A hisztéria politikája

tüntetés, BLM, Black Lives Matter,
Activist wearing gas mask protesting against racism and fighting for equality - Black lives matter demonstration on street for justice and equal rights - Blm international movement concept
Vágólapra másolva!
Mindenki ismeri a klasszikus mesék történeteit: a tisztán leosztott szerepeket, ahol a Rossz hataloméhsége miatt bármilyen gonoszságra képes, de a Jó akár saját élete árán is megküzd vele a tiszta és nemes ügy érdekében. Hiába egy-egy izgalmas összecsapás, azt is mindenki tudja, hogy a végén a jó győzedelmeskedik a rossz felett és boldogan él, míg meg nem hal. Már gyerekként kapizsgálhatunk valamit arról, hogy a világ talán nem ilyen fekete-fehér, a Jó és a Rossz meséje mégsem megy ki a divatból. Sőt! Annyira örök, hogy a felnőttek is hisznek benne – ha nem így lenne, nem lennének ilyen sikeresek az identitásmozgalmak.
Vágólapra másolva!

Kell egy jó recept

A Pride, a radikális feminizmus, a BLM mozgalmak közül egyik sem új, de egyre agresszívebbek, egyre több határt lépnek át – lévén emancipációs mozgalmak, amik addig mennek, amíg meg nem állítják őket. Az ő esetükben többé-kevésbé jól működik az összefogás: amíg a mesterséges ideológiájuk nem mond túlzottan ellent egymásnak, addig egészen jól megférnek egymás mellett, számukra pedig különösen fontos, hogy egyszerre nagy tömeget tudjanak megszólítani. A szélsőséges ideológiájuk, módszereik miatt néha akár nevetségesnek is tűnhetnek, de mégis muszáj komolyan vennünk őket: a jó és a rossz történetére sokan fogékonyak, a politikai küzdelmekben pedig az nyer, aki jobban, hihetőbben meséli el a történetét. Vannak vadhajtásaik és könnyen megtalálják a hangot az olyan mozgalmakkal, mint például a szélsőséges természetvédők vagy a migrációpártiak. A receptjük végtére is ugyanaz:

  1. Végy egy ügyet! – Egyértelmű politikai színek nélkül
  2. Kelts hisztériát!
  3. Meséld úgy a történeted, hogy mindenki tudja: te vagy a jó, aki téged támad tehát csak rossz lehet.
Forrás: Shutterstock/AlessandroBiascioli

A hiszterizált közeg meggyőződése, hogy igaza van

A szélsőséges identitásmozgalmak kritikusai gyakran említik a hisztéria kifejezést az egyes mozgalmak kapcsán, ám gyakori az a téves megközelítés is, hogy a mozgalmak egyes tagjait, résztvevőit is „zavart lelkiállapotúnak" állítják be. Bár a közösségi hisztéria valóban egyéni lelkiállapotok együttes hatásából alakul ki, de ezek a lelkiállapotok, ha külön vizsgáljuk őket nem feltétlenül „hisztériások". Gondoljunk csak bele: a jelenleg virágkorutat élő mozgalmak, mint a Pride vagy a radikális feminizmus évtizedes történelemmel bírnak, a gyökereik pedig még messzebbre nyúlnak vissza. Egy ma élő radikális feminista egészen más élményeket él át, mint egy huszadik századi (valóban) elnyomott nő, aki az alapvető jogaiért harcolt. Ők személyesen, individuumként könnyen lehet, hogy mentálisan, lelkileg ép és egészséges, visszafogott, szimpatikus, a világot nemcsak fekete-fehéren látó emberek. A közösségi hisztéria pont, hogy nem személyes, hanem a csoportot ért valós, megrázkódtató, esetleg tragikus történelmi tapasztalatából ered (például radikális feminista mozgalmak esetében a korábban nőket ért elnyomás, Pride mozgalom esetében a homoszexuálisokat ért atrocitások), amit a tagok elviselhetetlennek élnek meg. Ennek a megrázkódtatásnak a hatása, emléke bénítólag hat a csoport politikai gondolkodására, érzelmeire. Ebben a bénult és beszűkült állapotban az akár nemzedékekkel korábban tapasztaltalt megrázkódtatás valódi vagy hamis emléke, a helyesen vagy helytelenül levont tanulságok válnak uralkodóvá. Ezek az uralkodó gondolatok pedig a mozgalmuk keretein belül józannak és észszerűnek tűnnek. A csoportos hisztéria tehát az egész közösség együttes állapota, egy megteremtett alternatív valóság. Ebben az előállított, hamis helyzetben pedig kialakítják a saját maguk szólamaikat, amikkel el tudják ütni a számukra kellemetlen érveket: A Pride-mozgalom például a gyerekeket használja pajzsként maga előtt, rájuk, a jóllétükre, a jogaikra, a lelki állapotukra hivatkozik, szólamaikat erre élezi ki. A szólamok, az érvrendszer meggyőzően hat, de elsősorban belülről: a hisztérikus világkép ugyanis zárt és tökéletes, valahogy minden érv tökéletesen kapcsolódik egymáshoz, nincs ellentmondás, minden igazolt, minden stimmel benne. Viszont nem azért stimmel benne minden, mert megfelel a valóságnak. Hanem azért, mert a megalkotott hamis helyzet előfeltevéseit érthető, koherens érvrendszerbe helyezi, és pontosan azt mondja, amit az ebben a helyzetben lévők hallani akarnak.

Forrás: NurPhoto via AFP/Piotr Lapinski

A tökéletes ellenségnek felesége van, családban él és templomba jár

Az ügyeik régiek, de ez az ő meséjük, ők mesélik, a szereposztás tehát világos: a jók csakis ők lehetnek. A rossz pedig az, akire minden felelősséget háríthatnak, akit az ő maguk szerencsétlen helyzete és a világ szenvedése miatt okolhatnak. A tökéletes ellenség, a bibói mumus, a leggonoszabb gonosz pedig nem más, mint a fehér, konzervatív, keresztény férfi – aki egyszerre lehet a radikális feministák, a Pride szivárványába tartozók, a BLM, de még a migránspártiak főgonosza is. A főgonosz mellett persze akad más kisebb is, a mozgalmak célja ugyanis, hogy minél nagyobb tömegeket szólítsanak meg. Ehhez a hisztériakeltésen túl fontos, hogy ne öltsék magukra politikai pártok színeit, ne álljanak be politikusok mögé, hanem ügyeket, méghozzá identitás és életmód ügyeket használjanak fel. Az ügyeket persze érdemes áldozati pozícióból vagy mézes-mázas köntösben tálalni. Az így verbuvált csapat tagjai lehet, hogy nem is ugyanoda szavaznak, de egy tüntetés, egy közösségi médiában futó hashtag-kampány vagy profilképkeret-csere esetében nem is ez a lényeg.

Illúziót adnak el a józan ész nyelvén

Az ügyeket felhasználó identitásmozgalmak azért veszélyesek, mert pattanásig feszülő hangulatot keltenek, amiben egyre több a normalitás és béke határait átlépő magatartás, hergelnek az épp kormányon lévő párt és politikusai ellen. A céljuk, hogy az adott kormány ne legyen – de alternatívát nem kínálnak, hogy mi lenne utánuk, az homályos, de a hisztérikus hangulat miatt nem is tűnik olyan fontos kérdésnek. A közösségi hisztéria elvén működő mozgalmak egy illúziót adnak el a józan ész nyelvén, tehát: hihetően. Ilyen az elfogadásról, a világbékéről, az egyenlőségről szóló mese, amikben mind egyértelmű, hogy ki a Jó (ők) és ki a Gonosz (mindenki, aki kritizálni meri őket). Alulról szerveződő mozgalmaknak tűnnek, akiknek nincsenek vállalt politikai vezetőik, de ez csak az álca: valójában valódi politikai céllal irányított, finanszírozott, szervezett mozgalmakról van szó, a mögöttük állók létező személyek, de nem kell felfedniük magukat. A jó és a rossz harcának történetét mesélik, amire pedig kiderül, hogy a meséjük nem más puszta átverésnél, már késő. Gondoljunk csak a migránsválság során legyártott történetre: vannak a jók, akik segítenek az ártatlan elesetteknek, akik minden önző céltól mentesen csak menedéket kérnek és vannak a rosszak, akik ellenőrizni akarják őket és megvédeni magukat tőlük. Ez a mese lelepleződött, de most ugyanez zajlik például a Pride-mozgalommal: néha egészen hihetőek a díszletek, gátlástalanul mesélik a történetet, a receptjük ugyanaz, de egyre szélsőségesebb eszközökhöz folyamodnak – és ez lehet a vesztük.

Forrás: Getty Images via AFP/2020 Getty Images/Elijah Nouvelage

Ha levágod a fejét, nő egy másik

A „hisztériás társaság" egyre mélyebbre sodorja magát a zárt világképéből gyártott falak mögé, ahová már nem ér el a realitás fénye. Az egyre szélsőségesebb eszközök, kirohanások, egyre visszataszítóbbá teszik őket és végül saját magukat leplezik le követőik előtt: a Pride-mozgalom is ezerszer bizonyította túlkapásaikkal, hogy már régen nem a homoszexuális emberek jogainak védelme vagy a kisebbség képviselete a céljuk. Az pedig mindegy, hogy ők vagy az egyéb radikális mozgalmak pillanatnyilag mekkora látszat-tábort tudnak felépíteni, mert az őrületük előbb-utóbb felszínre kerül, ez pedig lesodorja a tábor, a támogatók, a segítők nagy részét. Azt viszont ne gondolja senki, hogy a történet itt véget is ér. A közösségi hisztéria elvén működő identitásmozgalmak egyik fejét, ha levágjuk, elég hamar kinő egy másik – a fejlevágást pedig szépen felírják sérelmeik mellé, amikből aztán újabb történetet gyárthatnak. A receptjük pedig újra és újra ugyanaz marad, a kérdés csak az: Mennyire tudják majd hihetően mesélni?

Szerző: Fodor-Horváth Zsófia pszichológus, kommunikációs tanácsadó, a 888.hu munkatársa