Hiába menedzselte a baloldalt minden eddiginél erősebb nemzetközi hátszél, közösen is csak ennyire futotta – kommentálta az ellenzéki összefogás súlyos választási kudarcát Galló Béla, a XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa. A politológus az Origónak arról is beszélt: Gyurcsány Ferenc hiába bukott újra és újra választást, számára a „zavaros” közeg a lételem, most is ebben bízik.

Mintegy 750 ezer – egyes számítások szerint akár 900 ezer – ellenzéki szavazó „tűnt el” az idei választáson a 2018-ashoz képest. Hogyan lehetséges ilyen mértékű esés? Ráadásul egy pártösszefogás esetében, miközben az önállóan indult pártoknál éppen ellenkező volt a tendencia: némelyik erőteljes növekedést könyvelhetett el.

Halmazati büntetés ez – mégpedig nem is új keletű –, amelynek strukturális okai is vannak, nem csak esetiek. Pontos képzavarral élve: a 2010-től kezdődő ellenzéki lejtőt „tetőzi" be ez az eredmény. Április 3-án önmagukban is identitászavaros pártok még zavarosabb identitású összefogása szenvedett kapitális vereséget. Az agyukra telepedett, minden komolyabb elemzést gátló Orbán-fóbián kívül semmi mást nem mutattak fel a társadalomnak. Személyzeti kínálatuk is ehhez idomuló színvonalú volt, politikusi féltehetségek és nyomasztóan dilettáns figurák ácsingóztak a politikai bizalomra.

Ráadásul a kampányfinisben olyan szarvashibát követtek el, ami a jobb „spin doctorok” (politikai kommunikációs tanácsadók – a szerk.) kézikönyvében piros színnel kiemelve szerepel a tiltólistán: háborúra szólítottak fel, mondván, a vér fontosabb az olajnál – Márki-Zay Pétertől hallhattuk ezt –, és pocsék ember az, aki nem harcol Ukrajnáért – ezt a kijelentést Gyurcsány Ferenc tette. Hogyne riadtak volna meg tőlük az emberek? Köztük olyanok is, akik egyáltalán nem számítottak a kormánypártok elkötelezett híveinek.

Mert amikor már a budapesti 6-os villamoson is azt hallani, hogy „menjenek csak háborúzni ők, ha akarnak, szívesen lekísérjük őket a határig”, az az álmoskönyv szerint sem jó előjel. Persze az ellenzéki politikusok nem sűrűn utaznak a 6-os villamoson... Szóval hiába menedzselte ezt az ellenzéket minden eddiginél erősebb nemzetközi hátszél, közösen is csak ennyire futotta.

Márki-Zay Péter, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, a Mindenki Magyarországa Mozgalom elnöke beszéde elmondása előtt az Egységben Magyarországért eredményváró rendezvényén, a Városligeti Műjégpályán az országgyűlési választás és gyermekvédelmi népszavazás napján, 2022. április 3-án. MTI/Illyés TiborForrás: MTI/Illyés Tibor

Ezzel szemben a Fidesz-KDNP kormányzati teljesítményét – ha számos, sok évtizedes problémát nem is tudott egykettőre megoldani – respektálták az emberek, és nem csak a törzsszavazóik. A bizalomfaktor országosan legyőzte a gyűlöletfaktort, és a közhiedelemmel ellentétben Budapesten is roppant szoros volt a verseny, sok helyütt a választói számszerűség épp csak átbillent az ellenzék javára.

Mindezzel együtt nehéz feladat vár a kormánykoalícióra, hogy ezt a folytatólagos bizalmat a romló geopolitikai körülmények, a „fokozódó nemzetközi helyzet” tényei ellenére is fenntartsa, megszolgálja.

A baloldali összefogás „erőterében” mintha felszívódott volna a Jobbik szavazótábora, amely a mostanit megelőző választásokon még eléggé meghatározó tényező volt. Hová szavaztak most az egykori jobbikosok?

A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk az időben. A Jobbik kálváriája ugyanis nem most kezdődött. A bűnnél is súlyosabb hibát még a Jakabnál azért jóval tehetségesebb Vona Gábor követte el, amikor 2017-ben a néppártosodás bűvöletében elment az átlátszó „szerecsenmosdatásra” a Spinoza-házba. Elhitte, hogy az ellenzéki „elit” őszintén öleli a keblére, s nem csupán őt, de a pártját is rehabilitálja, befogadja. Oké, ez akár személyes hiúságból is fakadhatott, nyilván elhitették vele – vagy erősítették benne –, hogy ő lehet az „új Orbán”, a Fidesz ellenlábas néppárti kihívója, aki innentől fogva aztán majd hálával tartozik nekik.  

Ebben a tragikomikus jelenetben csak ketten tévedtek: a Spinoza-ház és Vona. Előbbi képviselői azért, mert önhittségükben azt hitték, hogy a belvárosból alakíthatják az országos politikát, befolyásolhatják a Jobbik szavazótáborát. Vona meg azért, mert azt remélte, hogy akkora a személyes vonzása, hogy mindez – ha ő ajánlja – az ő népének is tetszik. Hát nem tetszett.

Karácsony Gergely, Szél Bernadett, Vona Gábor a Független Diákparlament oktatásról rendezett miniszterelnök-jelölti vitáján a VI. kerületi Gödör Klubban, 2018. március 12-énForrás: MTI/Kovács Tamás

A nemzeti radikalizmus a magyar történelem során még sohasem néppártosodott, ezt mindkét alkusz kifelejtette a kölcsönösen zseniálisnak vélt képletből.  

Ezt a nagy tévedést Jakab a maga parizeres színvonalán megismételte, tovább zilálva a tábort. A többször is megvezetett Jobbik egy része így a Fideszhez, egy másik része a Mi Hazánkhoz pártolt, és van, aki otthon maradt, s nyilván kivárja a következő voksolást. Az persze biztos, hogy egyikük sem fog a Gyurcsánytól (is) terhes ellenzékhez szegődni. Egyhamar nem lesz új randevú a Spinoza-házban...

Márki-Zay vidéki szavazókat illető következetes sértegetése is olyasmi lehet, ami – ahogy Ön az imént fogalmazott – valószínűleg piros betűkkel szerepel a tiltólistán a politikai tanácsadók kézikönyvében. Ez „beakadt” a vidéki szavazóknál?

Tömören válaszolok: a vidék jobban ismeri a belvárost, mint a belváros a vidéket. Ez korántsem magyar jelenség, a nyugati kultúrkörben mindenütt észlelhető. Bíró Béla, az egyedülállóan kiváló erdélyi tudós-publicista-esszéista a minap egy hetilapban Szále Lászlónak adott interjújában erről is pontosan fogalmaz: „...Budapesten és vidéken merőben mást jelent a nemzet (azaz a nyelvi-kulturális közösség) fogalma. (...) A főváros és a vidék ellentéte a globalitás és a lokalitás ellentéte. (...) A kettő (...) legbelsőbb lényegéből fakadóan gerjeszti és kiegészíti egymást. (...) Az egységesülés csupán a másságok markáns és szabad megfogalmazásának és érvényesítésének körülményei közt válhat egészséges folyamattá. (...) A mai politikai beszéd mintha már elfelejtette volna a szubszidiaritás fogalmát.”

Tegyük ehhez még hozzá, hogy az ellenzék mindmáig úgy fogná fel az egységesülést, hogy a vidéknek csak akkor lehet létjogosultsága, ha olyan lesz, amilyennek ő szeretné – akarja – látni. Mert egyelőre „buta, trágyával etetett, iszákos” stb. kormányszavazó, és nem hagyja magát „fölfelé”, a progresszív irányba vezetni, amely irányt természetesen a nemzetközi progresszívek útmutatásai alapján Budapest szabná meg. S hogy mindezt egy vidéki figura, Márki-Zay Péter harsogta szerteszét, az a kívülről irányítottság egyik bizonyítékának tekinthető.

Jakab Péter és Márki-Zay PéterForrás: Facebook

További mélyebb oka a népszerűségvesztésnek, hogy az ellenzék – ciklusokon átívelően – többnyire negatív emóciókkal operál. Az Orbán-fóbiát sulykolja, miközben a társadalom nagy része már régen belefáradt ebbe, unja a gyűlölködést – kivéve persze a megélhetési gyűlölködőket. Úgymond „pozitív” üzenetei kimerülnek a sok sebből vérző nyugati diktátumok ismételgetésében, amelyek legföljebb szőrmentén érintik az emberek mindennapi gondjait. Sápatag az emocionális készletük, egyre kevésbé hasít a magyar társadalomban.

A kormányoldal repertoárjában a negatív üzenetekkel szemben az átélhető, konkrét pozitív érzelmek vannak túlsúlyban, úgy mint az önrendelkezés, nemzet, család, gyermekvédelem, béke, sorolhatnánk. Melyeket a mindennapi tapasztalatok is alátámasztanak, vagy legalábbis hosszú éveken át alátámasztottak. Mindez abból fakad, hogy a kormányoldal, ámbár pragmatikusan politizál, értékrendje mégis jóval egységesebb, mint a külföldi vezényszavakat egyöntetűen felmondó, de minden egyéb szempontból csiricsáré ellenzéké.

Az összefogásban csalódott baloldali képviselők most felelőst keresnek. Sokan közülük már ki merik mondani, akár egymásra mutogatva: rossz választás volt Márki-Zay, nem kellett volna a Jobbikkal társulni, satöbbi. Van közös felelősség ezeket illetően a baloldalon, vagy nincs?

Nemcsak a büntetés halmazati, hanem a felelősség is. Mi több, a „progresszív” Nyugat valóságismeretének hiánya is benne foglaltatik, hiszen a gyenge ellenzék koncentrált támogatásával ránk erőltetett volna egy, az ország vezetésre nyilvánvalóan alkalmatlan garnitúrát. Sosem ismerték igazán ezt a közép-európai régiót, csak ahhoz értettek, hogyan lehet minket manipulálni a saját szájízük szerint. Ők segítették „nyerő” pozícióba az elképesztően dilettáns Márki-Zayt a véghajrában, mert az Apró–Gyurcsány klán győzelmi esélyeit maguk sem ítélték jónak. Ha nem a bőrünkre menne, azt mondanám, mulatságos volt látni, hallani, MZP miként képviseli és mondja fel – nem utolsósorban a háború kérdésében – a nyugati fősodor vezérlőpultjának kívánalmait, minden magyar társadalomlélektani alapismeretet félrelökve. Szóval az ellenzéknek a nyugati támogatókat is illenék a felelősség kapcsán szóba hoznia, az igazi tükörbenézés – hogy ne mondjam, a feltámadás – itt és ezzel kezdődhetne.

Vagyis Márki-Zay rossz választás volt, de a kudarc okai mélyebbek és strukturálisak, ő csak az ügyeletes bűnbak.

Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció (DK) EP-képviselője és Gyurcsány Ferenc, a párt elnöke, volt szocialista miniszterelnök gyermekükkel leadják szavazatukat a budapesti Áldás utcai Általános Iskolában kialakított szavazókörben az országgyűlési választáson és gyermekvédelmi népszavazáson, 2022. április 3-ánForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A baloldal valódi vezérének tartott Gyurcsány Ferenc több mint egy évtizede képtelen győztes csatát vívni választásokon. Ekkora kudarcot azonban még sosem vallott, mint most. Van még Gyurcsányban reális „politikai muníció”, vagy itt a vége, ez volt az utolsó bukása?

Sokat vitatkoztam kollégáimmal annak idején, amikor Gyurcsány megbukott az MSZP-ben, ők akkor azt mondták, hogy vége a politikai karrierjének. Jómagam úgy véltem, Gyurcsány politikai „termék”, a politikai hatalmát előbb gazdasági hatalomra, majd újra politikaira konvertáló élelmes és szívós késő kádári nómenklatúrának a terméke. Ez a nómenklatúra az ezredfordulóra már kinőtte a kétlelkű Horn Gyulát, aki még érzett némi lelkifurdalást saját „baloldali” pártjának identitászavarossága miatt. Gyurcsány nemcsak a vagyonszerzés zavarosában volt jókor, jó időben és jó helyen, hanem ennél a pontnál is. Egyértelműen a komprádor nómenklatúra nagytőke érdekeit képviselte és jelenítette meg, és mint azt sokszor leírtam már: féltehetségesen. A nagy baj, személyiségének súlyos vonásai – amelyek elemzése a politológián kívül más tudományágra is tartozhatna – a kormányfői szerepben mutatkoztak meg igazán. Tud a zavarosban halászni, de képtelen intézményeket, főleg országot vezetni. 2010-től ez bizonyosodott be: ha zavaros a helyzet, akkor életképes. Nos, az ellenzéki oldalon mindmáig zavaros, továbbra sem hiszek tehát az eltűnésében – az eltüntetésére pedig nem látszik ellenzéki erő. Gyurcsány élt, Gyurcsány él, Gyurcsány élni fog – és lehet, hogy úgy is végzi majd, mint Lenin. A nómenklatúra még nem talált nála „féltehetségesebbet”, márpedig a nómenklatúra egyáltalán nem tűnt el, most csupán „alámerül”. Gyurcsány pedig a már említett romló nemzetközi viszonyokra játszik, most is reménykedik a fokozódó zavarosban.