemezte. Nem a felszín érdekelte, hanem a gonoszság mechanizmusai. Zelei a velejéig hazug Kádár-kor kérlelhetetlen kritikusaként mutatta meg a diktatúra igazi arcát. Gazsó L. Ferenccel elsőként írtak könyvet Molnár Csilla Andrea szépségkirálynő haláláról, feltárva annak mögöttes okait, a velejéig korrupt és lélekölő rendszer kiszolgálóit, akik a halálba kergették a fiatal nőt.

Öt-hat millió abortusz volt tizenöt-húsz év alatt a Kádár-korszakban. Ezt nyugodtan tekinthetjük népirtásnak

– mondta egy tavalyi interjúban, merthogy öngyilkosságban és abortuszban szinte világelsők lettek a magyarok a kommunizmus idején. Ezekről a kényes témákról ír a Gyilkos idők című utolsó regényében, melyben a rendszerváltozás előtti évtizedeket idézi fel.

Utolsó beszélgetésünkkor megkérdeztem tőle, hogy a jelenkorban van-e olyan téma, amiről nem lehetne szabadon írni. Azt mondta, hogy igen. Van ilyen és foglalkoztatja. A rendszerváltással összefüggő ezernyi dolgot, főleg az új elit megszületését tartotta ilyen témának, mert, mint mondta,

ma már egy újságíró kisfiú egy rendszerváltás környékén megjelenő milliárdoshoz képest.

Ne vigyünk koszorút a sírjára, ne tolakodjunk a temetésénél, ő sem szeretné. Ne halmozzuk el díjakkal – amúgy sem halmozták el ilyenekkel –, hanem olvassuk és olvassuk. Csakis így tarthatjuk életben az emlékét. Azt is mondta, hogy vigyázzunk, mit idézünk meg, mert bizony bekövetkezik. És persze hozzátette:

Nem szabad játszani, pedig az a legérdekesebb.